Nem mindig jó ómen egy adaptáció esetében, ha az alapanyag elfogytával saját kézbe veszik a gyeplőt az alkotók, és elkezdik a maguk útját járni. Ennek tankönyvi példája máig a szintén HBO-s Trónok harca, ami a kötetek feldolgozása után elkezdett látványosan szétesni, hogy aztán a fináléra teljes katasztrófába torkolljon. És ugyan a 2020-ban útjára indult A légikísérő az első évad során szintén felgöngyölítette Chris Bohjalian azonos című regényét, de ezúttal a lendület szerencsére megmaradt a folytatásra, miközben nemcsak izgalmas, de konzisztens is maradt a széria. Persze messze nem is vállalt annyit, mint például a fent említett klasszikus.
A tragikus gyermekkori emlékeit féktelen hedonizmussal elnyomó Cassie élete 180 fokos fordulatot vett az elmúlt közel egy év során. A poharat absztinenciára, New Yorkot a napfényes Los Angeles-re cserélte, grátiszként pedig – ahogy az a cliffhanger után várható volt – csatlakozott a CIA-hez, afféle civil segítőként. Tehát két utazás között, a „kellemeset a hasznossal” elv mentén, talpraesett hősnőnk néha bevállal némi megfigyelést, követést, ezzel közvetve segítve a hírszerzés munkáját. Egy valamit viszont a ruhák mellé minden felszállás előtt gondosan elcsomagol a gurulós bőröndbe: ez pedig az a kórosan deviáns viselkedés, ami a nyitó epizód lényegét adó berlini munka során a parancsmegtagadásban manifesztálódik, így belekeverve a protagonistát egy újabb gyilkossági ügybe. Ezúttal azonban van egy csavar: a tettes Bowden kiköpött mása.
A felütésnek ugyan eléggé fan fiction érzete van, de a banális nyitány után hamar magára talál a történet, a több szálon futó cselekmény pedig itt-ott összegabalyodik, így okozhat meglepetéseket, kellően ügyesen keverve a lapokat ahhoz, hogy a nézők figyelme egy percig se lankadjon. Az írók főleg az imposztor kilétével kapcsolatban végeztek jó munkát, persze lehet, hogy páran ráhibáznak majd, de így is sokszor előjön a „Vajon ő az?” érzés. Az ügy felgöngyölítéséhez szinte a teljes stábot sikerült visszahozni az első évadból, kezdve természetesen Annie és Max párosával, akik ismét szerves részei Cassie önjelölt nyomozásának, hol ténylegesen előre lendítve azt, hol pedig a főszereplő féken tartása céljából, ami az esetek többségében természetesen újfent sikertelenségbe torkollik.
A munkáját elvesztő ügyvéd, és egyben a legjobb barátnő szerepét betöltő Annie (Zosia Mamet) üde színfolt a mellékszereplők között, karaktere jelentős jellemfejlődésen megy keresztül a nyolc epizód során, ami azért is pozitívum, mert a többiekről ez már kevésbé mondható el. A már ismert szereplőkről sok újdonság nem derül ki, az újonnan érkezők pedig jobbára eléggé papírmasék lettek. Legyen szó a CIA-nál dolgozó Benjaminről, a bohém életmódot folytató légikísérőről, Grace-ről, vagy a Cassie párjaként bemutatkozó Marco-ról, az új gárda tagjai zömében sokkal inkább tűnnek két lábon járó sztereotípiáknak, mintsem húsvér embereknek. Kivételt ez alól talán csak a Cas mentoraként funkcionáló Brenda (Shohreh Aghdashloo) képez, aki egyfajta lelki katalizátorként működik a nő életében, amire szüksége is van, mert az idővel egyre bonyolultabb, és egyre több emberéletet követelő bűnügy mellett a múlt keserű emlékei is felszínre törnek.
