Számos régi kedvencet szívesen látnék újra a modern platformokon, akár egy egyszerű újrakiadásként is, úgyhogy nehéz lenne egyetlen játék mellett letenni a voksomat, így inkább egy egész sorozatra szavazok. Talán nem kifejezetten a kívánságlistám élén csücsül, de így is előkelő helyet foglal el rajta a tavaly 20 éve, hogy útjára gördült Burnout-sorozat, aminek visszatérésére régóta áhítozom.
Egy halom letört visszapillantó
Bár a szériát nem követem a kezdetek óta, már nem sokkal az indulása után alaposan rákaptam, és megszámlálhatatlan órát töltöttem el a Criterion csapata által megálmodott pörgős, roncstermelő sorozat különböző felvonásaival, különösen PlayStation 2-n és a boldog PSP-s időkben. De mégis mi tesz olyan különlegessé egy sokadik, egyszerű, egysíkú versenyzős címet? Pont az egyszerűsége! No, meg persze az ehhez társuló iszonyatos tempó, a karosszériahorpasztó játékmenet és az eszeveszett zenei aláfestés. Talán nem lett a sorozat minden játéka igazi etalon, de a maga módján az összesben ott volt a szikra, ami olyan élvezetessé tette a versenyeket... a 2008-as Burnout Paradise kivételével. Jó, nem gonoszkodom indokolatlanul, hiszen a maga módján a Burnout Paradise is szórakoztató, hozta valamennyire a hangulatot, és a zenékre sem lehetett panasz, de nálam ez volt az a pont, ahol elmúlt a varázs.
A mára már szinte kötelezővé vált nyílt világ beleerőltetése a Burnout DNS-ébe egyszerűen megtörte a játék gördülékenységét és ritmusát, teljesen szükségtelen szabadságot adva Paradise City felfedezésére, ami részemről nemcsak inkább időkitöltésnek ható lődörgést eredményezett, hanem a futamok könnyed – jó értelemben – agyatlanságát is elvette a szerteágazó útvonalak figyelésével. Az eddigi kétlépcsős formulát – 1. pálya és kocsi kiválasztása; 2. végtelen zúzás és száguldás – számomra indokolatlanul túlbonyolító felvonás volt ráadásul pont az a rész, ami aztán 2018-ban felújítva is visszatért. (Bár rossz szájízzel és szomorúan ugyan, de más híján végül én is bedobtam a kosaramba.) Azóta persze a kvázi utóddá váló Need for Speed-sorozat is próbálkozott hasonló iránnyal, születtek más, valamelyest rokonlelkű játékok, mint mondjuk az Onrush és a Wreckfest, sőt még az eredeti alkotók is megkísérelték egy szellemi örökös megteremtését, de a Dangerous Driving sajnos még a többi felsoroltnál is távolabb van a Burnout nyújtotta élménytől.
Ahová hajtok, roncs terem
Igazából nem kérek sokat, én megelégednék a sorozat középmezőnyének szimpla újrakiadásával is, mert szerintem még mai szemmel is egész korrektül néznek ki, bár a sebességtől elmosódó környezetből úgysem sokat látni, legfeljebb a belassítás alatt, mikor egy riválisunk kocsijából épp fémforgácsot csinálunk. De addig is, míg ez meg nem valósul, erősen fontolgatom, hogy előkeressem a jó öreg PSP-met, hátha rajta maradt még valamelyik rész, vagy hogy lecsapjak egy PlayStation 2-re a széria összes részével megtoldva. Esetleg más híján beruházzak a visszafelé kompatibilitás áldásaként a Burnout Paradise előtti utolsó túlélőként Xbox One-ra is elérhető Burnout Revenge-re. A Burnout számomra tényleg az a játék volt, amit bármilyen hangulatban és még hulla fáradtan is képes voltam elindítani, és egyszerűen sokadszorra sem tudtam megunni.
Szerkesztőségünk többi tagjának kedvenceit erre a linkre kattintva nézhetitek meg!
