A leggyakoribb vád napjaink mozijával szemben, hogy unalmas, kiszámítható, sablonos, csak a látványra ad és nem mer kísérletezni. Noha, ahogy erről már írtunk korábban a Star Wars-széria kapcsán, a filmipar ma is busásan jövedelmező üzlet, izgalom és innováció manapság valóban inkább a sorozatok világában, nagyvászon helyett a képernyőn keresendő. Akad azonban még ma is példa arra, hogy egyes szerzők mainstream műfajokkal kezdenek kísérletezni, Hollywood pedig pénzt ad formabontó ötleteik megvalósítására. Ezúttal öt divatos zsáner öt rendhagyó alkotását ajánljuk nektek, amik szakítottak napjaink uralkodó trendjeivel, műfaji szabályokkal, valamilyen alternatív koncepcióval álltak elő és mégis sikeresek lettek. Az öt műfaj: a fantasy, a szuperhősfilm, a sci-fi, a romantikus komédia és a horror.
Fantasy: Demóna
Talán a Demóna a legrendhagyóbb alkotás az elmúlt évtized blockbusterei közül. A hibázni szinte képtelen Disney 2014-ben meg merte húzni, hogy egy sötét tónusú, a hagyományos mesés sablonokat teljesen megcsavaró filmmel álljon elő. Robert Stromberg rendezése Csipkerózsika történetét írja át érettebb és komplexebb változatra úgy, hogy közben minden ízében gyerekmese marad. Az alkotók – azon túl, hogy eleve nem Csipkerózsikát teszik meg főhősnek – látszólag megfordítják a jó-gonosz felosztást: az erős király valójában kicsinyes és hideg szívű despotává, míg a minden más történetben szépségesnek és fennköltnek ábrázolt tündér bosszúszomjas, sötét úrnővé válik. A mese erejét adja, hogy nincsenek eleve elrendelt a sorsok és jellemek, létezik karakterfejlődés és igenis lehet egy ambivalens, tökéletlen figura is címszereplő. A mesék negédes elemei, mint a bájos gráciák és praktikáik, a vitéz hadvezér deréksége, a balsorsot eregető fekete holló mítosza vagy az egyszer látott királyfi igaz szerelméről szóló toposz, mind megdőlnek ebben a filmben. Helyette emberi, vagyis önző, élősködő, irigy, haragtartó, megbocsátó, bűnbánó és szerető karaktereket látunk.
Szuperhősfilm: A sebezhetetlen
Hasonló technikákat alkalmaz A sebezhetetlen is. A Hatodik érzékkel a hollywoodi fősodorba berobbanó M. Night Shyamalan gyermeki rajongással fordult a képregények világa felé, még a modern szuperhősfilmes hullám áttörése előtt nyúlt a műfajhoz. Elsődlegesen az különbözteti meg A sebezhetetlent a zsáner többi darabjától, hogy komolyan veszi magát. Hőseink nem fiktív univerzumban, hanem a ma ismert Földön élnek, ugyanolyan nehézségekkel küzdő figurák, mint amilyenek mi vagyunk, ugyanazok a vágyak, félelmek és önzőségek hajtják és feszélyezik őket, mint minket és végül, de nem utolsó sorban: nem szuperképességek hadával, hanem csak egy bizonyos természetfeletti adottsággal bírnak. Különleges készségük felismerésével és elsajátításával párhuzamosan kell magánéleti problémáikat legyűrniük, miközben lényegében két boldogtalan emberről, a társadalom számkivetettjeiről beszélünk. Felmerül természetesen a szuperképesség nyújtotta hatalom témaköre is, hogy utóbbi felelősséget ró-e vállukra embertársaikkal szemben vagy éppen kiemeli őket a társadalom szürke átlagemberei közül. Shyamalan filmje a földön jár, a valódi világba próbálja beilleszteni a természetfeletti hősöket és tárgyalja azokat a műfajjal kapcsolatos alapvető kérdéseket, amik a DC és a Marvel opuszok többségében még csak említés szintjén sem jelennek meg. A film alapvetően lassú, sötét és komor stílusa csak hab a tortán. A sebezhetetlen később, a Széttörve és az Üveg nyomán, trilógiává ért.
Sci-fi: Egy makulátlan elme örök ragyogása
Napjaink sci-fije meglehetősen puritán stílusú, lassú ritmusú, filozofikus jellegű és leginkább csak a technikai vívmányokhoz mérten képes vizsgálni az embert. Michel Gondry filmje ezzel ellentétben már környezetábrázolásában, szimbolikájában is formabontó, amennyiben nem mutat semmilyen csodálatos technológiát, hatalmas felfedezést, nem röpít egy merőben új világba, hanem kifejezetten a jelenben vagy legfeljebb a közeljövőben játszódik. Így nem is fest(het) téves képet a jövőnkről, hanem a maga hétköznapiságában mutatja be azt. Jóllehet teljesen egyedi és grandiózus sci-fi világot fest a fináléban. Ám valójában csak külsőségeiben science-fiction (már amennyire az), ténylegesen szerelmi melodráma zajlik a vásznon. Hőseink egy félillegális orvosi különítmény felfedezése nyomán képesek fájó emlékeiket egyszerűen kitörölni, például egy rossz párkapcsolatot és egy adott személyt teljesen elfelejteni. Ahogy napjaink embere, a Kate Winslet és Jim Carrey által briliáns módon megformált hősök is a lehető legkönnyebb, legfájdalommentesebb utat keresik az életben, igyekeznek kerülni a túl bonyolult konfliktusokat, nem pazarolni időt a kellemetlenségek és problémák megoldására. A Charlie Kaufman forgatókönyve alapján készült film azonban bebizonyítja, hogy az ember nem tudja igazán elfelejteni az emlékeit, mert az érzések, a lélek olyan birodalom, ami felett semmilyen technológiának nincs hatalma. És nem is szabad csak úgy átlépni a problémákon, mert azok később még kellemetlenebb formában buknak majd elő.
