Steven Knight 2013-ban indult szériája egy valódi szerelmeslevél a műfaj kedvelőinek. Nem romantizálja a gengszterlétet, karakterei izgalmasak, kellőképpen brutális, története pedig csak itt-ott építkezik a valódi Peaky Blinders kevéssé érdekes karrierjéből. Helyette egy hosszú éveket felölelő, bosszútól és becsvágytól fűtött eposzt szült az alkotói szabadság, melynek antihősei vérrel és whiskey-vel kikövezett úton haladnak az elkerülhetetlen vég felé. A Scorsese életmű, a Gengszterkorzó, vagy a Maffiózók amerikai alvilága után üdítőnek hatott a XX. századi Anglia látképe – már amennyire üdítő lehet a második ipari forradalom öröksége. Mindez elég volt, hogy a Birmingham bandája a BBC egyik legnagyobb sikere legyen, az immáron Netflixen is megtekinthető befejezés pedig pontosan azt a minőséget képviseli, ami méltó ehhez a szériához.
Thomas Shelby (Cillian Murphy) élete összedőlni látszott az ötödik évad végén meghiúsított merénylet miatt, viszont, mint már oly sokszor, most is képes volt macskaként talpra érkezni, és elsimítani a bonyodalmakat anélkül, hogy kompromittálódna. Más kérdés, hogy az ominózus estén történt tragédiák közvetett okozójaként a gyűlölet és a bosszú olyan magvait sikerült elültetnie, melyek csak évek múlva érnek majd be. Ez az év pedig 1934, új időknek új dalaival, a négyéves ugrás kardinális változásokat hozott mind a Shelby-család, mind pedig a világ számára. Terjeszkedik a modernitás, a régi gengszteriskolák avíttas dogmáit immáron a címszereplő banda is igyekszik végérvényesen maga mögött hagyni, ezt erősítendő a cselekmény is hanyagolja a műfaj olyan, szinte alapvetőnek számító elemeit, mint a bandaháború, vagy úgy egyáltalán a rivális családok. Sokkal inkább a kábítószer köré rendeződik a szüzsé, a keletről érkező ópiátok lényegében átvették az alkohol szerepét (pláne, ha csempészetről van szó), a fehér porban pedig van annyi profit, hogy a sokadszorra előkerülő „csak még egy utolsó meló” motívuma ezúttal célt is érjen, biztosítva Tom örökségét, és persze nevét a történelem lapjain.
Mert hiába a politikai ambíciók, a míves beszédek, a makulátlan üzletember attitűd, a vér bizony nem válik vízzé, a Shelby-família fejét pedig még ennyi év elteltével is két dolog motiválja: a pénz és a nárcizmus. Ennek a hozzáállásnak pedig most már nem csupán a családja látja kárát, hanem lényegében az egész világ. A Garrison zárt ajtók mögötti tárgyalásaival ellentétben ugyanis a parlamenti szónoklatoknak és szerepvállalásnak legalább akkora súlya van, mint annak a rengeteg narkotikumnak, melynek értékesítése miatt Thomas szenvtelenül lavírozik a szocializmus és a fasizmus között, még jobban kiélezve az ideológiák amúgy is robbanásra kész konfliktusát. Mostanra ugyanis a társadalom gőzerővel zakatol egy újabb világégés felé, a 2. világháború árnyéka pedig nemcsak a történésekre, de a hangvételre is rávetül. Még a kimondottan baljós és pesszimista ötödik évadhoz képest is sötét, tragikus epilógust kapunk, melynek derűlátóbb pillanatairól is sugárzik az illúzió és a hamis remény.
