Még a Gamescom 2022 során volt lehetőségem nagyjából egy órát tölteni a Shadows of Doubt egy igen korai verziójával, ami a bugok és az idő szűkössége ellenére is egészen meglepett és lenyűgözött. Most, nem egész egy évvel később pedig itt állunk az Early Access verzió előtt, és bár meglepett már kevésbé, lenyűgözött viszont annál inkább maradtam. Ennek csak egyik oka az, hogy a Shadows of Doubt javarészt egyetlen ember, Cole Jefferies keze munkája (első játéka a roppant igényes Concrete Jungle puzzle-városépítős játék, amit szintén csak ajánlani tudok). A másik okot már maga a játék szolgáltatja, melyben magánnyomozónak csapunk fel, egy neo-noir, disztópikus, retrofuturisztikus és cyberpunk elemekkel tarkított környezetben. Ez nagyjából minden képzeletbeli esztétikai dobozt kipipál, amire felkapom a fejem, úgyhogy immáron időkorlát nélkül, de nagy reményekkel ültem neki újfent a kalandnak.
Szabadúszó nyomozó
Az alapokat megtanító ügyön kívül nincsen összefüggő narratíva vagy sztori a játékban, ebben a színdarabban mi írjuk a történetet. Elvállalhatunk szinte bármit, feltornázhatjuk magunkat híres nyomozóvá, elvállalhatunk szürkemunkákat, vagy csak lébecolhatunk bele a világba, míg a becsületet hírből sem ismerők betörésből és kisstílű lopásból is tengődhetnek. A játék sandbox jellegén és történetmentességén nem is szeretne változtatni a fejlesztő, de nem zárkózik el a lehetőségtől. Bár a hat hónapra tervezett korai hozzáférés alatt éppen elég nagy feladat lesz a bogárirtás, a további tartalmak és bűnügyek, valamint az NPC-kkel való interakciós lehetőségek bővítése. Már csak azért is, mert a játék elképesztően impozáns és ambíciózus.
Kezdésnek ami mindent visz, az a díszlet, és itt most nem elsősorban a megjelenésre gondolok. Bár szó mi szó, a voxelgrafika a karakterek megjelenésében ugyan hagy némi kívánnivalót, a városnak és a környezetnek viszont igen jól áll. Sokkal inkább a színpadra, melyet élő (már ameddig, höhö) szereplők népesítenek be: mindenkiknek megvan a lakása, a munkahelye, munkarendje, napi rutinja, kapcsolati hálója, melyek minden egyes városban procedurálisan generáltak. És itt most ne csak véletlenszerűen összedobált adathalmokra gondoljunk, a szegényebbek például kisebb lakásokban élnek, míg a felső- és cégvezetők a felső szinteken, de említhetném azt is, hogy egy adott munkahelyen mindenkinek megvan a maga asztala, a rá jellemző tárgyakkal.
És ez még csak a felszín, a mélyebb összefüggésekre és a játék rendszereire a nyomozói munka során derül fény igazán. Egy gyilkossági nyomozás végére alapvetően elég a gyilkos nevére rajönnünk, de a legalaposabb (és legtöbb jutalommal járó) nyomozók emellett a címére, a gyilkos eszközre és a helyszínnel összekapcsoló nyomra is rálelnek, sőt még le is tartóztatják a tettest. Egy ügy felgöngyölítésében a helyszínen hagyott tárgyaktól, ujjlenyomatoktól, lábnyomoktól kezdve a munkatársak és ismerősök kikérdezésén át a biztonsági kamerarendszerek felvételeinek kivizsgálásáig rengeteg úton elindulhatunk. Ezek jelentős része zsákutca, de senki sem állította, hogy a detektívmunka egyszerű. Szerencsére bármikor előkaphatjuk naplónkat, melyben színes rajzszegekkel és zsinórokkal felvázolhatunk egy komplett hálózatot, jegyzetekkel kiegészítve, hogy az egyre terebélyesedő ügy érintettjei és helyszínei között ne vesszünk el.
A gyilkossági ügyek mellett kisebb melókat is elvállalhatunk, akad az ipari kémkedés, letartóztatás, fenyegetés, és fotós munka is. Ezeket a munkákat a nyilvános telefonok mellett kitűzve találjuk, és változó összetettséggel illetve jutalmazással kecsegtetnek. A pénz mellett különféle Sync-modulokat is kaphatunk díjazásul, melyekkel különféle módon pénzhez juthatunk, ezeket aztán tovább is fejleszthetjük. És ha már itt tartunk, ugyanitt lakásokat vehetünk, melyeket kedvünk szerint rendezhetünk be, hiszen mit ér egy magánnyomozó egy füstös és lepukkant iroda nélkül? És ha ez még mindig nem lenne elég, napi szükségleteinkkel is foglalkozni kell, enni, inni, fürdeni sem árt néha, ahogyan túl sokáig a hidegben lenni sem egy életbiztosítás, főleg átázva. Egyszóval nemcsak a város, hanem szerény személyünk is szimulált, ami már csak egy vékonyka extra réteg a Shadows of Doubt tortájának tetején.
A kétely árnyékában
Eleddig csak áradoztam a játékról, de semmi sem lehet tökéletes: játékot megakasztó bugokkal, eltűnő kulcsfontosságú tárgyakkal és nyomokkal, elteleportáló hullákkal, látszólag ok nélkül megvaduló járókelőkkel, textúrán áteséssel és még legalább fél tucat másik kisebb-nagyobb hibával találkoztam a teszt során. Mindemellett pedig az első áll-leejtős sokk elmúltával, a felszálló rózsaszín köd mögött egy idő után látszódnak az ismétlődések és hasonlóságok, rutinok, egyformának ható helyszínek. Egyik iroda olyan mint a másik, a különféle lakástípusok megismerése után már azok sem tatogatnak nagy meglepetéseket.
Továbbá lehet negatívum és pozitívum is, de semmiképp sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a játék nem fogja a kezünket, minden ügy megoldása cak rajtunk áll, csupán a kipipálandó feladatok listáját kapjuk meg – egyszóval nehéz, ami csak még nagyobb sikerélményt jelent, ha egy ügyet sikerül felgöngyölíteni. Személy szerint roppant mód élvezetesnek találtam, hogy még egy menekülési útvonalat is érdemes keresni, mert munkánk nem éppen legális vizeken evez, és a ránk nyitó rendfenntartók, lakástulajdonosok elől el kell bújni vagy menekülni, pláne, ha a kéretlen házkutatás során még egy karikagyűrű és egy kis apró is beesett a zsebünkbe.
Mégis, minden nehézsége és komplett rovarkiállítást megtöltő hibái ellenére gyakorlatilag csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a Shadows of Doubtról. Az hogy egyetlen ember egy ilyen komplex, és teljesen egyedi játékkal álljon elő, nem mindennapi, és minimum főhajtást érdemel. Vagy inkább, ahogy podcastünkben is említettem, minimum BAFTA díjat, mert olyan zseniális az ötlet és a kivitelezés. Az biztos, hogy számomra Jonathan Blow (Braid, The Witness), Thomas Happ (Axiom Verge) után Cole Jefferies neve is felkerült azon jobbára szólista fejlesztők szűkös listájára, akiknek a munkásságát gyakorlatilag kötelező követni.
