A Szerelemre tervezve (Made for love) a HBO Max egyik első üdvöskéje volt tavaly, és bár az Alissa Nutting regénye alapján készült széria nem rengette meg a világot, és valószínűleg soha nem is lesz a streaming szolgáltató zászlóshajója, egy kimondottan szórakoztató első évaddal debütált. Köszönhette mindezt szerethető, rétegelt karaktereinek, a sokszor abszurd humornak, na meg a főszereplők macska-egér játékának, mely nemcsak lendületes volt, de – a maga elnagyolt módján – még némi kritikát is képes volt megfogalmazni a társfüggőségről, valamint a modern technológia párkapcsolatokra gyakorolt káros hatásairól. A szezonzáró aztán egy némileg más alapokra helyezett folytatást vetített előre, az új recept pedig néhány dologban működik, de van, ahol bizony odakozmált.
A történet tehát ott folytatódik tovább, ahol egy éve abbamaradt. Hazel (Cristin Milioti) édesapja a tudta nélkül bekerül Byron (Billy Magnussen) Központnak nevezett sci-fi palotájába, ahol – amolyan Truman Show jelleggel – éli mindennapjait, mit sem sejtve arról, hogy minden lépését figyelik, miután pedig a reggelibe csempészett altató megtette hatását, szépen kezelést kap rákbetegségére, amit oly sokáig titkolt lánya elől. A techmilliárdos Gogol elől azonban az ilyen információk nem maradnak rejtve, így hiába Hazel minden igyekezete, hogy tíz év után elhagyja börtönét, az első évad során remekül felépített családi kötelék túl erősnek bizonyul ahhoz, hogy elutasítsa hőn utált férje ajánlatát az életmentő terápiáról. Amiért cserébe természetesen újfent a szerető feleség szerepét kénytelen felvenni, immáron a címadó chip nélkül – Gogol ugyanis kész a változásra és szerelmének bizonyítására. De vajon tényleg nincs semmi hátsó szándéka?
Ezúttal tehát a történet sokkal helyhez kötöttebb, hisz a játékidő nagy részében a Központ falai közt kalandozik a kamera – persze ezen falak a legmodernebb hologram technológiával vannak felvértezve, így lényegeben bárhova kalauzolhatnak az alkotók. Ez annyiból pozitívum lehetne, hogy nagyobb betekintést nyerünk a Gogol-birodalom mindennapjaiba, a függöny mögé tekintve viszont jobbára csak kliséket láthatunk: talpig fehérbe öltözött tudósok lavíroznak a steril díszletek között, akik vajmi keveset tapasztalhatnak meg a falak túloldalán leledző luxusból, cserébe ők azok a gyalogok, akik nélkül csakhamar összedőlne az üvegpalota. Ez az izolált tér sokkal több lehetőséget biztosít a karakterek közötti konfrontációra, valamint azok megismerésére, és ezzel szerencsére éltek is az alkotók. Hazel hol közönnyel, hol utálattal, de néha simán csak tinédzseres attitűddel viseltetik Byron iránt, aki szerelmét bizonyítandó mindezt becsülettel el is viseli. Mindemellett pedig a jellemábrázolása is példaértékű: már az első felvonásban is igyekezték árnyalni a megnyerő mosolyú pszichopata karakterét, itt azonban újabb rétegeket hámoznak le a techgururól, ezzel elérvén, hogy már-már szimpátiát érezzen a néző, – és maga Hazel is. A Legelőn (tudjátok, ez az a hely, ahol a kegyvesztett személyzet élőben játszhat battle royal-t) tengődő Herringbone-Fiffany páros is megkapja a maga háttérsztoriját, utóbbi kellően jól megírtat. Ami azt illeti, kár, hogy előzőleg egyikük sem volt az a szívhez növős karakter, így vívódásaik és szabadulási kísérleteik legtöbbször felesleges időhúzásnak érződnek. Pláne, hogy a Legelő működését továbbra is homály fedi, azt meg főleg, hogy a világ legnagyobb koponyái az évek során miért nem találtak még belőle kiutat.
Az első szezonban már bizonyított humor szerencsére továbbra is kifogástalanul működik, sőt bizarrabb, mint eddig. Herbert (Ray Romano) immáron allergiás műnője (bocsánat: szeretett felesége) mellett lesz itt csontkulcsként használt mirelit mutatóujj, beszélő, hovatovább flörtölő delfin, minden vágyat teljesíteni kívánó személyi asszisztens, papnak öltözött narkós és a többi. A karakterek közötti kémia remek, főleg a szellemes dialógusok miatt, amikre szükség is volt, mert a sokszor csigalassúsággal csordogáló cselekmény csak nagyritkán pörög fel az első szezon szintjére. A rövid, 20-30 perces epizódoknak köszönhetően viszont vontatottá sosem válik az élmény. Cristin Milioti (Palm Springs, A Wall Street farkasa, Így jártam anyatokkal) pedig továbbra is lubickol a szerepben, ami főleg azért elismerendő, mert ezúttal egy sokkal komplexebb személyiséget kell eljátszania.
A legnagyobb szívfájdalmam az évaddal kapcsolatban az, hogy mennyire nem mert kilépni a komfortzónájából. Az írók feldobnak olyan témákat a történet során, mint a transzhumanizmus vagy a halhatatlanság (ezek mikéntjére a spoilerek elkerülése végett természetesen nem térnék ki), de hiába fajsúlyos dolgok ezek, ha mindössze a cselekményhez asszisztálnak, bárminemű magyarázat nélkül. Persze a Szerelemre tervezve nem sci-fi (maximum kontextusában), de ezek olyan dolgok, amikbe megérte volna jobban belemenni, vagy ha más nem, legalább egy Wikipédiáról szedett szöveggel megmagyarázni nemcsak a miérteket, de a hogyanokat is. Így ugyanis nyilvánvaló, hogy mennyire meg akarták úszni az írók a történet tudományos vonatkozását. Ugyancsak szembetűnő, hogy ez a szezon lényegében egy áthidalás az első, és az esetlegesen érkező harmadik között, mert jópár fontosnak ígérkező történetszálat csak érintőlegesen mutat be, amolyan promóciós jelleggel. Így viszont akaratlanul is hiányérzete támad a nézőnek az amúgy remek finálé után.
Összességében kellemes nyolc epizód várja azokat, akik szerették az előző etapot, annak szintjét ugyanakkor nem éri el. A sokszor vánszorgó (bár korántsem eseménytelen) történetet mentik a továbbra is szerethető figurák, az évad közepe táján bekövetkező fordulat, az abszurd szituációk, és az évad végére egészen működőképes dráma. Fájó pont ugyanakkor, hogy a Szerelemre tervezve még akkor sem képes levetkőzni a limonádé jelleget, amikor igazán szükség lenne rá, ahogy élesebb kritikát sem mer megfogalmazni a technofíliáról, holott ez lehetne az egyik mozgatórugó, ha a premisszából indulunk ki. A harmadik évadnak ennél már többet kell felmutatnia, de ha az itt elhintett dolgoknak csak a felét beleszövik a sztoriba, akkor ez gond nélkül teljesíthető lesz.
