Ha együttműködésről van szó, az Esernyő Akadémia extravagáns tagjai előszeretettel célozzák meg a szélrózsa különböző irányait – lehetőleg úgy, hogy hatan hatfelé indulnak el. Érezte ezt a második évadban történt szerencsétlen találkozáskor „apjuk”, az excentrikus milliárdos, Reginald Hargreeves (Colm Feore) is, így fejfájást megelőzendő, az 1989-ben bekövetkező csodagyermek áradat után nem őket, hanem hét másik csemetét adoptál, remélve, hogy az új csapat némileg kompetensebb lesz a világ jobbátételében. A ’60-as években tett kiruccanásból hazatérő famíliát így nem az otthon melege várja az iskola falai között, hanem egy nem túl vendégszerető Hargreeves, valamint szuperhősként ünnepelt gyermekei, a Veréb Akadémia hét kiváló diákja. Plusz egy alagsorban növekvő jelenség, mely fenyegetően pulzálva egy minden eddiginél nagyobb kataklizma okozója lehet.
Kép forrása: Nix Olympia News
Az új névvel felvértezett akadémia növendékei talán még sokat látott hőseinknél is illusztrisabb társaságot alkotnak. A teljesség igénye nélkül Sloane (Genesis Rodriguez) telekinetikus képességekkel bír, Fei (Britne Oldford) megidézhető hollókkal tájékozódik, Jayme (Cazzie David) pedig – amolyan kígyó módra – hallucinációkat okozó mérget lövell áldozataira. A legkülönlegesebb tag mégis Christopher, aki egy kocka, méghozzá szó szerint, nem úgy, mint például én. Az pedig már a nyitányban világos, hogy ez a család bizony valóban összetartásra lett nevelve, szigorú menetrenddel és edzéssel elérve azt, ami az esernyősöknek Ben halála után már csak hiú ábránd maradt: egy csapatot alkotnak. Apropó nyitány. Az évad messze egyik legjobb pillanata az első epizód táncos, zenés előadása, mind minőségben, mind szórakoztatás faktort tekintve gond nélkül odatehető a Békeharcos híres főcíme mellé, sőt, talán meg túl is szárnyalja azt.
Kép forrása: Netflix
A sakktáblán tehát ezúttal mindkét oldalra kerültek bábuk, viszont bárki is nyer, a világ mindenképp veszít, illő lenne tehát összetartani. Ez ugyanakkor eddig még egy családon belül sem igazán ment, nemhogy két, egymást mindenáron kiiktatni próbáló csapat között, akik hol ármánnyal, hol pedig tényleges fizikai összecsapással próbálnak felülkerekedni egymáson, miközben az univerzum szétesőben van. Ha pedig ehhez hozzávesszük a fent említett „szélrózsa effektust” (ami naná, hogy visszaköszön), akkor ki is ütközik az évad talán legnagyobb hibája: láttuk már ezt, méghozzá kétszer. Hiába a kozmikus fenyegetés, a szereplők zöme újfent a maga problémájával van elfoglalva, sokáig fel sem fogva azt, hogy ha nem a nagy képet tartják szem előtt, akkor már a kicsi miatt sem nagyon kell aggódni. Déjá vu ez, és nem a jó fajtából. Az eleinte szinte tökéletesnek beállított Verebeknek például több epizódon keresztül fogalmuk sincs a pincében növekvő fenyegetésről, holott a jelek egyértelműek, épp csak jobban érdeklik őket a hatalmi pozíciók, és az állítólagos ellenség – ennyit az előzetesen prezentált csodacsapatról.