Az évad közepe táján ugyanis a krimi helyét egy sokkal személyesebb hangvételű dráma veszi át, és talán ez az a húzása a folytatásnak, amellyel ténylegesen igazolja létjogosultságát. Persze a széria az itt-ott humorosabb betétek ellenére eddig sem volt komédia, de hiába tiszavirág életű (hiszen az ügyet azért le kell zárni) ez a fájdalmat intim közelségbe hozó kitérő, így is az évad, sőt talán a széria csúcspontja, mely képes giccs nélkül beszélni a család és a megbocsátás fontosságáról. Mindenképp kiemelendő továbbá a sorozat tempója, amely továbbra sem hagyja pihenni a nézőt, még a leghétköznapibb dialógusok is pörögnek, ehhez pedig kiválóan asszisztálnak a pattogó ritmusok, vagy az első évadban már bizonyított mozaikszerű képek. Az audiovizuális lendület az elejétől a végéig kéz a kézben jár a mozgalmas cselekménnyel, garantálva, hogy egy percig se unatkozzunk.
A mérleg másik serpenyőjében is vannak ugyanakkor tételek, kezdve az első évad rákfenéjével: újfent túl sokat barangolunk Cassandra elméjében, ami – akárcsak két évvel ezelőtt – eleinte jópofa, de a későbbiekben nagyon túlhasznált elem, és ezen az sem sokat javít, hogy Sokolov helyett a főhős ezúttal önmagával vív ádáz szópárbajokat. Pontosabban többedmagával, hisz többek között frivol partiarc és rezignált, magába forduló, tinédzser variánst is kapunk. A kaotikus Cassie túltengés tehát garantált, és az egész kellően teátrális ahhoz, hogy működjön, viszont ezek a részek rendre rosszkor szakítják meg az adott jeleneteket, így még akkor is negatívumként kell hivatkoznom rájuk, ha amúgy a jellemábrázoláshoz szinte nélkülözhetetlenek. Cserébe Kaley Cuoco többszörösen is bizonyíthatja, hogy bőven túlnőtt már az Agymenők szőke naiváján. Az alkotók ugyancsak sokszor rágják a szánkba az „Alkohol rossz!” tanmesét is, ami fontos téma, ez nem vitás, de ennél kevésbé didaktikusan is megértette volna mindenki a lényeget. A befejezés sem hiba nélküli, a főszál végső fordulata jó előre látható, a kémkedésért hazaárulással vádolt Megan (Rosie Perez) története cseppet elnagyolt, az epizód második fele pedig túlságosan különállónak érződik, ezáltal pedig feleslegesnek és légbőlkapottnak – még az évad során elhintett jelek ellenére is. Viszont bármennyire is nem kapcsolódik organikusan a nagy egészhez, Cassie önismeretének beteljesedéséhez mindenképp szükség volt az utolsó húsz percre, így az esetlen megvalósítás ellenére sem tudok rá haragudni.
Nem sikerült ugyan minden hibáját kijavítani, de A légikísérő így sem kell, hogy beálljon a feleslegesen folytatott szériák sorába. A történet nem érződik rókabőrnek, a lendületes cselekményt a műfaj sok képviselője megirigyelné, protagonistáját pedig végtelenül emberivé teszi esendősége, így könnyű azonosulni és együttérezni vele. Viszont mellékszereplőinek zöme kissé statiszta jellegű, vannak kimondottan amatőr vonásai (a követős részek kifejezetten bénák, a rosszkor megcsörrenő telefon pedig már tíz éve is elcsépelt volt), és a csattanónak is nagyobb a füstje, mint a lángja. A végeredmény így messze nem hibátlan, de hát az első szezon sem volt az, sőt. A záró képsorok a lehető legjobb értelemben véve lettek sziruposak, elvarratlan szál pedig nemigen maradt, így ha esetleg itt ért véget a történet, akkor egy igencsak kellemes utazásban vehettünk részt. Ha pedig mégsem, akkor mi a következő járatra is biztosan jegyet váltunk majd!
