A Ms. Marvelt már a bejelentésekor prekoncepciók övezték, amik az első előzetes debütálása után csak még tovább erősödtek. A legtöbben a gyerekes hangvételt, míg egy kicsi (de annál hangosabb) csoport a főszereplő származását kifogásolta. Nemtetszésüket pedig – mostanra már megszokott módon – ’review-bombing’ formájában fejezték ki az indulás után, az MCU-n belül pillanatok alatt a sor végére küldve a szériát. Igazából viszont egyik „érv” sem volt megalapozott, sőt végső soron ez a két dolog emeli ki a Ms. Marvelt a középszerből.
A kép forrása: Nerdist
Kezdjük azzal, hogy a célcsoporttal kapcsolatban a Disney egyáltalán nem árult zsákbamacskát. Világosan közölték, hogy a fiatalabb korosztályt szeretnék megszólítani, így pont emiatt felszólalni kissé visszás, elvégre nem volt titok a könnyedebb történetmesélés. A muszlim protagonista miatti negatív vélemények pedig azért nem igazán relevánsak, mert Kamala Khan karaktere már a 2013-as, Captain Marvel #14 című füzetben megjelent, így a politikai korrektségre fogni a döntést minimum információhiányra vall, de inkább simán csak rasszista megnyilvánulás. Nos, most, hogy ezeket tisztáztuk, lássuk, hogy mit is tud a Ms. Marvel.
A kép forrása: The Press Democrat
Kamala történetének felütése lényegében jelesre felel a coming of age filmekből: adott egy fiatal, gimnazista lány, aki nehezen illeszkedik be, a barátai kockák vagy különcök, a szüleivel pedig nem mindig találja meg a közös hangot. Ehhez jön természetesen némi tinédzser l’amour, továbbtanulási dilemmák, identitás keresés, tehát semmi olyan, ami nem volt már vászonra vagy képernyőre álmodva ezerszer. Nem elfelejtendő azonban, hogy a Ms. Marvel nem a fent említett műfaj táborát hivatott erősíteni, az alapok lényegében csak megágyaznak a szuperhős tematikának. Ami idejekorán el is érkezik, méghozzá egy családi örökség képében, a padlásra száműzött díszes karperecről ugyanis kiderül, hogy nem holmi bizsu, hanem egy varázserővel bíró nagyhatalmú ereklye. Ennek felismerésétől kezdve pedig kéz a kézben jár a földhözragadt, hétköznapi problémákat fókuszba helyező vonal, a kontinenseken átívelő világmegmentéssel, hol az egyik, hol pedig a másik szálnak adva nagyobb teret. És bármennyire is meglepő, de előbbi sokkal jobban áll a sorozatnak.
A kép forrása: Newsweek
Ennek legfőbb oka pedig talán maga a főszereplő. A Carol Danverst bálványozó tini sokszor pimasz, álmodozó személyisége ugyanis sokkal inkább bájos, mintsem gyerekes, az őt életre keltő Iman Vellani pedig jól láthatóan élvezte a szerepet, a mindössze tizenkilenc éves színésznőre mintha rászabták volna a karaktert. A valódi világra rávetített, rajzok és ábrák formájában megjelenő színes fantazmagóriái pedig különösen egyedivé teszik a szériát – kár, hogy a történet előrehaladtával egyre kevesebb az ilyen művészi ábrázolás, annál több viszont a kissé fapados CGI. A kultúrák közt lavírozó szuperhősjelölt önmegvalósítása kissé döcögős és amatőr, de pont ettől életszerű, a karperec adta képességek nem hullanak csak úgy az ölébe. Legjobb barátja, Bruno (Matt Lintz, aki egyébként Pókember szerepéért is versenyben volt) segítségével tapasztalja ki újdonsült erejének mivoltát. Ezen jelenetsorok pedig remek karakterizációt biztosítanak, a kémia működik, a techzseni, amolyan fiatal Tony Starkra hajazó Bruno pedig tökéletesen beleillik az MCU csodabogarainak sorába. Remélhetőleg szánnak még neki fontosabb szerepet a későbbiekben.
