Bár elvetemült horrorrajongóként megszámolni is nehéz lenne, összesen hány játékban, filmben, könyvben, képregényben találkoztam már az élőhalottakkal, ahogy próbáltam ezeket az élményeket, találkozásokat kronológiailag elrendezni, rá kellett döbbennem, hogy igazán rémisztőt nem nagyon tudok kiemelni közülük. Persze volt egy-két jól eltalált jumpscare, amikor az első Quake-ben például a sárgásbarna vízből kiemelkedtek a zombik, vagy amikor az első Resident Evil-részek tank irányítása miatt utolsó csepp életerőmmel rohantam bele egy lassan csoszogó élőhalottba. Ezek viszont már játékos karrierem későbbi szakaszában jöttek, és elég erős túlzással tudnám csak őket meghatározónak nevezni. A különböző szörnyek, vámpírok, zombik, vérfarkasok iránt elsősorban mindig is rajongást éreztem, így inkább eltekintettem a rémisztő faktortól, és arra próbáltam megkeresni a választ, hogy melyik volt a leglenyűgözőbb, legkorábbi találkozásom a zombikkal.
Ez pedig egyértelműen a WarCraft 3-nak köszönhetően történt meg. A WarCraft-széria egyike volt azoknak a játékoknak, amelyeket már nem a családi számítógépen előre telepítve ismertem meg, de még azelőtt, hogy elkezdtem volna jobban elmélyedni az aktuális trendekben, konzolokban, játékmegjelenésekben. A harmadik rész egyik legerősebb részét pedig számomra egyértelműen az új fajként jelentkező élőhalottak képviselték. Nehéz lenne felsorolni, hogy mégis mi minden nyűgözött le velük kapcsolatban: az alapvető játékmechanika; hogy meg kellett átkozniuk a földet, még mielőtt építkezni kezdtek volna rá; az olyan már-már nevetségesen túltolt egységek, mint a különböző testrészekből összevarrt Abomination; az ellenfelek holttestének elfogyasztásával regenerálódó ghoulok… Nem volt addig játék, amiben ennyire elvont, ennyire beteg és ennek ellenére (vagy pont emiatt) ennyire zseniális ötletek tárházával találkozhattam volna.
Arthas árnyékában
Az már szinte csak hab a tortán, hogy az élőhalottakhoz fűződött a WarCraft 3 legendás kampányának számos ikonikus jelenete is. Arthas útja a bukott paladinból az élőhalottakat vezető kárhozott halállovaggá (majd a kiegészítőben a Lich King utódjává) az egyik legerősebb és leglenyűgözőbb történetszál volt, amivel játékokban addig találkozhattam. Már maga a puszta koncepció is lenyűgöző, hogy a játék világában a halál közel sem jelentette a véget – elméletileg, amíg az adott harcosnak maradt valamilyen fizikai köteléke az élők világához, esetleg kellő akaratereje, rendelkezésre állt egy elátkozott ereklye, vagy egy vállalkozó kedvű nekromanta, nem volt korlát, hogy hányszor és hány különböző formában térhetett vissza zombiként, csontvázként, lichként, kísértetként, ahogy azt például a nekromanta Kel’thuzad is tette.
Nem véletlen, hogy amikor később ideig-darabig próbálkoztam a World of Warcrafttal, gyakorlatilag alapértelmezésnek számított, hogy az Élőhalottak oldalán kezdtem el a masszív játékvilág felfedezését. Bár azóta nem egy nagyszerűen sikerült zombis játékkal akadt dolgom – nem sokon múlt, hogy nem a Stubbs the Zombie-ról, az arcade House of the Dead-sorozat elmebeteg zombiirtásáról, a Killing Floor vagy a Left 4 Dead multiplayer akcióorgiájáról írtam ezt a visszaemlékezést –, a WarCraft 3 élőhalottaihoz hasonlóan mély hatást azonban nem sok gyakorolt rám. Kár, hogy a Reforged változattal ez az élmény nem kapta meg azt a színvonalas újrafeldolgozást, amit érdemelt volna.
Szerkesztőségünk többi tagjának kedvenceit erre a linkre kattintva nézhetitek meg!
