Nem tarom magam egy nagy musical-kedvelőnek (mondja ezt az, akinek nincs karácsony Csontváz Jack nélkül [Nesze neked, Kevin!]), de mivel relatíve friss az élmény az újranézés miatt, ráadásul még véleményem is van róla, így végül bevállaltam cikkünk alanyát – más valószínűleg úgysem emlékezett volna meg eme műről. Ezért aztán előre szólok, ez bizony nem feltétlenül lesz fenékig tejbeGrease (bocs, rossz poén).
Irány a vászon!
Nos, mint általában a musicaleknél, itt sem a sztori adja a lényeget, arra ott van az átadni kívánt hangulat és a zene. 1958 Los Angeles-ében járunk, ahol Danny, a Rydell gimi főjampeca a nyári szünet alatt összejön Sandyvel, az éppen ott nyaraló ausztrál „jókislánnyal”, kitől aztán kénytelen elválni az ősz közeledtével. Ám iskolakezdéskor kiderül, hogy Sandy és családja inkább a városba maradt a hazatérés helyett, és hősnőnknek pont hősünk suliját szemelték ki. Innentől indul a se veled-se nélküled-játék, melyet a diákélet jól megszokott toposzai fűszereznek: barátok, bulik, szerelem, meg persze az elkerülhetetlen happy end.
A kép forrása: IMDb
A mű létrejöttéhez két zenészre, Jim Jacobs-ra és Warren Casey-re volt szükség. Korábban mindketten foglalkoztak már színházzal, így amikor 1970-ben, egy chicagói bemutató utáni partin összefutottak, az ott hallott ötvenes évekbeli muzsika hatására (legalábbis vélhetően az játszott közre) kitalálták, hogy mi lenne, ha írnának egy színdarabot, ami pont ebben a környezetben játszódik. Rövid úton aztán meglett a cím is, méghozzá az akkori menő arcok hajkencéjének köszönhetően. Az ősbemutatót 1971 februárjában tartották Chicagóban, akkor még dalok nélkül – a helyükön zenei bejátszások voltak. Két Broadway producer is látta az előadást, akik azt tanácsolták a párosnak, hogy alakítsák át a darabot musicallé, és ők elviszik New Yorkba. Erre már júniusban sor került, majd ugyanebben az évben országos és világ körüli turnéra indult a kész mű. Egy Allan Carr nevű hollywoodi producer 1974-ben látta a darabot, és elhatározta, hogy moziba viszi, ám ekkor már mások foglalkoztak a megfilmesítéssel. Két évvel később egy Broadway-bemutatón futott össze Ken Waissmannal, a musical producerével, akitől megtudta, hogy a filmváltozat becsődölt, így kapott az alkalmon, és lecsapott a jogokra – ekkor már csak stúdiót kellett találnia. 1975-ben megismerkedett az akkor már komoly filmes produceri múlttal (Jézus Krisztus Szupersztár) rendelkező Robert Stigwooddal, az ő közbenjárásának hála pedig végül a Paramount vállalta az elkészítést.
A kép forrása: Sky Showtime
Mi kell még a sikerhez?
Elsősorban az, hogy az erős alapokra még erősebb falakat és tetőt húzzanak fel az alkotók. Ezt Carrék úgy oldották meg, hogy a megfilmesítési jogokkal együtt az alapanyag megváltoztatásnak lehetőségét is sikerült megszerezni, amivel persze éltek is. Erre részletesen nem térnék ki, legyen elég annyi, hogy dalok kerültek ki a musicalből, helyükre mások érkeztek, de eredetileg Sandy is lengyel származású volt. És ha már szóba került a zene, véleményem szerint elég széles a szórás ezen a téren: van, amitől helyből az agyérgörcs kerülget (Summer Nights), de a Greased Lightin'-ba még én sem tudok belekötni. Ezek mellé jönnek még az ötvenes évekből vett slágerek, például a Ritchie Valens-féle eredeti La Bamba, ami sokat ad a hangulathoz.
Furcsa ötlet volt a rendezést arra a Randall Kleiserre bízni, aki azelőtt csak tévéfilmeket forgatott, viszont koreográfusnak sikerült megnyerni Pat Birch-et, aki a színpadi változat táncaiért is felelt. Dannyt az a John Travolta játszotta, aki korábban a színpadi változatban is ott volt, és akinek nagyjából itt indult be (igazából egy évvel korábban a Szombat esti lázzal) a karrierje, amit leginkább hullámvasútnak lehetne nevezni. Hasonlóan járt Olivia Newton-John (Sandy) is, csak nála talán kicsit több volt a lejtő, mint az emelkedő. Érdekes még Jeff Connaway (Kenickie) esete is, mivel a színpadon évekig ő volt Danny, mellesleg Travolta ajánlotta a filmbe. A szemfülesebbek pedig könnyedén észrevehetik az ifjú Lorenzo Lamas-t és Michael Biehnt. A forgatási helyszínek között is találunk említésre méltót, példának okért az autóversenyt (azok a kocsik üvöltenek, hogy videójátékba kerüljenek) a Los Angeles folyó lebetonozott medrében vették fel, pont ott, ahol pár évtizeddel később a Terminátor 2 legendás üldözéses jelenete is játszódott.
A kép forrása: Vanity Fair
Kétarcú utóélet
A Grease minden várakozást felülmúló sikereket ért el, hiszen az évek során 400 millió dollárt hozott a konyhára, rengeteg jelölést zsebelt be, a chicagói bemutatón pedig akkora tumultus alakult ki, hogy Olivia Newton-John bordatörést szenvedett. 1982-ben aztán elkészült a folytatás, de javarészt a főszereplők nélkül, így joggal nevezhetjük erősen felejthetőnek. Tervben volt egy 3. rész is a felnőtt Dannyvel és Sandyvel, ám abból végül nem lett semmi, idén viszont debütált a Rise of the Pink Ladies című előzmény-sorozat.
Furcsa módon modern korunk ezen ártalmatlan filmet is utolérte, nemrég például az Egyesült Királyságban akarták betiltani, mivel egyesek rasszistának és szexistának ítélték. Némi történelmi tudás birtokában megsúgom: az ötvenes évek végén az USA színes bőrű lakosságának döntő hányada nem engedhette meg magának, hogy gimnáziumba járassa csemetéit, és az emberjogi mozgalmuk is messze volt még. Arról már nem is beszélve, hogy egyáltalán beengedték-e volna őket ilyen helyekre (lásd. a Forest Gump idevágó jelenete), szóval ez a vád részemről kicsit „Csernobil-szindrómás”. A szexizmusnak helyt adok ugyan Sandy átváltozását illetően, de ne feledjük, hogy Danny is végigcsinálja ugyanezt, amikor megpróbálkozik a sportolással (megjegyzem, remek jelenetsor), ezt valahogy mégsem emlegeti senki. Vagy ha fiúk csinálják, udvarlás, ha lányok, akkor meg szexizmus? Egy szó, mint száz, léteznek olyan filmek (például A Keresztapa), melyeket minden embernek illik legalább egyszer megnéznie élete során. De sok ilyen mozival ellentétben a Grease esetében senkit sem hibáztatok, ha második megtekintésre sosem kerül sor. Mindezek ellenére (egy, az alkotók által szabadon választott) Isten éltesse!
