Kevés francia produkció jut el szélesebb közönséghez a Netflixen. A járvány kitörése óta a Lupin heist-története és az Oxigén disztópikus thrillere aratott átütő sikert, idén pedig a Lea 7 élete tört be a legnézettebb tartalmak közé. A történet egy tizenhét éves lányt követ, aki öngyilkossági kísérlete közben egy kilencvenes években elhunyt fiú csontvázába botlik. Mint kiderül, szülei egykori legjobb barátjáról van szó, akivel Lea maga is hamar megismerkedik. Izgalmas időutazós sztori bontakozik ki, a hősnő minden másnapján egy az elhunyt utolsó hetébe kerül vissza, a fiú vagy ismerősei, köztük szülei testébe bújva. Míg utóbbiak a jelenben titkolóznak, Laa epizódról epizódra fedi fel a múlt sötét titkait. Bár közel sem tökéletes a forgatókönyv, a történet mégis olyan elbűvölő, hogy a szezon második felére félbehagyhatatlanná válik a széria. Végül minden időutazós sci-fi legizgalmasabb kérdéséig jutunk el: vajon megváltoztatható-e a múlt, és ha igen, az milyen következményekkel jár a jelenre nézve?
(A kép forrása: IMDB)
Erős történet vs. forgatókönyv
A Lea 7 élete bizonyítja, hogy az időutazós tematika megunhatatlan. Natael Trapp sorozat alapjául szolgáló regénye feloldhatatlannak tűnő konfliktusba torkollik: csak az egyik szeretett hős maradhat végül életben. Ez óriási feszültséget ad a cselekménynek, míg a kiváló karakteralkotás az azonosulhatóságot teremti meg a néző számára. Ritkán találkozni ilyen nívós színészgárdával, a hősábrázolás és a casting párosa jócskán emel a produkció fényén. Pedig bőven akadnak hiányosságok és kihagyott ziccerek is a sorozatban. Szinte minden a helyén van, a forgatókönyv viszont látványosan kilóg az összetevők közül. Minden epizódra jut egy-két bárgyú vagy rettenetesen életszerűtlen párbeszéd. A fantasztikus tematika és az ifjúsági műfaj ugyan sok mindent elbír, az irreális pillanatok jóval simulékonyabb tálalást igényelnének. A jó hollywoodi mese szabályait még akkor is fenntartás nélkül elfogadja a néző, ha azok nyilvánvalóan valószerűtlenek (ld. Star Wars). Jelen műben nincs gond a természetfeletti ábrázolásával, ám ahogy azt tini hőseink felnőttek számára tálalják, csikorog az erőltetettségtől. Másfelől bőven több belső kommentárt és humort elbírt volna az időutazó lány narrációja. Ezen a téren is érezhetően kiaknázatlan maradt a szövegkönyv.
(A kép forrása: Index)
Visszafogott műfajiság
Az ember azt várná egy ilyen szériától, hogy sokkal játékosabb módon áll majd a koncepció nyújtotta tág keretekhez. A tinitörténet, a punk szellemiség és a lecsúszott füves alakok sziporkázó párbeszédekért és masszív fekete humorért kiáltanak. Az évad első felében nem sikerül igazán jól szervezni a több síkon futó dramaturgiát sem, mintha pusztán a történet egyszerű vizuális illusztrációját látnánk. A hét részből felépülő whodunit szál (ki tette típusú krimi) és a fokozódó suspense csak az utolsó részekre válik igazán pörgőssé, súlyossá. Nem fokozatos az információcsöpögtetés az epizódok során, míg a fináléra hirtelen rendkívül kiélezett szituációkba szorulnak hőseink. A mai thrillerektől sokkal több és főként súlyosabb fordulatokat várnánk. Sajnos néhány logikátlanság is színezi a kiegyensúlyozatlan színvonalú forgatókönyvet, még ha érdemes is kivárni a lezárást.
Hogy lehet, hogy ilyen felemás forgatókönyv és ennyi hiba felsorolása után mégis megtekintésre kifejezetten érdemesnek minősítünk egy sorozatot? Az adaptált regény, a közegábrázolás és a színészek teszik naggyá a Netflix produkcióját. Az alaptörténet nagyon erős, az alkotók pedig ügyesen nyakon ragadták a grunge-éra hangulatát, illetve a XXI. században lappangó depresszióval küzdő tinédzserek érzésvilágát. Az utolsó három rész emeli fel a sorozatot, hogy aztán óriási cliffhangerrel záruljon a nyitószezon. Aki eljut a negyedik részig, biztosan nem fogja félbehagyni a történetet, és már tűkön ülve várja a folytatást.
