Zombi. Ha ma meghallom ezt a szót, mondjuk úgy, hogy szkeptikusan felvonom a szemöldökömet. Ennek leginkább két oka van. Az egyik az, hogy manapság, ha az ember megnyitja a csapot, akkor onnan is egy élőhalott vicsorog rá. A másik ok meg az, hogy kevés kivételtől eltekintve nagyon régóta nem hatnak meg a zombik. Méghozzá azért, mert az élőholtak témájával nagyon korán ismerkedtem meg, mégpedig egy olyan alkotással, ami alaposan megemelte az ingerküszöbömet.
Ez nem volt más, mint Peter Jackson egyik korai filmje, még abból a korszakából, amikor tudta, mire való az olló. Idősebb horrorrajongók és notórius zombiimádók valószínűleg már tudják is, melyik filmről van szó. A Braindeadről, azaz a Hullajó!-ról. Emlékszem, egy hétvégén néztem meg 10 éves korom körül, délutáni matiné gyanánt. Peregtek az események, szingájá meg minden, nekem pedig tetszett a morbid, de humoros felhang. Aztán jött a patkánymajom piciny fejének tűsarkú cipővel történő szétpasszírozása, és ahogy a szemei kifordultak a koponyájából, én lekapcsoltam a videómagnót. Öt perc szünet után persze folytattam, ám az ingerküszöböm ekkor már a Nap körül keringett.
Emiatt van az, hogy a zombik többségében nem hatnak meg, és éppen ezért emlékezetes számomra, ha egy ilyen témájú alkotásnak mégis sikerül, pláne, ha az egy játék, ami sokkal személyesebb élményt tud generálni. A legelső ilyen produkció az eredeti Resident Evil 3: Nemesis volt. Bár tény, itt sem a csoszogó holtak voltak azok, amik igazán beparáztattak, hanem a címszereplő Nemesis. Megjelenéseinek hála mindig megugrott a vérnyomásom, és belegondolva, különösen parás tudott lenni, ha olyankor tette tiszteletét, amikor azért néhány hulla is sertepertélt a környéken. És hozzá kell tennem, hogy az első fázisú alakja volt az, ami igazán megráncigálta az idegeimet, amikor még inkább volt egy tesztoszteronnal túltápolt hulla, mint valami mutáns izé. Elsőként tehát a Resident Evil 3 tudta átlépni a Hullajó! által magasra felhúzott ingerküszöböt, és ezért is emlékszem rá vissza a mai napig jó szívvel. Ugyanakkor nem ennél a játéknál paráztam a legjobban.
Azt a Telltale-féle The Walking Dead első szezonja érte el nálam. De nem a hagyományos értelemben véve féltem, és nem is feltétlen konkrétan a zombiktól. Megpróbálom elmagyarázni. A játék behozott egy olyan aspektust, ami számomra végig a félelem és aggódás különös elegyét teremtett meg. És itt most hadd legyek spoileres. Arra célzok, hogy Lee-t megharapta egy zombi. A sorsa innentől elkerülhetetlen, mégis meg kell hoznunk bizonyos döntéseket, amik befolyásolják a játékos és a többi szereplő viszonyát a karakterhez. Mivel én nagyon bele tudom élni magam egy játékba, így rendkívül átéreztem Lee helyzetét.
Ahogy végig arra gondoltam, hogy én az adott esetben hogyan éreznék, az elemi erővel hatott rám. A félelem a haláltól, a zombivá válástól, számomra kézzel fogható volt. De ugyanígy gondolkoztam azon, hogy mit lehetne tenni még Clementine-ért, aki a szívemhez nőtt, de Lee-vel nyilvánvalóan nem kísérhetem végig a sorsát. Ott kell hagynom egy zombiktól csoszogó, rothadó világban, ahol nem biztos, hogy az élőholtak a legrosszabbak. Sőt, gondoskodnom kell arról, hogy ne jelentsek rá veszélyt. Mindez a sok gondolat egy egészen másfajta, ám rendkívül élénk és sokáig elkísérő érzést hagyott bennem, köztük egy elemi félelemet a haláltól, a veszteségtől, valamint a mások iránti aggódás érzetét. Emiatt mondom azt, hogy a legjobban a The Walking Dead első szezonjában féltem a zombiktól. Nem a jelenlétük, kinézetük vagy sokaságuk, hanem a közösségre és az egyéni emberre gyakorolt hatásuk miatt. Ezt pedig egy zombis játék sem tudta megismételni, beleértve a The Walking Dead későbbi szezonjait is.
Szóval így áll a helyzet. Bár kissé unom a zombikat és nem parázom tőlük úgy, mint például a szellemektől, mégis leülök az ilyen játékok elé. Szeretem, ha feldobják a témát valami kisebb csavarral, akkor máris nyerők, de sok még így sem megy át a szitán. Ugyanakkor, amelyik képes utat törni magának, azt nagy becsben fogom tartani, és ebben a témában a Resident Evil 3: Nemesis és a The Walking Dead bizony meghatározó élménynek számít. És valószínűleg még sokáig etalon marad mindkettő.
Szerkesztőségünk többi tagjának kedvenceit erre a linkre kattintva nézhetitek meg!
