Mindegyik retró shooternek megvan a maga kis „stikkje”: a legtöbb esetben a régi klasszikusok hangulatát, képi világát, egyszóval stílusát és/vagy mechanikáit igyekeznek megragadni, és ezáltal beindítani a nosztalgia-központot. A Hyperviolent esetében ez talán a System Shock akar lenni, de hogy őszinte legyek, nem igazán sikerül neki visszahozni az érzést. Sőt, a Hyperviolent sajnos csak nagyjából annyira lett jó játék, mint az alcímnek kitalált idióta szójátékom: legjobb esetben is csak halványan szórakoztató, és akkor sem sokak számára. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen ha már állítunk valamit, azt illik megalapozni, és bizony a Hyperviolent nagyon stabil alapokon nyugszik. Ami nem jó hír, ráadásul a játék egyetlen mentsvára a korai hozzáférés, ami pedig csak halovány reményeket támaszt a multiplayer módok és további ellenfelek, illetve pályák ígéretével. Ennél sajna jóval többre lenne szükség, bár a tervek szerint a 2024 elején megjelenő teljes verzió eljöveteléig még sok minden változhat.
Ki korán hozzáfér...
Alapvetően tehát egy, a System Shock inspirálta, túlélőhorror elemekkel tűzdelt, immerzív FPS szeretne lenni a Hyperviolent. A túlélőhorror elemek a szűkös erőforrásokban, a pofátlanul szívós és arcátlanul pontosan célzó, brutálisan sebző ellenfelekben merülnek ki. Erre még első olvasatra ráfoghatjuk, hogy rendben van, de tízből kilenc esetben elkerülhetetlen, hogy eltaláljanak, ami minden, csak nem szórakoztató. Pláne, hogy nagyjából nulla figyelmeztetést kapunk a hátunkból támadó ellenfelekről, (leszámítva a közelharci fickókat, akik ordítanak mint a sakál) vagy a sarokban lapuló rohadékokról. Így egy új helyszínre belépve gyakran garantált a jelentős életerővesztés, ha pedig még többen is vannak, akkor pikk-pakk a halál küszöbén táncolhatunk. Félreértés ne essék, nem a nehézség a probléma, hanem az, hogy nagyjából nulla eszközünk van a gyakorlatilag hitscan instant találatok ellen, a sarokról ki-be pattanós, egy-egy golyót lövő taktika hosszó távon pedig élhetetlen, ráadásul nem mindenhol alkalmazható.
Ehhez még hozzáadhatjuk, hogy nem minden fegyverünk hajlandó a célkereszt nagyjábóli irányába lőni, plusz a nagyobb darabok nagyjából a képernyő egynegyedét kitakarják, kettővel a kézben pedig végképp beszűkül a látóterünk. Az meg külön rejtély, hogy a számbillentyűkkel miért nem lehet fegyvert váltani, és csak a görgővel, egy roppant kényelmetlen feugró listában kereshetünk, sőt duplán rejtély, mert emellett azért vannak eszközök, melyek dedikált gyorsbillentyűt kaptak (gyógyító szuri). És ez az érthetetlen megoldásoknak csak az eleje: a lőszert egyesével kell felkapkodni, úgy, hogy ránézünk, majd az interakció gombbal felvesszük; ellenben, ha az ellenfél eldob egy fegyvert, abból lőszert nem nyerünk; a fegyvert nem lehet idejekorán újratölteni, csak ha kifogy és még sorolhatnám. Mindezt egyesével lehet a „realizmus” szó félhangos suttogásával és egy körkörös kézmozdulattal kendőzni, de az igazság az, hogy egyesével is indokolatlan, nyűgös és felesleges mindegyik.
...túl sokat remél
És mindennek tetejébe a pályadizájn érdektelen és fantáziátlan, a felépítés sokszor logikátlan, a látvány sivár, az időközönkénti űrhajós részek mellett is. Az ellenfelekre több pixel is ráfért volna, mert még a retró stílust kedvelő, általában az ocsmánynak nevezett pixelhalmokat jól toleráló játékosként is nehezemre esik szépnek mondani őket. De hogy ne csak ekézzem a játékot, legalább a zenéje jó, már ahol akad belőle... és nagyjából ennyi. Oké, nem illik egy korai hozzáférésű játékot idejekorán eltemetni, hiszen láttunk már csodákat, ám a csodára várni sem éppen kifizetődő hozzáállás. De hogy pozitívan zárjuk a sort, a fejlesztők szerencsére nem arra bízzák a végeredményt, és a cikk írásának pillanatában közzétett, első javítófolt tervezetében már közölték, hogy egyebek közt a tűzharc unfair mivoltán igyekeznek változtatni. Jelen állapotában azonban csak azoknak merem jó szívvel ajánlani, akik kellő kalandvággyal rendelkeznek, és úgy érzik, megszólította a lelküket ez a játék.
