1959-ben sikerült felfedezni és megnyitni azt a különleges dimenziót, mely a science-fiction és a horror, a misztikum rajongóit egészen 1964-ig riogatta és szórakoztatta, megelőzve ezzel például a Doctor Who-t. A CBS-en futó széria első körben öt évadot ért meg, ezalatt 156 epizóddal, és számos alkotóra, sorozatnézőre gyakorolt hatással. Olyannyira, hogy még a 2000-es évek elején is megválasztották minden idők legjobb televíziós sorozatai közé, ami azért sok mindent elmondhat a produkció minőségéről, úttörő mivoltáról. Hogy azonban némi üröm is boruljon a sok-sok örömbe, azt már csak születésnapunk apropóján is muszáj kiemelni, hogy mielőtt később a sorozat újból visszatért volna, egy igen jól hangzó vállalkozás indult arra vonatkozóan, hogy a nyolcvanas évek első felében megemlékezzenek erről a remekműről, méghozzá egy igazán illusztris társaság képviseletében. Nagy kár, hogy mindez a középszerűség áldozata lett, míg a film végül három valódi halálos áldozattal írta be magát a filmművészet történelemkönyvébe.
Homályzóna
Amerika hatalmas és végtelennek tűnő országútjainak egyikén egy magányos autó halad töretlenül célja felé, benne két férfival, akik énekelve és zenei kvízjátékkal próbálják szórakoztatni egymást, ezzel elütve az időt. Bár elsőre azt gondolnánk, hogy már ismerik egymást, hamar kiderül, hogy most utaznak együtt először, egyikük pedig új játékra invitálja a sofőrt… ha igazán ijesztő dolgot akar látni, húzódjon félre egy kicsit. Mondanunk sem kell, hogy a későbbi szellemirtó (Dan Akroyd) valóban ijesztő bemutatót tart, mielőtt megismernénk következő történetünk “hősét”. Persze nem véletlen az idézőjel, hiszen Bill Connor (Vic Morrow) nem egy kedves vagy éppen jóravaló ember. Minden nemzetiséget és fajt kritikával illet, tipikusan az a személy, aki minden rosszért, ami vele történik, másokat hibáztat. Legfőképpen a zsidókat amiatt, hogy nem kapta meg a várt előléptetést. Meg a feketéket. Meg az ázsiaiakat. Mígnem a kocsmából kilépve nem találja magát mások bőrében, egészen más korokban és helyzetekben. Jóval kedvesebb és barátságosabb az idősek otthonában játszódó második szegmens, ahol új lakó érkezik az otthonba, Mr. Bloom (Scatman Crothers – Ragyogás, Száll a kakukk fészkére) pedig fenekestül forgatja fel az ott lakók életét.
(Képek: IMDb, Port.hu)
A harmadik történetben Helen Foley (Kathleen Quinlan – The Doors, Apollo-13) akad össze egy igen különleges kisfiúval, aki egy baleset következtében meginvitálja magához és családjához a nőt. Anthony otthona azonban nem éppen a szokványos, ahogy a család sem a megszokott. És ahogy egyre szürreálisabbá válnak az események, fény derül a sötét titokra, úgy kerülünk mi is egyre mélyebbre a homályzónában. Végül a negyedik, záró szegmensben egy repülőgép utasait ismerhetjük meg, vagyis leginkább John Valentine-t (John Lithgow), aki egyébként is idegállapotba kerül a vihartól, de amikor meglátja, hogy van valaki a gép szárnyán, akkor teljesen kiborul.
Most kéne annak a résznek jönnie, hogy a korai epizódok felújításával a négy rendező (John Landis, Steven Spielberg, Joe Dante, George Miller) micsoda szuperprodukciót készített, amely felülmúlta az eredeti változatok minőségét. De sajnos nem lehet ezt írni/mondani. Az 1983-as Homályzóna – A film eleve vesztett mára a varázsából (pedig esküszöm, a ‘80-as évek végén a narrátoros VHS kincs volt, nagyon szerettem), epizódjai egyenetlenek, kiemelten Landis munkáival (prológus és első szegmens), miközben a két, akkor még kisebb direktor, a Spielberg meghívására Hollywoodba érkező Dante, illetve a Mad Max-szel világhírnevet szerző Miller szó szerint felmosta a padlót a két tapasztaltabb rendezővel.
