Mindig is “szerettem” a zombikat. Bár ez a kifejezés talán erős arra a viszonyra, ami köztem és a hörgő-morgó, rothadó, bűzlő, dülöngélő élőhalottak között áll fenn. Nem paráztam úgy napokig semmitől, mint mikor a Holtak hajnala remake-jét megnéztem moziban, majd napokig füleltem a szirénákat, hogy most vajon a zombi-apokalipszis indult-e be. Ritkán borított ki annyira bármi, mint egy-egy klasszikus zombifilm. Talán csak a két Démonok, amik azért kapcsolódnak a zombis műfaji sajátosságokhoz is. Nem csoda hát, ha a videójátékokban is “nagyra becsülöm” ezeket az éhenkórász, erőszakos trógereket, akik mindig az életünkre törnek. És bár a Resident Evil is nagyon nagy hatással volt rám, ahogy a Dead Rising és számos más jobb-rosszabb digitális kaland (pl. még a Shellshock 2 is, ami azért minőségileg nem volt nagy eresztés), az egyik legemlékezetesebb talán a legelső is egyben. Mert mint minden, ami a videójátékokkal kapcsolatos (legalábbis esetemben), ez is C64-en kezdődött.
Az 1986-os Zombi az akkor még Ubi Softként jegyzett stúdió első és egyben a siker felé vezető út katalizátoraként is szolgáló fejlesztése volt, mely igen komolyan ihletődött George A. Romero 1978-as klasszikusából (eredeti Holtak hajnala). Akkor még persze erről semmit sem tudtam. Lényegében elsők között töltődött be a C64-emen, és egy cseppet meglepett, hogy nem egy Caesar the Cat vagy Xenon jellegű játékról van szó. Elsőre nem is értettem, hogy mi történik, mit kell tenni. Kisgyerekként mi még az oroszt tanultuk az angol helyett, a kalandjátékok pedig ennél a korosztálynál még nem annyira voltak népszerűek.
És bizony, már ez is egy kaland-túlélőhorror volt, melyben négy karakterrel kellett túlélni, keresgélni, majd kiszabadulni, miközben a teljes program egy bevásárlóközpontban játszódott, ahol zombik grasszálnak mindenfelé. Liftbe szállva, egy játékboltot átnézve, a Mekibe betérve mindenhol a túlélés és a begyűjtés volt a cél, miközben egy-egy rossz lépés, rossz döntés egyből az adott szereplő halálát okozta. C64-en még nyoma sem volt az Amiga-verzió színes látványának, ami egyébként még nyomasztóbbá tette a hangulatot a fel-felbukkanó élőhalottakkal, akik emlékeim szerint egy helyszínt teljesen elleptek, így instant halált okozva, mikor arra tévedtem. Barátságos játék volt, annyi szent.
És talán ezért is lett pont olyan maradandó, mint pl. a Paradroid, amit szintén örökre az emlékezetembe véstem, és ami szintén különbözött az akkor jellemző címektől. Örültem is, amikor (először Wii U-ra) a Ubisoft felélesztette a címet, de ez már másik játék lett, nem volt köze ahhoz, ami először hozta rám a frászt. (Bár kérdéses számomra, hogy a Vidámpark játéktermében mikor találkoztam először a Splatterhouse-zal, de ott nem is kimondottan zombik másznak az ember képébe.) A Zombi örökre bennem él, és csak remélni tudom, hogy másoknak is ilyen maradandó élményeket okozott.
Szerkesztőségünk többi tagjának kedvenceit erre a linkre kattintva nézhetitek meg!
