Miközben a szerkesztőség több tagja kimondottan nagy horrorrajongó, én általában távol tartom magam a műfajtól. Sem a feszültséget nem viselem jól, sem az ijesztgetést, sőt a túlzott vérontás is megfekszi kissé a gyomromat. Legfeljebb olyan legendák miatt vetemedem ilyen filmekre, mint az Alien, és azt is gyorsan meg szoktam bánni – az új filmekkel több értelemben is.
Játékok terén az interaktív élmény miatt még rosszabb a helyzet. Nagyjából az Inscryption az, ami még belefér a horror/pszichológiai horror tűréshatáromba. Ennek ellenére, amikor olyan 10+ éve a kezembe került a Resident Evil, valamiért úgy döntöttem, ki kell próbálnom. Talán a hihetetlenül ciki bevezető videó miatt.
Az első találkozásomnál a zombikkal… hát, nem örültem kifejezetten az élménynek, de úgy gondoltam, nem vehetem zokon, hogy egy zombis játékban zombik vannak, kisebb ijesztegetésekkel. Ezért aztán megacéloztam a szívem (az idegeimet sem ártott volna), és tovább bénáztam a kúriában, amiben azért a saját képességeim és gyávaságom mellett a nehézkes irányításnak is komoly része volt. Aztán pár rejtvénnyel arrébb befordultam egy földszinti folyosóra.
Az ablakokat látva a falon, rögtön megállapítottam, hogy ez mennyire ideális hely arra, hogy a bevezetőben minket üldöző zombikutyákból (ha minden igaz, cerberus néven futottak) az egyik bevetődjön rajta, csak hogy rám hozza frászt. Nagyjából egyet léptem előre a karakterrel, semmi. Megint egyet, még mindig semmi. Arra gondoltam, nyilván én sokkal jobban értek a horrorjátékokhoz, mint a Capcom, ezért kihagyták a ziccert, és szépen elindultam a következő képernyőre. Erre az ablak felrobbant, ahogy bevetődött rajta egy zombikutya, és amíg sokkban voltam, meg is evett. Miután befejeztem egy hosszabb mondatot a fejlesztőkről, és persze gratuláltam magamnak, amiért előre tudtam ám, hogy ez lesz, szép nyugodtan kiléptem a programból, töröltem a gépről, és persze azóta sem néztem felé.
2. kör
Egészen mostanáig, amikor idióta módon úgy döntöttem, kéne erről egy kép illusztrációnak. És mivel valami furcsa okból a 7. rész előttiekből szinte mindegyik játék megvan Steamen (csak tudnám, minek, biztos valami csomagban voltak), úgy gondoltam, a HD-változat megfelelhet a célra, persze örökélet-ingyenlőszer kombinációval, hogy ne rettegjek annyira. Az első csalódás az volt, hogy a bevezető már 3D animáció, és a szinkronszínészeket sem egy gimnáziumi drámaklubból szedték össze. A második az, hogy az irányítás bár javult, még így is szenvedtem vele a változó kamerállások, no meg a célzás-vagy-mozgás rendszer miatt. A harmadik, hogy amikor végre eljutottam a folyosóig, csak picit berepedt az ablak (na jó, nekem az is erős volt), de nem jött a kutya.
Kezdtem azt gondolni, hogy annak idején ez az egész nem is történt meg, vagy – ami valószínűbb – egy másik folyosón lehetett. Körülnéztem a következő képernyőn, rájöttem, hogy fogalmam sincs hol vagyok, mit kéne művelnem és hova kéne mennem, ezért visszafordultam. Ekkor jött a kutya, ablak, szívroham, uninstall. Viszlát újabb 10 év múlva.
Szerkesztőségünk többi tagjának kedvenceit erre a linkre kattintva nézhetitek meg!
