„Zombikból sosem elég”, szoktam mondani. Persze tisztában vagyok vele, hogy ezzel a véleményemmel minden bizonnyal sokan vitatkoznának. Pláne, hogy volt idő, mikor a csapból is a csoszogó (vagy éppen futkározó), nyöszörgő (vagy éppen veszettül üvöltő) élőhalottak (vagy éppen fertőzöttek) folytak. És hát állítólag jóból is megárt a sok. De nekem nemhogy csömöröm nem lett tőlük, hanem aktívan kerestem a zombis filmeket és játékokat, amiket addig kihagytam – mára ugyan csappant az időm, így bőven maradt és termelődött bepótolnivalóm.
Emlékek ködén át
De hogy őszinte legyek, nem is nagyon emlékszem, hogy először mikor találkoztam zombikkal videojátékokban. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem horrorjáték volt. Talán furcsa, de játékokban nehezen bírom a horrort, filmen viszont alig akad valami, amit ne venne be a gyomrom. A horrorjátékok a „pályafutásom” során amúgy is csak később kezdtek hellyel-közzel foglalkoztatni, ráadásul inkább az akció-horror vonz. A túlélőhorror egészen más tészta, az idegrendszerem kifejezetten nehezen bírja azt a műfajt. Az Alien: Isolation óta pedig különösképpen.
Talán a Heroes of Might and Magic második részében láthattam őket? Az biztos, hogy nagy Necromancer-fan voltam a sorozatban. Vagy a Might and Magic 7: For Blood and Honorban? Sose tudtam végigjátszani, alig tizenéves fejjel túl nagy falatnak bizonyult. De lehet, hogy tévedek, és a Quake lehetett az? A shareware verziót vallásosan nyúztam még egy haverommal, mielőtt saját gépem lett volna. De ha a Doom zombikatonái is számítanak, akkor esélyesen mégis azok lehettek az elsők. Nem sokat segít a dolgon, hogy akkortájt nagyon ment a lemezcserélgetős-cédéírós korszak, és a játékok nagy része csak késve jutott el hozzám.
De ezek egyike sem volt igazán félelmetes. Elsőként a Resident Evil zombermanjaitól (így hívtuk a kutyákat) paráztam nagyon, és persze akadt a sorozatban néhány nagyon rusnya jószág, melyek közül ugyan nem mindegyik számít zombinak, de ha már itt tartunk, muszáj megjegyeznem, hogy a nyalókáktól (licker) a mai napig a hideg ráz. Aztán sokáig nem akadt komoly trónkövetelő. Ezeket utána a Left 4 Dead 2-ből a Hunter váltotta, ott is az, amelyiket egy tapasztalt játékos irányított egy jó csapattal: olyan artistamutatványokat voltak képesek művelni, hogy az valami elképesztő. Akkor még nem is sejtettem, hogy egy szóló játékban ennél jobban is retteghetek, tényleges, tenyérizzasztó, hidegverejtékes zsigeri félelmet érezve.
Félelem a köbön
Sosem felejtem el az első találkozásomat vele. Olyannyira, hogy becenevet is kapott: ő lett Vili. Vili az első olyan volatile, aki elkerülhetetlenül üldözőbe vesz a Dying Lightban. Ahogy rádhull az éjszaka, már tudod, hogy bajban vagy, de nem fordulhatsz vissza, nem hagyhatod ott a cuccot. Aztán jön az üvöltése, a jumpscare, ahogy premier plánban beleüvölt az arcodba az ocsmány pofájával. Részemről ezt egy elhaló, lányos sikoly, egy mini szívroham, majd jézusolás és b.megolás követte, ahogy a lehető legegyenesebb úton menekülök a dög elől. Mondanám, hogy elsőre sikerült, de nem – azt sem tudtam, hogy merre kéne futnom, így elkapott.
Második nekifutásra sem féltem kevésbé. Sőt! Most már tudtam, hogy mitől félek, de fejben már volt egy menekülési útvonalam. Hogy mi volt az, már nem tudom felidézni, csak arra emlékszem, hogy a szívem még a torkomban dobogott, ahogy izzadságtól iszamos kézzel görcsösen markolom az egeret, miközben Crane és én együtt lihegünk az UV-lámpa fényében, a monitor két oldalán. A félelmetes találkozás hosszú ideig rányomta a bélyegét a Vili rokonaival való találkozásaimra, persze idővel (és megfelelő felszereléssel) már fényes nappal is bemerészkedtem a Sötét Zónákba, kilyuggatni az ocsmány seggüket. Most pedig itt vagyok a Dying Light 2-ben, és nincs puskám…
Szerkesztőségünk többi tagjának kedvenceit erre a linkre kattintva nézhetitek meg!
