A legjobb történeteket az élet írja – így tartja a közhely. Azonban ez az állítás sokszor mégis mélyen igaz, melyre mi sem szolgál jobb bizonyíték gyanánt, mint a film története. A klasszikus olasz film, Vittorio De Sica Biciklitolvajok című drámája a neorealista irányzat egyik kiemelkedő darabja, mely nem szól másról, minthogy a háború utáni szétdúlt, éledező Olaszországban egy munkásnak ellopják a megélhetését jelentő biciklijét, s a férfi ezután kezd kutatni kisfia segítségével. Közben persze megismerjük a korabeli olasz társadalmat. S egyébként a neorealista filmekre általában jellemző volt, hogy jelenidejűek a szó legszorosabb értelmében, mivel az alkotók a romok között kerestek igaz történeteket.
Ugyanez a szinte dokumentarista realista igényű, egyszerű történet jellemezte az iráni Abbas Kiarostami Hol a barátom háza? című filmjét, mely egy speciális filmtípushoz, a „child’s quest” filmekhez kötődik, hiszen benne egy kisgyerek kutat osztálytársa után, hogy visszaadja annak elvesztett füzetét, s a keresés alatt Kiarostami művében is megismerjük Irán vidéki falvait.
Már a Hol a barátom háza? is vegyíti a rögrealista történetet és a többek között a gyermekperspektívából következő mesei és mitikus világlátást, de ezt a közelmúltbeli kiskedvenc, A messzi dél vadjai fejleszti tökélyre, mely az amerikai délkeleti partvidék hurrikán által sújtott övezetét mutatja be hitelesen, ugyanakkor gyerekhőse miatt itt közvetlenül is teret kap a fantasztikum a hatalmas, ősi állatok, az auruchok megjelenésével.
Ezekhez a realista, mágikus realista filmekhez köthető a Saroo Brierley saját, megélt epikus kalandját elmesélő dokumentumregényéből készült Oroszlán, melyben egy alig ötéves kisfiú véletlenül egy vonaton ragad, mely kis falujából az 1500 kilométerre fekvő Kalkuttába viszi őt. Kéthónapnyi kalkuttai csövezés után a fiút gyerekmenhelyre viszik, ahonnan ausztrál szülők fogadják örökbe. Így a fejlett világ áldásaiban részesült Saroo számára megadatik a lehetőség a felemelkedésre, azonban húszéves korában öntudatára ébred egy indiai témájú egyetemista bulin, és eszébe vág, hogy otthon hagyta bátyját és édesanyját. Ezért a fiú kutatni kezd a Google Earth segítségével, mely nem is könnyíti meg annyira a dolgát, mint képzelnénk, hiszen ötévesen, félig még a mesék világában járó Saroo nem tudta megjegyezni szülőfaluja pontos nevét, és édesanyjáról is csak annyit tud, hogy ő a Mama.
Az Oroszlán ezt a lehetetlen vállalkozást, az emlékezést és a homályos emlékek alapján egy kis település megtalálását mutatja be. A Brierley könyvét forgatókönyvvé átdolgozó Luke Davis szerint nem volt könnyű feladat az adaptáció, mivel az eredeti mű inkább a keresésre koncentrál, és azt az élményt írja le, ahogy Saroo a képernyőt bámulja, és kétségbeesetten kutakodik a több száz lehetséges állomás között. Ám mivel mindezt játékfilmmé kellett átdolgozni, így fel kellett tölteni a sztorit filmszerű jelenetekkel, mivel Google Earth képernyőt bámulni másfél-két órán keresztül Saroo számára is inkább frusztráló volt, a néző pedig elunná magát. Ezért a játékidő bő egyharmadában a kis Saroo sztorijába nyerünk betekintést, majd ezt követi a fennmaradó cselekményrészben a felnőtt Saroo szülőfalu- és identitáskeresése.
