Evolúció. Minden faj életében szükség van rá, hogy a kihívásokra és szükségre reagálva, a kornak és környezetnek megfelelően fejlődhessen. Így tett a zombi faj is, mióta megjelent Lugosi Béla A fehér zombija (1932), és mióta az I Walk With a Zombie (1943) napvilágot látott. Később Az utolsó ember a Földön (1964) megteremtette az alapokat, amikkel aztán George A. Romero 1968-ban egy teljes műfajt tökéletesíthetett. Ezt követően pedig nem volt megállás. A hetvenes és nyolcvanas években az agyatlan szörnyetegek bejárták az összes kontinenst, minden nemzetnek meggyűlt velük a baja, főleg Amerikában és Európában, hogy a kilencvenes évek végére azért megfogyatkozzon a fertőzések száma, alább hagyjon a rettegés és a káosz. Egészen 2002-ig (Amerikában 2003-ig, így csaltunk egy kicsit a születésnappal, hiszen a film alapvetően 21 éves), amikor Danny Boyle a Trainspotting után úgy hozta el a zombifilmek reneszánszát, hogy igazából nem is zombifilmet forgatott. Akkor viszont mi történt 28 nappal később?
A kihalt London
Már az első percekben belecsapunk a lecsóba, mikor állatvédők egy radikálisabb csoportja kísérlet alatt álló csimpánzokat szabadítana ki, ám azzal nem számolnak, hogy a majmok düh-kórral fertőzöttek, amit villámgyorsan átadnak a betörőknek. A lecsót pedig tessék szó szerint érteni, mert a harapás és fertőződés után van itt krákogással és hörgéssel egybekötött vérhányás, amivel szinte már egy metal koncerten érezhetjük magunkat. És hogy mennyire veszélyes a fertőzés? Erre már egy doki is próbálná felhívni az állatvédők figyelmét, mielőtt elszabadul a pokol, de igazi választ csak 28 nappal később kapunk, mikor Jim (Cillian Murphy), a biciklis futár magához tér a kórházban, ahova balesete után kerül, és nemcsak az épület teljesen üres, de minden utca és tér is. London teljesen kihalt, az üres utcákon csak néhány magára hagyott autó és egy felborult busz mutatja, hogy itt valaha emberek közlekedtek. A falakon lévő eltűnt/keressük-cetlik pedig kellően vészjóslóak. Jim végül betér egy templomba, ahol a rengeteg, megváltásért összegyűlt ember hullája között rálel pár túlélőre. Bár ne tenné: a fertőzöttek gondolkodás nélkül támadnak és üldözőbe veszik, a hajszát pedig a fiú éppen csak túléli.
(Képek: Port.hu, IMDb)
Éppen csak, de kizárólag segítséggel sikerül, hiszen belefut két fertőzésmentes túlélőbe, Selenába (Naomie Harris) és Markba (Noah Huntley), akiktől megtudja, hogy mi történt. Mivel látni akarja szüleit, együtt mennek el a család házába, ahol azonban már csak a hullájukat találja. Hamarosan viszont újabb túlélőkbe sikerül belefutni, egy lakótelepi lakásban így bukkannak Hankre (Brendon Gleeson) és lányára (Hannah – Megan Burns), akikkel együtt indul meg a kis csapat, mert elkapnak egy rádióadást, amelyben a hadsereg kínál nemcsak menedéket, de gyógymódot is. Túl szép, hogy igaz legyen? Talán…
A reanimált műfaj
Ahogy már említettem, a zombifilmes műfaj nem volt éppen a csúcson, mikor Danny Boyle A part és a Trainspotting után leforgatta a 28 nappal későbbet, és a legviccesebb az egészben, hogy nem is zombifilmet rendezett. Alex Garland (Napfény, Expedíció, Ők) forgatókönyve persze részben merített Romero korai előhalottas mozijaiból, de egyben A Triffidek napja apokaliptikus vízióit is újraálmodta. A kórházban ébredés például egyértelmű kapcsolódási pont, amit aztán később az itthon képregényben újra elérhető The Walking Dead is éppen úgy bevetett. És persze akadtak régebben is olyan horrorfilmek, amik a zombis zsánert vették alapul, de fertőzötteket alkalmaztak, mégis, a 28 nappal később nemcsak berobbant a mozikba, de a teljes műfajra hatással volt.
Én olyan filmeken nőttem fel, mint a Dühöngő majom (1988), a The Crazies (1973), nagy kedvencem volt az egyébként gagyi Rémálom délben (1988), vagy éppen az akkoriban brutális I Drink Your Blood (1971), mégis, Danny Boyle filmje alaposan letaglózott, és csak bámultam magam elé, mikor a vetítés végén a moziban felkapcsolták a lámpákat. Minden egyes felhasznált eleme mellett is teljesen új volt a végeredmény, ami friss, de vírussal teli vért pumpált annak a szörnyetegnek a vérébe, amiért annyira odavoltam már gyerekkoromtól kezdve. Mert a 8-10 évesen látott zombifilmek voltak rám ilyen hatással, csak akkoriban még más módon zajlott az egész apokaliptikus vízió. A Vakrémületben (1972) ugye csigalassú lovagok harapdálták és terrorizálták a jónépet, míg a Living Dead at Manchester Morgue-ban (1974) szintén csak támolyogtak a hullák, pont mint Fulci Zs kategóriás mesterműiben. Az élőhalottak visszatérnektől (1985) már rendesen betojtam, elvégre ott nemcsak szaladtak azok a zombik, de mivel már meghaltak, megölni sem lehetett őket, sőt okosak is voltak. Lehet, hogy valahol paródia is a film, de akkor és azóta is alsót kell cserélnem a megoldásai miatt. Szóval gyönyörű évtizedeket megért a műfaj, fantasztikus alkotásokkal, de ott és akkor (speciel a Campona mozijában, egy, az 576-ban átdolgozott nap után), Danny Boyle kirúgdosott a komfortzónámból, majd amikor a padlóra zuhantam, bakancsának talpával nyomott le a földre, hogy nyaljam fel a rengeteg kiömlött vért, ezzel továbbörökítve a dühöt és az agressziót.