Landis szegmense egyébként rendben lenne, van erkölcsi és morális mondanivalója, amit ma is komolyan lehet venni, és közben elmondhatjuk, hogy már akkor is lehetett “érzékenyíteni”, csak éppen senki nem nyomta hozzá fullba a kretént. Mindössze egy gond van vele: rendezésének minősége hullámzó, nem érezni benne az igazi profizmust, mintha kizárólag arra szánta volna minden figyelmét, hogy erkölcsi iránytűként világítsa be az Álomgyár egét. Bár így lett volna. Egyébként én Spielberg idősek otthonás szegmensét is nagyon szeretem. Nem horror, gyerekként emiatt annyira nem is voltam oda érte, de egy nagyon kedves és szép történet, kicsit komolyabb mondanivalóval. És ugye a Dante-Miller páros a történet legfőbb nyertese, hiszen mind a különleges fiút közzéppontjába állító történet, mind a repülős horror erősebb összképpel és hangulattal rendelkezik, avagy ezeket még akár ma is jó szájízzel végig lehet ülni. Csak egy baj van ezzel az egésszel, vagyis inkább kettő.
HalálZóna
A “kisebbik” baj, hogy az eredeti változatokat nem sikerült túlnőni. Márpedig ennek az egésznek akkor lett volna értelme, ha valamiben több és jobb születik, ami sajna nem jött össze. Így meg ugye nincs túl sok létjogosultsága. Ennél nagyobb hibája a filmnek az a tragédia, amibe belefulladt. Merthogy az erkölcsi tanmese során annyira unszimpatikus karaktert sikerült faragni Vic Morrow Billjéből, hogy a stúdió utasítására Landisék egy extra jelenetet készítettek, melyben a férfi a vietkong faluból két kisgyereket ment ki a térdig érő vízben, körülöttük pedig minden robban, fejük felett meg egy helikopter kering. Nos, a pirotechnikát annyira sikerült túlzásba vinni, hogy a pilóta elvesztette az irányítást a gép felett, ami nemcsak lezuhant, de konkrétan lefejezte a főszereplőt és az egyik gyereket, a másikat pedig agyonnyomta. Landis ugyan próbálta menteni a menthetőt, de ezt nem nagyon lehetett, amivel sokak előtt lejáratta magát. Többek között Spielberg is megszakította vele a kapcsolatát, pedig korábban barátok voltak, illetve Miller is kivonult a filmből, szegmense végső vágását már Landis végezte el (szerintem ez is érezhető).
Ahogyan az sejthető, a Homályzóna – A film nem robbantott kasszát, pláne a pereskedés után, amit a családtagok indítottak, de meglepő módon így sem lett bukás, illetve valahol az is meglepő, hogy egyáltalán be lett mutatva. Ha valóban őszinték akarunk lenni, még magunkhoz is, akkor nyugodtan bevallhatjuk: inkább soha nem készült volna el, nem vesztettünk volna vele olyan sokat, míg az elkészülte három életbe került, amit abszolút nem ért meg. Persze van ennek is pozitív hozadéka, elvégre Hollywoodban elindult egy folyamat, melynek köszönhetően a szakma jobban védelmezte a színészeket a forgatás során. Ettől függetlenül ez egy szomorú történet. A film maga ma is nézhető (teszteltem, párom még nem látta, jól szórakozott, és Joe Dante rendezését élvezte a legjobban), de messze nem emiatt fogunk évtizedek múlva is emlékezni a Twilight Zone-ra. Aki gondolja, essen neki a régi (vagy a modernebb) sorozatnak, persze a mozifilmmel is lehet próbálkozni, ami itthon egész jó minőségű DVD-n jelent meg (magam is birtoklom), egyébként pedig az Apple TV és Google Play kínálatában lelhető fel.