Romantikus komédia: Don Jon
Egy romantikus komédia, aminek egyik legfőbb célja a romantikus komédia mítoszának megdöntése. Ám ezt nem a paródia vagy a szatíra eszközével teszi, hanem pusztán a műfaj való élettől való alapvető elrugaszkodottságát mutatja be. Hősünk az ilyen zsánerű filmekből ismert tipikus szupermacsó kinézetű pasi, valójában azonban rengeteg hétköznapi problémával küzd, köztük olyan intim dolgokkal, amiket a legtöbb romkom – a közönég prüdériájára apellálva – meg sem jelenít a vásznon. Az író-rendező-főszereplő Joseph Gordon-Levitt egyik legradikálisabb húzása, hogy a szintén tökéletes külsejű, ám csöppet sem megnyerő személyiségű feleségjelölt (Scarlett Johansson) már a film felénél kikerül a figyelem középpontjából. A Don Jon az első látásra szerelem és a mézes első hetek bódító köde helyett egy XXI. századi átlagos férfi valódi párkeresését, kapcsolati és személyes problémáit tárgyalja. Ahol a legtöbb romkom véget ér, a Don Jon lényegében ott kezdődik és végül arra is választ ad, hogy egy mai fiú hogy szabadulhat meg függőségeitől és hogy kerülhet valódi szoros, mély kapcsolatba egy nővel. A Don Jon legnagyobb erénye, hogy korunk egyik legfontosabb problémakötegére választ ad és őszintén beszél a férfiakról a férfiak nyelvén.
Horror: Hétköznapi vámpírok
A Hétköznapi vámpírok annál is inkább aktuális, mivel Taika Waititi és Jemaine Clement sorozatra adaptálják 2014-es ötletüket. Az eredeti film egyfajta reakció volt a 2010 körül vámpírfilmes ciklusra. Ám nem paródia, nem az Alkonyatot, a Vámpírakadémiát vagy a Vámpírnaplókat kívánta parodizálni, hanem minél realisztikusabb eszközökkel igyekezett kifigurázni a közönség élőhalott lények iránti rajongását. Hőseink egy modern kori vérszívó család, akiknek az összes sötét szokását bemutatják, a normalitás szemüvegén keresztül nézve brutális életvitelüket látjuk. Amolyan tarantinos, Monty Python-os stílusban, rengeteg szarkasztikus erőszakos jelenettel és sok fekete humorral dolgoznak az alkotók, ám mindent a Paranormal Activity-t és a [REC]-t idéző dokumentumfilmes formában mutatnak be. Persze Waititiék nem próbálják leplezni szatirikus szándékaikat, inkább csak morbid jeleneteken keresztül igyekeznek felhívni a figyelmünket arra, hogy milyen visszás és primitív képet festenek bizonyos filmek és sorozatok a vámpírokról.
Noha a tárgyalt filmek mindegyike sikeres lett, ez nem változtat azon a tényen, hogy manapság egytől egyig üde színfoltnak számítanak a Hollywoodi mainstreamben. Sokat mondó, hogy Taika Waititiék vámpírsztorija hamarosan sorozatadaptációt kap, hiszen maguk az alkotók is hatalmas lehetőségeket látnak a koncepció több évadon keresztül futó kibontásában (nem beszélve a nagy hollywoodi stúdiókkal vívott civódásról egy-egy tabudöntögető alkotás támogatásának megszerzéséért). Nagy kérdés, hogy végleg kiszorulnak-e a kísérletező filmek az Álomgyár kínálatából, és a kreatív filmkészítők átnyargalnak-e a sorozatok világába, illetve hogy mi lesz a rendre rekordnézettséget produkáló szuperhősfilmek sorsa. Az olyan szériák, mint a Jessica Jones vagy főként a The Boys bebizonyították, hogy az Álomgyár patinás óriásstúdióinál a streamingszolgáltatók sokkal nagyobb alkotói szabadságot engednek az alkotóknak még a szuperhős műfaj esetében is. Ha utóbbiak valóban belevágnak a nagyjátékfilmek gyártásába (Scorsese The Irishmanje fordulópont lehet), az alaposan felfrissítheti akár a legkiszámíthatóbb műfajokat is, mint például a sokat kritizált szuperhősfilmet vagy fantasy-t. Képzeljük csak el, hogy a Marvel és a DC, érezvén a konkurenciát, a The Boys-hoz hasonló filmekkel rukkol elő…