Mert természetesen a 28 nappal később nemcsak a zombifilmekre, apokaliptikus sci-fikre és horrorokra reflektált, de a valóságra is, ahol a düh már mindenhol jelent volt, és az azóta eltelt 21 év nem tette jobbá a világot. Éppen ezért hihető és működik az egész, meg persze számos más okból kifolyólag. Cillian Murphy-t akkor még jó eséllyel kevesen ismerték, ám egyből beírta magát a történelembe, hogy alig több mint két évtizeddel később az év egyik legnagyobb szenzációjában térjen vissza (persze közben is rengeteg fantasztikus alakítást köszönhettünk neki). Brendan Gleesont jó eséllyel szintén nem kell bemutatni (ha más nem, hát ott a tavalyi, zseniális A sziget szellemei), ahogy a későbbi Doktort, Christopher Ecclestont sem. John Murphy pedig a tőle megszokott zsenialitással uralta a hanganyagot, ami “slágereket” és hagyományos filmzenei betéteket egyaránt tartalmazva a maximumot hozza a közel két óra alatt.
Technikás technika
Számos összetevő miatt lehet dicsérni a filmet, ami időnként dühöngő fertőzött módjára túr be az ember bőre alá, hogy ott a szerveit markolja és tépje, de a legfontosabb talán maga a rendező kiléte. Danny Boyle ugyanis a tőle megszokott és elvárt profizmussal és lelkesedéssel vezényelte le a filmet, értem itt ez alatt a DV-kamerák használatát, ami a mozgást és a látványt is egyénibbé varázsolta, vagy akár azt, ahogy a jeleneteket vették fel, rövid szakaszokban, a korai és kései órákban, hogy be lehessen mutatni a kihalt városképet, mintha valóban senki nem lenne az utcákon. Boyle annyira komolyan vette a munkát, hogy napokig kémlelte az eget az otthonánál, és saját kezével vette fel azt az égen elsuhanó repülőt, amit Jim lát, miután megmenekül várható kivégzése elől. Érdekes adalék a jelenethez, hogy az egyik kellékes csapat a forgatás után nem szedte össze a hamis holttesteket, amikbe aztán egy helyi fodrász futott bele az úton. Pánikba esett, összetörte az autóját, majd telefonált a rendőrségnek, akik aztán megjelentek, hogy kivizsgálják és kihallgassák a stábot.
És akkor visszatérve a következményekre… a 28 nappak később (és a Resident Evil) hatására egész reneszánsza lett a zombifilmes műfajnak, ami ráadásul a gyorsabb hullákat is magával hozta. Eleve, elsők között volt a 2004-es, a ‘78-as Romero-filmet újrázó Holtak hajnala, ami már valóban élőhalottakkal hozta el újra a rettegést, de olyan hullákkal, amik immáron sprintelve eredtek az élő hús nyomába, ezzel ismételten a frászt hozva mindazokra, akik abban a boldog tudatlanságban éltek, hogy a zombik csak vánszorognak. Innentől pedig nem volt megállás, a bravúrt pedig 2007-ben ismét sikerült elérni a szintén nagyszerű folytatással (28 héttel később), amit (és a Romero-féle a Holtak naplóját) követően a zsánerbe a kézikamerás műfaj és a valóságshow-k világa is éppen úgy beette magát, mint hörgő zombi áldozata gyomrába. A REC és a Dead Set például simán ajánlható mind a mai napig, de rengeteg komolyabb, viccesebb és ZS kategóriás mű is született a témában, ami valamiért még ma is működhet.
A 28 nappal később hatásai azonban vitathatatlanok, ahogy minősége is megkérdőjelezhetetlen, miközben ma is ajánlott mű, kiváló zsánerfilm, ami úgy került be a világ legjobb zombifilmjei közé, hogy nem is az. Számos alkalommal felmerültek már pletykák egy esetleg harmadik epizódról, legutoljára pont Danny Boyle nyilatkozott úgy, hogy nem zárkózik el egy esetleges 28 hónappal később forgatásától, bár tény, hogy azóta rengeteg víz lefolyt már a Dunán, és bármennyire is örülnénk egy trilógiának, egyre inkább esélyes, hogy az már maximum egy 28 évvel később lehet. Persze az sem gond, így legkésőbb 2030-ra várjuk a filmet, addig pedig újra és újra végig lehet nézni mindkét epizódot, és még csak dühősek sem leszünk tőle. Boldog születésnapot!
