Talán soha sem fogjuk megtudni az igazi okát annak, hogy miért égette fel saját kincstárát az egykoron a legnagyobbak közé tartozó japán kiadó, a Konami, és miért fordított hátat annak az iparnak, amelynek oly sokat adott. A kivonatolt verziót mindannyian ismerjük: a Metal Gear Solid 5 befejezésének hajrájában nem csupán legismertebb, legsikeresebb alkotójuktól váltak meg – és ezáltal gyakorlatilag a sorozattól is –, de hat láb mélyre ástak minden mást, ami nem csupán sorozatok, franchise-ok jövőjét érintette, de azok múltját is. Hiszen a jelenlegi generációs gépek többségén, és még PC-n is szinte lehetetlen beszerezni, vagy épp hibátlan működésre bírni olyan legendákat, mint a Metal Gear-saga, a Suikoden-família, és persze a Silent Hill.

A VÉGTELEN MÉLYSÉG

A Silent Hill, amely ugyan már az első epizódjával is történelmet írt a PlayStation-generáció végén, 1999-ben, de a csúcsra annak folytatásával, a 2001-es Silent Hill 2-vel jutott, amely számomra mind a mai napig a túlélő horrorok abszolút csúcsa és alapműve, amely azóta sem talált ugyanilyen jelentőségű, ilyen kaliberű utódra, legyen szó AAA, vagy épp indie játékokról. Sikerének kulcsa számos okra vezethető vissza: a műfaj más képviselőitől eltérően játékmenetét nem a harc köré fonta, és nem is arra hegyezte ki, hanem inkább szereplőit és az azok közti kapcsolatot tolta előtérbe, egy minden szempontból nyomasztó, elnyomó, egyúttal rémisztő világba ágyazva mindent. Szimbolizmussal, metaforákkal bőségesen átitatott története a szörnyek és a más horrorisztikus lények ellenére sokkal inkább emlékeztet egy realista irodalmi műre, sem mint egy olyan játékra, ahol a szereplők, a történet általában csak eszköz a sikerélmény megalapozásához.

A folyamatosan ködbe burkolózó, a szemünk láttára átváltozni képes város ikonikus. A lezárt szakaszok okán labirintusszerű felépítés teljes megismerésére és kiismerésére sarkall, és mégis egy tollvonással képes átformálni magát, áttaszítva egy alternatív, kifacsart dimenziójába, ami miatt nemcsak a főszereplőnek, de magának a játékosnak is folyton-folyvást meg kell kérdőjeleznie, hogy mi a "valóság", és mi a fantázia. Ezt a kiszámíthatatlanságot pedig egy olyan zenei anyag koronázza meg, aminél jobbat ritkán alkottak. A maga nemében is úttörő Jamaoka Akira gazdag eszköztárral önti hang formájába az érzések széles skáláját, tökéletesen kiegészítve a sokszor egyszerű, de nagyon karakteres képi világot.

És bár a sorozat ezen elemekből később sokat veszített – bár számomra a fekete báránynak tartott Silent Hill 4 a sorozat egyik csúcspontja –, és néhány spin-offal inkább az akció felé tolta el magát, épp itt lenne az ideje annak, hogy visszatérjen. A Silent Hill első két részének teljes remake-je adja magát – és a legutóbbi pletykák alapján ez talán nincs is annyira messze –, de egy most már jól működő, gondosan összerakott remaster is ildomos lenne. A modern eszköztárakkal újrakeltett Silent Hill szebbé és gazdagabbá válhatna, és nem utolsósorban egy teljesen új közönségnek mutathatná meg, miként vált egy műfaj úttörőjévé és meghatározó darabjává, és miért nem túlzás azt mondani, hogy a Silent Hill-sorozat maga a nagybetűs KLASSZIKUS!

Szerkesztőségünk többi tagjának kedvenceit erre a linkre kattintva nézhetitek meg!