Érdemes leszögezni azok számára, akik nem tudnák, hogy az Oroszlánt több Oscar-díjra jelöltek, többek között legjobb film és legjobb mellékszereplő (Dev Patel) kategóriában Ami a cselekmény első harmada alapján kicsit érthetetlennek is tűnik, főleg azok számára, akik nem nagyon ismerik az eredeti történetet. (A film élvezhetősége érdekében pedig tanácsolom, hogy ne is nézzetek utána az esetleges mozizás előtt, sokkal nagyobbat üt!) Nemcsak azért, mert az amúgy főhőst alakító Dev Patel az első 45-60 percben fel sem tűnik. Az Oroszlánnak ez a mintegy felvezető része a legérdekesebb, és számomra a kis Saroot megformáló nyolcéves Sunny Pawar volt igazán lenyűgöző, Dev Patel rutinalakítást nyújt.
Persze nemcsak azért tekinthetjük bivalyerős epizódoknak az indiai részeket, mert Sunny Pawar egy meglepően jó kezdő színész (bár szerepelt már egy korábbi filmben, de a jövőben majd az Oroszlán nagy felfedezettjének fogják tartani őt). André Bazin filmesztéta éppen a korábban említett neorealista filmekkel kapcsolatban írta, hogy az amatőr, utcáról beválogatott gyerekszereplők hatnak a leghitelesebbnek, mivel jó értelemben vett naivitásuk és ártatlanságuk valóban őszintévé és autentikussá teszi őket.
Bazin megállapításai az Oroszlán esetében is mélyen igazak. Sunny Pawar a forgatás előtt nem is tudott angolul, így amit a filmben látunk, ahogyan a David „Faramir” Wenham és Nicole Kidman által megformált, Saroot örökbe fogadó pár és a fiú ismerkedési jeleneteiben látunk, a valóságban is így estek meg. Azaz Pawar és a hollywoodi / ausztrál sztárok találkozása rácsodálkozás volt – éppen ezért sugárzik Nicole Kidman szemeiből is őszinte szeretet, mikor a történet szerint először látják egymást a gyermekkel.
Sunny Pawar jelenléte, valamint az eredeti helyszínek miatt válik az indiai rész is olyan érdekessé. Mondhatni ismerjük, tisztában vagyunk a hírekben közvetített indiai nyomor képeivel, a híroldalakon is olvasunk sokat az indiai falvakban zajló nemi erőszakokról és brutális lincselésekről. S erről nagyon fontos beszélni, félreértés ne essék, és fősodorbeli, Oscar-jelölt filmben még pluszban sokkolnak a gyereknyomor, a gyerekkereskedelem és a pedofília nyomasztó jelenetei. De tény, hogy a fejlődő, vadkapitalista országok káoszának bemutatása mára szenzációhajhász látványossággá vált a sűrűn érkező, sokkhatás miatt készült médiaképek révén, melyek ugyanúgy funkcionálhatnak dokumentumképekként, ugyanakkor pedig csak tovább fokozhatják a távoli, kelet-ázsiai világok nyugati szemszögű félelemmel és undorral vegyes csodálatát.
Nyilvánvalóan az Oroszlán indiai jelentsorai is hathatnak így, de éppen a gyermeki szemszög az, ami mégis őszinte, realista epizódokká változtatja a nyomor képeit. Az indiai részekben ugyanis végig Saroo perspektívájánál marad a cselekmény és a kamera is, alulról tekintünk fel Sunny Pawarral a nyelvi korlátok miatt szó szerint érthetetlen és átláthatatlan felnőtt világra. Lényeges információ, hogy Indiában, mint szövetségi államban különféle nyelvi területek – mint a filmben megjelenő hindi és bengáli – vannak összegyúrva egy állammá, melyek között akkorák a különbségek, hogy nem értik egymást az ország különböző részeiről származó emberek.
