“Nagyon meguntuk már a színészek mímelt érzelmeit nézni. Elegünk lett a robbanásokból és a trükkökből.” Indítja Christof (Ed Harris – Hasznos holmik, A szikla, Anyám!) a mozifilmet, a nézők pedig már itt rá tudnak hangolódni a mondanivalójára. Elvégre az 1990-es évek közepén kinek nem volt még elege a túljátszott szerepekből, az akcióból és az autós üldözésekből? Pedig Michael Bay szó szerint berobbant Hollywoodba, ami a látványos akciófilmek reneszánszát hozta el, nem mellesleg a katasztrófafilmek is ekkor kaptak igazán lángra, hogy utána lávával és hamuval borítsák be bolygónkat. De a nézőkön felül az álomgyárban is voltak páran, akiknek ez nem volt elég: tévedés ne essék, 1998-ban is volt, hogy nemcsak a kassza, de a vászon is robbant, hiszen kijött a Deep Impact, színre lépett a fénybenjáró, sőt Roland Emmerich nyilvánosan gyalázta meg szerencsétlen, egészen Japánból odarángatott szörnyetegét, de ezek mellett olyan filmek láthattak napvilágot, mint a Félelem és reszketés Las Vegasban, a Dark City, A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, az Amerikai história X, vagy éppen a The Truman Show.
(A képek forrása: Port.hu)
5000 kamera előtt
Utóbbi írásának Andrew Niccol még 1991-ben állt neki, akkoriban The Malcolm Show címmel, egyfajta science fiction thrillerként, ami New Yorkban játszódott. És bár onnantól sok minden megváltozott, hogy Niccol papírra vetette első ötleteit, majd Scott Rudin producer egymillió dollárért megvásárolta a forgatókönyvet, illetve a Paramount beleegyezett a forgatásba, a kiindulási pont megmaradt. Ez Niccol szerint: “Azt hiszem, bizonyos pontokon/pillanatokban mindenki megkérdőjelezi élete hitelességét. Olyan ez, mint amikor a gyerekek megkérdezik, hogy örökbe fogadták-e őket.” – mert ugyan a főhős, a sztori és a rendező személye is megváltozott, ahogy a helyszín is, végül minden abba az irányba mutatott, ami eredetileg volt a cél. Kik vagyunk, kik élnek igazán a környezetünkben? És mi ez a színjáték?!
A történet in medias res alapon csap bele egy 30 éve zajló nonstop forgatásba, mely lényegében maga a Truman Show: ez Truman Burbank életét, mindennapjait mutatja be, amit a világ legnagyobb stúdiójában forgatnak, nap mint nap, és miközben Truman születésekor még egyetlen kamerával indult a show, a jelenre ez már közel 5000-re bővült, és ezek bizony felveszik és közvetítik a szupersztár minden mozdulatát és lépését. A szomorú az egészben az, hogy Truman maga nem tud erről a sztárságról, hiszen élete mintegy színdarabként elevenedik meg, statisztákkal és felépített helyszínekkel, legfontosabb pillanatait pedig mások alakítják, változtatják meg. Édesapját egy viharban eszközölt csónakos balesettel csak azért írják ki, hogy a fiú ne akarjon világot látni, egy lányt pedig azért üldöznek és tüntetnek el a forgatásról, mert nem ő az a nő, akit Truman feleségének szántak. Ez a látszat élet pedig 30 éven át tökéletesen zajlik, egészen addig a napig, ahol a néző is becsatlakozik ebbe a történetbe, és amikor az égből egyszercsak lezuhan egy reflektor, ami mit ad Isten, pont a házból kilépő Truman előtt törik darabokra az aszfalton.
Persze ez még kevés ahhoz, hogy kiborítsa a bilit, pláne, hogy hősünket lényegében TV-s prostituált felesége (nincs szebb szó arra, aki pénzért fekszik le és él együtt valakivel, akit nem szeret… mondhatni, aranyásó), kitalált édesanyja és barátja is próbálja a “forgatókönyvhöz” igazítani, avagy minden egyes zavaró tényezőt elhárítva kibeszélni még a legkritikusabb pillanatokat is. Azonban az első hiba katalizátorként indítja be Truman kétkedését minden kisebb és nagyobb félrenyúlásnál, amikor pedig már a rádión hallja a statisztáknak szánt utasításokat, lassan ráébred arra, hogy amit addig valóságnak képzelt, semmi más, csak egy előre megtervezett színdarab.