Ahogy pedig a fiúhoz kapcsolódik a titokzatos erő kitapasztalása, úgy nyerhetünk betekintést a pakisztáni kultúrába, barátnője Nakia (Yasmeen Fletcher), valamint kissé hóbortos családja által. Ez a közeg miatt organikusan simul a nagy egészbe, oktató, de nem erőltető jelleggel nyújt bepillantást az olyan eseményekbe, mint például egy esküvő, a vallásgyakorlás, a hagyományőrző fesztiválok, amik által nemcsak tanulhat a néző a muszlim történelemről és szokásokról, de a nagyszerű koreográfiák és a nem tankönyvi jellegű dialógusok által még élvezheti is ezt – én legalábbis szerettem az ilyen, a tudástáramat bővítő jeleneteket. Ahogy a humort is, mely helyenként valóban megmosolyogtatóan bárgyú, de azért sosem infantilis, emiatt, helyén kezelve a dolgot, a Ms. Marvel kimondottan vicces pillanatokkal szolgál.
A kép forrása: Slash Film
Van viszont az éremnek egy másik, sokkal kevésbé csillogó oldala is. A szintén a karperec erejére áhítozó, de korántsem jószándékú dzsinnek debütálása és ábrázolása például kimondottan felületes és kapkodó, erejük inkonzisztens, viselkedésük pedig túl gyorsan változik. Ahogy a Kárelhárításnak nevezett, fejlett személyek elfogására specializálódott szervezet is csak lóg a levegőben, néha beugranak high-tech kütyüikkel rendet tenni, de működésük, rendeltetésük kapcsán lényegében csak az utolsó epizódban van egy félmondat, a két nyomozó karakterének kidolgozása pedig egy statiszta szintjén mozog. A konfliktusok feloldása sokszor túlontúl egyszerű, izgulni pedig nem nagyon van miért és kiért, a cselekmény ugyanis minden esetben jó előre kiszámítható. Papíron pedig hiába hangzik jól az interdimenzionális fenyegetés (a 4. fázisban mintha nem is létezne más), ha azt – vélhetően pénzhiány miatt – nem tudták monumentálisan ábrázolni. A már említett effektek ugyanis kissé bénák, ami azért furcsa, mert tömegjelenetek terén például nagyon is jól teljesít a széria, ahogy a jelmezek, kellékek is rendben vannak – kivéve az első részben látható AvengerCon, ahol a Bosszúállók témára épülő rendezvény nagyon olcsó hatást keltett. Apróság ugyan, de az urdu nyelvet is szívesen hallottam volna többször, mert ugyan olvasást igényel, ez tény, de cserébe nagyobb az autenticitás. Öröm az ürömben ezzel kapcsolatban, hogy a felcsendülő dalok szinte mindegyike ezen a nyelven szól, és van is belőlük jópár.
Kimondottan vegyes érzéseim vannak a Ms. Marvellel kapcsolatban. A kezdetben kis léptékben haladó cselekmény túl hamar fordul át a már megszokott Marvel-élménybe, holott Khamala karakterét nem is kellett volna ilyen nagyléptékű történettel felvezetni – pláne, hogy a prezentáció ezt nem is mindig tudja kiszolgálni. Az akciórészek ugyan remekül vannak megrendezve, viszont néha elnyújtottak, így még a legjobb koreográfia is ásítozást keltő, túl sok hasonlót láttunk már. A „jó” karakterek pedig hiába remekelnek, ha az ellenpólus ennyire kidolgozatlan, az bizony csak félsiker. Az utolsó epizód menti némileg a dolgokat, kifejezetten üdítő volt látni, hogy elsődlegesen nem az addigra bőven elsajátított erő, hanem a leleményesség és összetartás szolgál a megoldás kulcsaként – na meg a TikTok, mert olybá tűnik, hogy anélkül manapság semmi sem lehet fiatalos. A szájíz viszont végül így is kissé keserű lett, épp csak nem azért, amiért sokan a földbe döngölték az ifjú szuperhős belépőjét.
