Az éves toplista mindig nehéz pillanatokat okoz számomra, mivel a tesztelt darabokon kívül általában éves (évtizedes) lemaradásban vagyok még az AAA-címekkel is, ezért mindig ellenőriznem kell, egyáltalán idei-e egy játék, amit a legjobbak közé tennék. Gondolnátok például, hogy a Metal Gear Survive-ot csak most próbáltam ki, ezért akár esélye is lehetett volna? Nyilván nem, mert egy szörnyű játék, de azért példának ebből a szempontból is jó. Példán felül viszont játéknak is jobb a Project Wingman, amit idén próbáltam ki, sőt idén írtam róla, de tavalyi játék, így hiába remek Ace Combat-hommage, nem kerülhetett fel a listára. És akkor már legyen itt pár további érdekes cím, ami idei, de valamilyen gyengeség miatt szimplán lecsúszott az első helyekről, mégis úgy érzem, említést érdemel: Days Gone, Gamedec, Cozy Grove, UnMetal, Rain on your Parade.
5. Rogue Lords
Nem igazán rajongok a kártyázós játékokért, mert élőben és virtuálisan is legendásan balszerencsésen húzok. Ráadásul a Rogue Lords egy alapvetően nehéz és kiegyensúlyozatlansága miatt gyakran egyenesen kegyetlen darab. Hogy akkor miért került a listára? Mert még a befejezése után is foglalkoztat, újabb ötleteket nézek hozzá (ha már a kedvenc karakteremet szétnerfelték), és vissza-visszanézek kipróbálni egy kombinációt a következő győzelemig vagy rage quitig. Ráadásul nemrég kapott egy könnyített módot, amivel kevésbé ijesztő és idegesítő a kezdőknek – és egyszer talán rendesen ki is egyensúlyozzák.
4. Inscryption
Nem igazán rajongok a kártyázós játékokért, és az önismétlésért… Másrészt viszont Daniel Mullins az a „márka”, amiben még nem kellett csalódnom. Az eredeti játék mögött mindig húzódik valami meglepetés, őrült fordulat, új játékelem, és pár olyan rejtély, amiket végül általában kisebb közösségek oldanak meg, több hét munkával, de remek olvasni róluk a neten. Az Inscryption tulajdonképpen csak azért van viszonylag hátul a listán, mert ez alkalommal eléggé nehéz lett az alapjáték (vagy ismét csak a balszerencsés kezem akadályozta sokáig a továbbjutást). Másrészt viszont Mullins annyira szépen építette fel az egész játékmechanika-rendszert, sőt univerzumot, hogy mindenképpen itt a helye.
3. The Forgotten City
A The Forgotten City viszonylag friss élmény, és a hangsúly az élményen van. Számomra év legjobb időutazós/hurkos címe, főleg, hogy senki nem akarja megdugni benne a saját… na, jó, végtére is római időkben ez nem biztos, de legalább nem ez a játék fő vonulata. Helyette igazi minikaland, ahol beszélgetünk, ismerkedünk a – ha nem is teljesen 3, de minimum 2,5 dimenziósra megírt – szereplőkkel, hogy megoldjunk pár kisebb és egy nagy rejtélyt. Igaz, van némi lövöldözős, horrorközeli rész is benne, amiről személy szerint lemondtam volna, ha nem tűnik kötelezőnek a legjobb befejezéshez. Cserébe viszont beleszőttek olyan megoldásokat, amiknek köszönhetően nem kell minden nap lefutnunk pontosan ugyanazokat a köröket. Egy játék, ami nem akarja pazarolni az időnket, csak hogy hosszabbnak és ezzel értékesebbnek tűnjön? Furcsa koncepció, bárcsak divatba jönne!
2. Disco Elysium The Final Cut
Technikailag a Disco Elysium nem idei játék. Viszont idén jelent meg a „végső vágása”, ami hozott néhány extra feladatot, karaktert, jelenetet, és a legfontosabbat: teljes angol szinkront. És micsoda remek szinkront! Aki nem ismerné a játékot, egy olyan kaland-szerepjátékról van szó, ahol szinte mindent beszélgetéssel oldunk meg, és sokszor még saját képességeinkkel is vitába keveredünk, viszont a kudarcok is előre (vagy legalábbis valamerre) lendíthetik a történetet. Ennek megfelelően brutális mennyiségű szöveget tartalmaz. Remekül megírva, de így is sokakat kiborító mennyiségben. A teljes szinkronra ezért nem is igazán számított senki, mivel AAA költségvetésbe illő feladat lehetett. De, mint annyiszor, a Disco Elysium ismét messze túlteljesítette az elvárásokat.
1. SNKRX
Becsszó nem valami rossz értelemben vett indie-hipszter büszkeség, vagy csak a megacégeknek felmutatott középső ujj (bár utóbbira azért lenne okom és kedvem), hogy az első helyre egy alig ismert, filléres, egyszerűnek látszó, és eléggé ronda cím került. Sőt, még csak Nokia telefonom sem volt annak idején, hogy valami őrült nosztalgia fogjon el egy "Kígyó-remake” láttán. Ugyanakkor ez volt az a játék, amit idén a leginkább élveztem. Eleinte csak úgy lazán, pihenésképpen mentem a köröket, majd kicsit célirányosabban, az acsik kedvéért. Akárhányszor is kellett újrakezdenem, mindig örömmel vágtam bele, és azóta is szívesen ugrom be egy kicsit körbekígyózni az arénát.
Tavaly azt írtam, hogy az év legnagyobb botrányainak többsége a rossz céges kultúrára vezethető vissza, ezért ideje lenne helyrerakni a dolgokat. Na, ehhez képest jött ez az év, amiről inkább nem részletezném a véleményem, mert túlságosan lelombozó. Maradjunk annyiban, hogy a legnagyobb kiadók többségénél komoly változtatásokra lenne szükség a munkatársaik, a játékosok és – ami egyedül érdekli őket – a bevételeik érdekében. 2022-től éppen ezért nem várok sokat, ami csak részben a rossz hangulatom eredménye, de egyben önvédelem is. Ezzel talán elérem, hogy többször csalódjak kellemesen játékokban és nagyvállalati döntésekben. Az ünnepek alatt meg igyekszem pótolni valamennyit a kilométeres lemaradásomból játékok terén (is), talán az meg kicsit jobb kedvre derít 2022-vel kapcsolatban.
2021 végét érintő összefoglalóinkat ezen a linken keresztül összegyűjtve is eléritek!
