Tíz év. Nem tűnik soknak, a játékipar berkeiben viszont jóval többnek érződik annál, mint amennyi valójában. Egy évtized alatt ugyanis olyan szintű technikai fejlődésen mentek át a hardverek, hogy egykor elképzelhetetlennek hitt perspektívák nyíltak meg a jelen kor fejlesztői előtt, a játékok alatt dolgozó motorok pedig ma már elképesztő látványvilágot képesek teremteni a felhasználók szemei elé. Innen közelítve egy-egy 2013-as alkotás itt-ott már idejemúltnak hat, van azonban egy program, ami a mai napig bőven megállja a helyét. Egy program, ami az akkori Playstation konzol hattyúdalaként megmutatta, mekkora erő is rejlik a hardverben. Persze nem csak ezért volt kiemelkedő, hanem azért is, mert egy olyan történet prezentált, ami azóta is követendő példaként kéne, hogy szolgáljon minden cégnek az iparban. Ez volt a The Last of Us, minden idők egyik legjobb játéka.
Maga a sztori – amit valószínűleg már mindenki jól ismer – 2013-ban veszi kezdetét, amikor is egy mutálódott cordyceps gombafertőzésnek „köszönhetően” az ismert világ elpusztul. A fertőzöttek agresszív vadakként támadnak rá és tépnek szét bárkit, aki a közelükbe kerül, a túlélők pedig megpróbálnak biztonságos helyre menekülni. A járvány gyorsan terjed, a nyomában pedig eluralkodik a mindent felemésztő apokalipszis. Ebben a helyzetben próbál menekülni a játék főhőse, Joel is (a lányával és a fivérével együtt), azonban nem mindenki éli túl a veszélyes kalandot. A hosszúra nyúló, ugyanakkor parádésan kivitelezett felvezetés után húsz évvel később vesszük fel ismét a történet fonalát, és láthatjuk, hogy Joel gondjaira bízzák Ellie-t, vagyis a fiatal lányt, aki talán véget vethet a szörnyű betegségnek. Már amennyiben sikerül eljutnia egy, a Tűzbogarak (Fireflies) által üzemeltetett orvosi központba, távol a bostoni karantén zónától.
A The Last of Us cselekménye persze sokkalta árnyaltabb a fenti rövid összefoglalónál, viszont nem tartom helyesnek a bővebb taglalását, hiszen könnyen lehet, hogy van olyan az olvasók között, aki még semmilyen formában nem találkozott stúdió sikercímével. Amennyiben létezik ilyen, akkor jó szívvel ajánlom a játék alapján készült – egyébként remekül sikerült – HBO sorozatot, de elsősorban inkább a zseniális alapművet.
A játék fejlesztése az Uncharted-széria második részének megjelenése után, 2009 végén kezdődött el. Ez volt az első eset a Naughty Dog történetében, hogy egyszerre két programot is fejlesztettek párhuzamosan – az egyik csapat Nathan Drake harmadik kalandján, a másik pedig cikkünk alanyán munkálkodott. A döntéshozók Bruce Straley-t és Neil Druckmannt választották a részleg élére, előbbi a rendezésért felelt, utóbbi pedig a kreatív vezető szerepét töltötte be. Az alapkoncepciót még egyetemistaként alkotta meg Druckmann, ebben egy rendőr és a védelmére bízott fiatal lány kalandja szerepelt a zombiapokalipszis kellős közepén. Miután az ötlet nem aratott osztatlan sikert, az alkotó képregényként próbálta megvalósítani az elképzeléseit, ám a The Turning néven futó projektet végül elutasította az egyik független kiadó – annak ellenére, hogy a forgatókönyv már elkészült. Végül aztán mégis megszületett egy frissített játékkoncepció, ami a Mankind címet kapta. Ebben csak a nőket érintette a fertőzés, a főhős célja pedig az egyetlen immunis nő biztonságba helyezése volt. Ezt értelemszerűen eléggé nehezményezték a Naughty Dog női alkalmazottai, így később el is vetették az ötletet. A játék fertőzöttjeinek (és ezzel a fertőzés eredetének) végső formája végül 2006-ban manifesztálódott, ekkor mutatták be ugyanis a BBC Planet Earth című dokumentumfilmjét, amiben – természetes formájában – a Cordyceps fertőzés is szerepelt.
A program történetét azonban a karakterei képesek igazán magasra emelni. Szinte minden egyes NPC zseniális, de az igazi rivaldafény messze a két főszereplőt, Ellie-t és Joelt illeti meg leginkább. Kapcsolatuk fejlődése, egymáshoz való viszonyuk finomodása, rezdüléseik, érzéseik mind-mind túlmutatnak a sík képernyők dimenzióin. Érdekes tény egyébként, hogy Ellie-t kezdetben Joel lányának szánták az alkotók, később viszont elvetették ezt az ötletet, mivel úgy érezték, hogy a szoros, családi kötelék korlátozná a karakter fejlődését. Köréjük épül tehát a sztori és annak minden szereplője, ez pedig óriási odaadást kívánt az őket megformáló színészektől, Ashley Johnsontól és Troy Bakertől. És, hogy mi lett a végeredmény? Nos, az már történelem, hiszen az alakításuk gyakorlatilag elmosta a határokat a számítógépes játékok és a milliós mozifilmek között. Olyan élmény ez, amit egyszerűen látni – és még inkább átélni – kell.
A The Last of Us túlzás nélkül megreformálta az akció-kalandjátékok műfaját. Lebilincselő történet, zsigeri harcrendszer, fejleszthető fegyverek jellemezték, miközben a remekbeszabott akció és a lopakodásra kihegyezett szekvenciák példás keverékét élhették át a rajongók. Ezt pedig nemcsak a közösség jogos lelkesedése, hanem a szakmai elismerések hosszú sora is követte, mivel rengeteg „Év Játéka” díjjal jutalmazták az alkotást.
Aki valamilyen érthetetlen oknál fogva – mondjuk a PC-s port botrányos rajtja miatt – még nem próbálta, az pótolja, amilyen gyorsan csak tudja, mert garantáltan olyan élményben lesz része, amit sosem fog elfelejteni. A kattogók (clicker) elől való rejtőzködés, az emberi ellenfelek minden pillanatban tetten érhető kegyetlensége vagy csak maga a posztapokaliptikus táj egytől-egyig képes magával ragadni a játékosokat, hogy aztán egy olyan végkifejlettel szembesítse őket, ami kegyetlen ugyan, de mellette végtelenül őszinte és emberi.