Szerencsére Garth Davis rendező és Luke Davies író mértéktartók, és épp a gyermeki szemszögből következően takarékoskodnak az erőszakos, melodramatikus jelenetekkel. Ám a kihagyásos szerkesztés javára és kárára is válik az Oroszlánnak. Javára válik egyfelől, mert Saroo bolyongásait, kalandjait látjuk, de az olyan ocsmány emberekkel – mint például aki befogadja őt, és az ételért, italért, szállásért és tisztálkodásért majd szexuális ellenszolgáltatást vár cserébe – csak megismerkedünk, ám az alkotók nem rágják szánkba, mik a konkrét szándékai. Sőt az említett férfi figurája úgy jelenik meg Saroo előtt, mint valamilyen hindu jótevő istenség, és a fiú egy darabig azt is hiszi, hogy ez tényleg így van, ám apró jelekből megérzi, hogy valami nincs rendjén.
Másfelől viszont bizonyos szempontból kárára is válik az Oroszlánnak, hogy kihagy részeket. Például a Kalkuttában töltött két hónapból szinte semmit nem látunk, átugorja a sztori azt, amit Saroo lejmolással, turkálással töltött a városban. Ami abból is következik, hogy azért Garth Davis műve mégiscsak egy fősodorbeli film, melyben nincs idő igazából elmélyülni a valóságban (így is viszonylag sok időt tölt az Oroszlán Indiában), s átsiet a felnőtt Saroo történetébe. Ettől persze még Sunny Pawar visszatér a férfivá érett Saroo vízióiban, visszaemlékezéseiben, és az árvaházban, menhelyen eltöltött képek is magukért beszélnek. Mégis sajnáltam, hogy ezt a remek gyerekszínészt és az indiai rögvalóságot elhagyta az Oroszlán a játékidő egyharmadánál, és átkalauzolt minket a mesés és gondtalan fejlett világba, Ausztráliába.
Az ausztrál részek pedig már jóval konvencionálisabb epizódok, melyek klasszikus öntudatra ébredés történetét mesélik el egy tipikus (már-már sztereotip módon) jókedélyű, okos és szerethető Sarooval Dev Patel, a Gettómilliomosból is ismerős indiai származású brit színész alakításában. Az Oroszlán ezzel mondjuk ironikus módon vissza is kanyarodik Indiához, hiszen a bollywoodi filmek jellemző karaktere a nagy Saroo, akit akár az indiai filmipar sztárja, Hritik Rosan is alakíthatna. Azért félni persze nem kell, itt senki nem fog táncikálni és indiai popslágereket énekelni (aki látott már bollywoodi filmet, tudja, mitől kell félni), de Ausztráliát és a Brierley-családot éppen úgy mutatja be az Oroszlán, mint a bollywoodi melodrámák a hindi társadalom felső tízezerjét.
Jóllehet, az ausztrál jólétbe azért be-betör a realitás, hiszen Saroo kap egy mostohatestvért, aki pszichésen sérült, időről időre dühkitörései vannak. S bizony valami miatt orrol a mostohaöccsre a férfivá érett Saroo, melynek okát csak utalásból sejtjük, de a kalkuttai lejmolós részekhez hasonlóan nem látjuk.
Ettől függetlenül viszont túl nagy a kontraszt a filmben Ausztrália és India között. Ami így elsőre triviálisnak és kukacoskodónak tűnhet, hiszen a valóságban is nagy a különbség a fejlett világhoz tartozó kontinens és a fejlődő, feltörekvő országok táborát gyarapító szubkontinens között. De azért az Oroszlán annak ellenére, hogy Saroo kis szülőfaluját idilli, mesebeli világként mutatja be, Indiához általában a nyomor, a káosz és a gonosz kötődik a filmben, míg Ausztrália és a Brierley-házaspár maguk a megtestesült jóság. S nem, nem kell megmutatni görcsösen, hogy van Ausztráliában is nyomor és lecsúszott embertömeg is (a részeg csavargókkal teli, veszélyes Outbackre nem mindig lehetnek büszkék az ausztrálok), de tudjuk azért, hogy a szigetország sem annyira szereti a bevándorlókat, és a rasszizmus, a xenofóbia Ausztráliától sem idegen.