Kép forrása: Netflix Life
Az eredeti gárda közül pedig újfent csak Ötös (Aidan Gallagher) próbál ténylegesen megoldást találni a harmadik világvége elhárítására, méghozzá nemezise, Lila (Ritu Arya) szíves segedelmével – a közöttük levő kémia amúgy remek, de Lila bárkihez csapódva szuper karakter, mostanra a széria talán legjobbja. Klaus ugyanakkor újfent teljesen a maga útját járja (bár képességeinek kiteljesedése miatt ez talán nem is feltétlenül negatívum), Luther szerelmes, Diego pedig az apai feladatokat gyakorolja, az Eufóriából igazolt Javon ’Wanna’ Walton tisztességgel helytáll a marcona késdobáló (állítólagos) fiaként. Ezen a téren a legnagyobb szívfájdalmam mégis Allison (Emmy Raver-Lampman) karakterével kapcsolatban volt, viselkedése a történések tükrében ugyan valamennyire érthető, de ennyire átformálni a személyiségét talán nem kellett volna, pláne, hogy eleinte valós drámája a vége felé haladva már egyre inkább csak hiszti, és felesleges gonoszkodás. De ez a hiszti ráhúzható a forgatókönyv nagy részére is, a szezon befejezésére már szinte tobzódunk a – csúnyán fogalmazva – cicaharcokban, odaszólogatásokban, ezek egyáltalán nem lendítik előre a cselekményt, cserébe idegesítők és időhúzók.
Kép forrása: Harper's Bazaar
Öröm az ürömben ugyanakkor, hogy Victor végre érdemi karakter lett. Victor, azaz Vanya, Elliot Page új identitását ugyanis beleszőtték a történetbe, méghozzá nagyon ízlésesen, tisztelettel bánva a színész döntésével, reflektálva a valódi eseményekre, és finoman terelve a nézőt annak elfogadása felé – már ha szükség van erre egyáltalán. Neki is szembe kell nézni démonjaival, amiből van pár, ennek ellenére ténylegesen azon ügyködik, hogy ezúttal elkerüljék az újbóli világégést. Nem csupán sodródik az eseményekkel, hanem valóban alakítja azokat (ezúttal pozitív értelemben), sokkal élőbbnek találtam a személyét, mint eddig bármikor. De nem ő az egyetlen pozitívum az évad kapcsán, sőt. A karakterek és a köztük levő interakciók zömében működnek, az adok-kapok jeleneteket leszámítva. Ezúttal pedig fókuszáltabb is az évad, mert kevesebb szálon mozog, és az idősíkokban való ugrálásból is jócskán visszavettek, így egy-egy esemény kidolgozására több időt szántak az írók. Maga a történet kellőképpen változatos, szinte a legvégéig tartogat meglepetéseket, és sok ugyan a meg nem magyarázott esemény, ezekre bőven lesz idő a későbbiekben – már ha berendelik a folytatást, a Netflixnél sosem lehet tudni. A humorral is meglepően jól bánnak az évad során, a poénok zöme valóban vicces, ugyanakkor, ha kell pillanatok alatt lényegül drámává a széria, ami nem mindig működik ugyan, de ha igen, akkor nem fordul giccsbe. A „feel-good” életérzést is remekül csempészik be sokszor az apokalipszis kellős közepére, köszönhetően többek között a remek zenei palettának, a licenszelt nóták tökéletesen egészítik ki az adott jelenetet, néha már-már libabőröztető módon. A látvány cserébe eléggé felemás, néhol kimondottan jól fest a szezon, máskor viszont nagyon kitűnik a zöld háttér.
Mindent egybevéve nem vagyok maradéktalanul elégedett az Esernyő Akadémia harmadik felvonásával. A hibáikból sokadszorra is tanulni képtelen szereplők már nem túl hitelesek, pláne, hogy mindenkinek van vesztenivalója, amikre túlzottan nagy hangsúlyt is fektettek az alkotók. A gyerekes civódások eleinte viccesek ugyan, de túl hamar lesz túl sok az ilyen szegmensekből, az egyszeri néző pedig csak vakarja a fejét, hogy ezt mégis miért kellett. A képességekkel kapcsolatban is vannak logikátlanságok (pláne a Veréb Akadémia tagjait illetően), ahogy a sztoriban is akad pár fehér folt. Mindezek ellenére végig bennem volt a „csak még egy epizód” érzés, mert a vitathatatlan negatívumokon túl a hangulat és szereplők még mindig működnek, a Gerard Way és Gabriel Bá által füzetekbe álmodott karaktereket remekül kelti életre a kiváló színészi gárda, a pergő és stílusos montázsok, koreográfiák pedig egy valóban egyedi élménnyé varázsolják a szériát, melyben hibái ellenére is öröm elveszni. Ettől függetlenül jó lenne, ha a következő fejezetben változtatnának a formulán (a finálé alapján a lehetőség adott), mert a világvége koncepció mostanra kissé megfáradt.