Odakint sincs több igazság
Természetesen mindig érdekel, hogy miképpen sikerült volna az eredeti elképzelés, de a végeredményt ismerve nem baj, hogy annyi változás történt. Niccoltól az ausztrál Peter Weirhez (Holt költők társasága) került a gyeplő, de egyébként olyanok is szóba kerültek, mint Brian De Palma, Tim Burton, Sam Raimi, Terry Gilliam, David Cronenberg, Barry Sonnenfeld vagy Steven Spielberg. Weir miatt a sztorit rengeteg helyen meg kellett változtatni, hogy kevésbé komor legyen a végeredmény, a direktor pedig a főszerepre Jim Carrey-t találta a legalkalmasabbnak, akiért hajlandó volt még közel egy évet várni, hogy utána ő kaphassa Truman szerepét. Mekkora szerencse, hiszen A maszk ide, Ace Ventura oda, lényegében élete egyik legfontosabb és legizgalmasabb alakítását nyújtotta.
Ahogy egyébként szinte mindenki, aki részt vett a film elkészítésében. A túlzóbb jelenetek és gesztusok, a kamerába nézések direkt kerültek bele a végleges műbe, elvégre annak célja volt nemcsak a média hatalmát bemutatni, de a régi reklámok stílusát is lemodellezni. A The Truman Show sokáig egyfajta szatíra, ami bemutatja, hogy bármit elhiszünk, amit elénk tárnak, amit valóság szerint tálalnak, és csak néhány lökés kell ahhoz, hogy a megfelelő irányba tartsunk, ehhez nem kell még csak erőszak sem. Sötétebb, de inkább drámaibb hangvételre végül csak akkor vált Weir alkotása, mikor Christof rájön, hogy már nem tudja irányítani a “gyermekét”, ezért – előtte hiába mondja, hogy Truman javát akarja, aki bármikor elmehet – egyfajta bosszúálló istenként próbálja megakadályozni céljának elérést, akár úgy, hogy élő adásban veszi el életét. Hiszen élő adásban született, miért is lenne akkora csavar, nemde? És ugyan pesszimista befejezésként ez is nagyszerű lett volna, talán még jobban rávilágítva arra, hogy az emberek mire képesek, ha hatalom van a kezükben, és arra, hogy mire képes a média, végül a happy end is kellőképpen erős, megadva Truman számára a lehetőséget, hogy bár kilép az ismeretlenbe, ahol másfajta veszélyek és illúziók várnak rá, de legalább szabadon, vagy legalábbis szabadabban élhet. Elvégre ki mondhatja azt magáról, hogy teljesen szabadon létezik? Te vagy te? Valóban?
Korkép vagy kórkép?
A The Truman Show nem tökéletes, bele lehet kötni egy-egy jelenetébe, megoldásába, alakításába, itt-ott a zenéjébe, de még ezzel együtt, 25 év után is ugyanolyan ereje van, ugyanolyan fontos kérdéseket vet fel (ha nem fontosabbakat), mint megjelenésének idejében. Az interneten ráadásul számos érdekességet, adalékot is találhatunk arra vonatkozóan, hogy még többet megtudjunk szereplőiről. Például, hogy az anya eredetileg egy népszerű szappanopera-színésznő volt, a leendő feleség szerepére pedig öt lány pályázott, és mindegyiküket egyszerre helyezték el a főiskola közegébe, hogy végül azt válasszák, akivel Truman a legjobban kijött. A feleség bónusz pénzt kapott, valahányszor lefeküdt Trumannel, a legjobb barát pedig úgy került a képbe, hogy a szereplőválogató fiaként az anyja nyomta be a műsorba. És még számos érdekesség kiderül, ha komolyabban foglalkozunk a filmmel, de az már önmagában is mindenképpen megér egy megtekintést.
És a legnagyobb meglepetés akkor ért, mikor újra akartam nézni a The Truman Show-t. Az ugyanis sem az HBO, sem a Disney, de még a SkyShowtime kínálatában sincs fent, miközben itthon ugye ezek a legnépszerűbb szolgáltatók. A jó hír az, hogy az Apple TV és a Hulu előfizetői megnézhetik, ahogy a Google Play-en is van rá mód. A másik szomorú hír, hogy itthon csak DVD-n volt kapható (jelentem, nekem meg is van, így nem estem kétségbe, mikor online nem találtam meg), kékben vagy 4K-ban már nem, ami valahol szégyen és gyalázat, mikor azt látom, hogy micsoda celluloid-szemeteket adnak még ki ezekre a formátumokra is, sokadik verzióban, ilyen és olyan formában. Ed Harrist eleve nagyon szeretem, Jim Carrey szerintem élete egyik legnagyobb alakítását hozza, a sztori pedig olyan, hogy arra tényleg érdemes odafigyelni, átérezve a katartikus jeleneteket, elgondolkozva a sokszor ki nem mondott kérdéseken. Boldog születésnapot, és legalább egy magyar Blu-ray kiadást kívánunk!