Az Oroszlán tehát kicsit túlidealizálja Ausztráliát, míg Indiát annak ellenére könyveli el tömény fertőnek, hogy mint a helyi, bollywoodi filmekből is láthatjuk, egy Brierley-házaspárt éppenséggel az indiai társadalomból is ki lehetne ragadni, s Ausztrália sötét oldalát is meg lehetne mutatni. Ettől függetlenül érthető, hogy az alkotók elkerülték a nagyon komplex ábrázolásmódokat, hiszen itt nem is annyira a különbségek, hanem a globális szeretet, a szívből kiölhetetlen honvágy és gyermeki kötődés áll a centrumban. Ez az, ami miatt Saroo 25 év után is képes kitartani családja keresése mellett. Ez az akaraterő teszi epikussá, grandiózussá az Oroszlánt, emiatt jut eszünkbe a címről maga a főhős, aki a tisztesség és az erkölcsi tartás mintapéldánya. Hiszen Saroo nem törődik bele abba, hogy jó körülmények között él, nem felejti el, honnan jött, sőt úgy tartja tisztességesnek, ha igen is megpróbálja a lehetetlent, és visszatér oda, ahová tartozik.
Ezért persze lehet hatásvadásznak, irreálisnak tartani az Oroszlánt, de ezesetben ezeket a vádakat éppen a való élet maga semlegesíti. Jóllehet, valami attól még hathat giccsként, hogy a valóságon alapszik, azonban ezesetben sok múlik a megvalósításon. És az Oroszlán ebben jelesre szerepel. Mint írtam korábban, Garth Davis takarékoskodik a nagyon drámai, nagyon nyomorúságos jelenetekkel, a kihagyásokkal és a visszafogott színészi játékkal kellőképp igényesen adja elő ezt az érzelemmel telített sztorit. Így a vásznon nem látunk mást, mint őszinte érzéseket. Persze Saroo és családja már hihetetlenül jó emberek – no, de szerencsénk, hogy még léteznek ilyenek is. (Miként az abszolút gonosz is létezik a valóságban is, elég csak a vallási fanatikusokra, vagy a filmbeli beteg, perverz gyerekmolesztálókra gondolni.)
S egyébként, ha már a megvalósításnál tartunk, akkor fontos kiemelni, hogy mint a cikk elején említett A messzi dél vadjaiban, úgy ebben a történetben is nagy szerep jut a gyermeki fantáziából és a nosztalgiából adódó fantasztikumnak. Jóllehet, az Oroszlánban azért nem találkozunk fantázialényekkel, de például a felnőtt Saroo belső, érzelmi világa gyakran vetül ki a film cselekményvilágának objektív valóságába, így a kisfiú és a felnőtt fiatalember olykor egy képben találkoznak. Illetve múlt és jelen is összefolynak a vágyak és az emlékezés miatt.
Visszatérő jelenet például, mikor a kis Saroo édesanyjának a kőfejtő bányába egy lédús gyümölcsöt visz. E képsorok már csak azért is zseniálisak, mert az alkotók nem időznek el anya és fia kapcsolatának bemutatásával, a kényszerű utazás előtt nem is nagyon látjuk a mamát. Ám ebben az egy, visszatérő jelenetben minden ott van, pedig csak annyit láthatunk, hogy Saroo és az anya együtt eszik meg a gyümölcsöt. De ebből a képből, a szereplők gesztusaiból világosan érthető, mit is jelenet egymás számára anya és fia.
Szóval nagyon jó film az Oroszlán, megérdemli az Oscar-jelöléseket, még akkor is, ha nyilván egy Oscar-kompatibilis történetről beszélünk, mely kifejezés mára inkább pejoratívvá vált a 90 éves díjátadó hatalmas fiaskói miatt, mikor az igazán értékes alkotások helyett csak a téma, a tartalom miatt nyerte el az aranyszobrot egy amúgy teljesen átlagos film. Ezesetben viszont az Oroszlán bár nem hibátlan, nem sallangmentes mű, de amit vállal, azt összességében teljesíti, formailag és tartalmilag is kreatív, ha nem is eredeti, és hihetetlen sztorija még ütősebb, ha a film megtekintése után elolvassuk, mi történt valójából. Avagy népmesék léteznek, és a valóság találja ki őket.
8/10 – jó
