Van némi pikantériája annak, amikor a kiváló színművész, Stanley Tucci elárulja, hogy rákos megbetegedésen esett át az elmúlt években, hogy aztán hazánkban csütörtökön debütáljon Szupernóvacímű filmje, amiben egy halál előtt álló demens férfit alakít. A mostanra makkegészséges Tucci és Colin Firth játékára nem is lehet panasz a hétvégi utazás történetét feldolgozó filmben. Hőseink a betegsége miatt fokozatosan leépülő író és őt tűzön-vízen keresztül oltalmazó párja. Harry Macqueen rendezése elsősorban az ápolás hivatása, az eutanázia, a szabad választás, valamint az emberhez méltó élet és halál kérdését boncolgatja. Előbbiekből következik, hogy csak azok számára ajánlott darab, akik nem riadnak vissza a betegség-tematikától. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy a Szupernóva sokkal inkább témája által, semmint átélhető jelenetei és dialógusai miatt válik drámaivá és elgondolkodtatóvá.
(A kép forrása: Port)
Sajnos rendkívül modoros a film, üres párbeszédekkel és szép, de sablonos képekkel tömik tele az alkotók a cselekményt. Nem a történettel, sokkal inkább az egyes jelenetekkel van a probléma. A forgatókönyvíró drámai pillanatokat akart vászonra vinni, de nem tudta magát eléggé beleképzelni a hősök helyzetébe és a megfelelő szavakat a szájukba adni. Hosszas szóváltásokat hallunk a betegség és az ápolás mindennapos nehézségeiről, de egyik sem tűnik igazán valószerűnek és érzelmekkel telinek. Ezeket a végtelenségig nyújtott, semerre sem tartó, szinte kizárólag angolos small talkot tartalmazó szituációkat akasztják meg a karakterek lelki világát meglehetősen felszínesen kifejező tájképek. A végeredmény egy rettenetesen vontatott film, aminek nehézkes ritmusa jobban feszélyezi a nézőt, mint maga az ábrázolt cselekmény – pedig ennek pont fordítva kéne lennie. A Szupernóva érdekfeszítő koncepción alapuló, ambiciózus mű, aminek szerzői ugyanakkor nem érettek meg eléggé arra, hogy egy ilyen súlyos témát hitelesen és kellő mélységben elénk tárjanak.