Ez a sötét tónus pedig a szezon minden aspektusában tetten érhető. A családot ért tragédiák sora így is hosszú, de a legnagyobb veszteség itt következik be, végérvényesen elvetve a boldog befejezés gondolatát, mely – a műfajból adódóan – amúgy sem nagyon volt kilátásban. A háború borzalmait kiheverni képtelen Tom állapotának ábrázolása sokszor fájdalmasan naturalista, delíriuma szinte metaforaként is felfogható, mely a világban egyre jobban eluralkodó káoszra reflektál. És talán pont eme káosz és fájdalom miatt az évad eddig talán soha nem látott módon fordul a spiritualizmus, a cigány hagyományok felé, melyek eddig jobbára csak érintőlegesen voltak jelen. Furcsán jóleső érzés volt ezt fókuszban látni egy olyan korban, ahol már a materializmus a fő csapásirány, a technológiai és tudományos áttörések pedig egymásnak adják a kilincset. Mathieu Plainfossé enervált, sokszor ködben úszó képein mintha megállt volna az idő, a melankolikus dallamokkal aláfestett montázsok pedig messze túlsúlyban vannak a széria védjegyének számító „vagány” zenékkel kísért snittjeivel szemben. A mind a hat epizódot jegyző Anthony Byrne kiváló érzékkel ragadta meg a korszellemet, a rasszizmust, a faji felsőbbrendűség hirdetését, a tuberkulózis okozta veszteséget, a kábítószer hatását a társadalomra. A biztos kezű rendezés a remek forgatókönyvvel, és a sajátos képi világgal kiegészülve egy olyan elegyet alkot, mely hangvételében talán eltávolodott kissé a korábbi évadoktól, de pont ez az előző szezonnal már megkezdett vérfrissítés kellett ahhoz, hogy egy ilyen kiváló lezárást kapjunk.
Azért csak szinte, mert apróságokba azért bele lehet kötni, bár ezek zöme csupán szőrszálhasogatás. Jó lett volna például többet látni Arthur (Paul Anderson) immáron drogproblémákkal küzdő karakteréből, aki nyer ugyan valamiféle megváltást, de volt annyira szerves része a sorozatnak, hogy hosszabb játékidőt kapjon. Michael (Finn Cole) pedig még ennyit sincs jelen, a három évvel ezelőtti cliffhanger azt sejtette, hogy az események egyik legfontosabb alakítója lesz, de lényegében csak a bostoni kapcsolatai miatt érdekes (legalábbis az utolsó epizódig), mert Tom a tengerentúlon óhajtja értékesíteni a milliókat érő portékát. Óriási pozitívum viszont a női karakterek reprezentációja, melyek egytől-egyig remekül sikerültek. Voilá, lehet kompetensnek és talpraesettnek ábrázolni a gyengébbik nem képviselőit úgy, hogy közben ne lengje be az erőlködésből fakadó izzadtságszag a levegőt minden jelenetben – ez az utóbbi években azért nem mindig sikerült. Külön kiemelném Ada (Sophie Rundle) személyét, aki családban betöltött pozícióját tekintve a 2021. áprilisában elhunyt Helen McCrory Polly-ját hivatott váltani, mint egyfajta összetartó erő, zseniális, amit vele műveltek az alkotók.Amit viszont valóban kissé csalódásként éltem meg, az a néző nem-beavatása a dolgokba, mert Thomas valahogy most is szinte minden ármánynak és cselszövésnek jó előre tudatában van, de ennek mikéntjére majdhogynem sosem kapunk érdemi magyarázatot. Sokszor elhangzik ugyan az évad során a „Nincsenek korlátaim.” mondat, de ezt egyrészt lépten-nyomon megcáfolja a cselekmény, másrészt mostanra ennél kézzelfoghatóbb információk kellettek volna ahhoz, hogy ténylegesen elhiggye a néző a protagonista mindenre kiterjedő befolyását, a „mindent látó szem” jelenséget.
De mindezen dolgok szinte semmiségek ahhoz képest, hogy egészében nézve mennyire fantasztikus finálét kaptunk. A végső nagy fordulat egy kvázi földöntúli sugallatnak köszönhető, mely remekül illeszkedik a fentebb említett spirituális, kevésbé pragmatista hangvételbe, és bár az utolsó jelenet gyönyörű keretbe zárja a teljes szériát, a Peaky Blinders talán nem ér véget a stáblistával. Tervben volt egy hetedik felvonás, ehelyett készül elviekben egy mozifilm, mely lezárja az elvarratlan szálakat. Az pedig még így, Thomas Shelby karakterének beteljesedésével (melynek szimbolizálásához egészen az első évad nyitó jelenetéig mentek vissza a készítők) is akad, hisz van még legyőzendő „gonosz”, folyamatban levő üzlet, és persze egy háború, melynek a történetbe integrálása rengeteg potenciált rejt. Remélhetőleg célba ér a projekt, de ha mégsem, panaszra akkor sem lesz okunk, mert a maga csendes, magányos módján egy olyan végszó részesei lehettünk, mely nem csak kérdőjelként, de pontként is értelmezhető. Tom nyomot hagyott, és végső soron ez volt a cél.
