Hosszú várakozás előzte meg az Őrült boldogság premierjét. 2016 májusában a cannes-i filmfesztiválon került elsőízben bemutatásra, ám hozzunk csupán 2017 januárjában érkezett meg. Ezek alatt a dolgos hónapok alatt számos díjra jelölték, amelyből 13-at be is zsebelt, köztük 3 FICE (Federazione Italiana Cinema d'Essai) trófeát, és a 2. helyezést ért el a Varsói Nemzetközi Filmfesztiválon. Mindezek tükrében érthető, ha sokan magas elvásárokkal ülnek be a filmre.
Hegyről le
A történet Olaszországban játszódik, Toszkánában, ahol egy pszichiátriai gyógyintézetbe bezárva tölti mindennapjait Beatrice. A nő kórlapja alapján kényszeres hazudozó, aki egy bírósági ítéletnek köszönheti azt, hogy a klinikán kötött ki. Beatrice állapotán az sem segít, hogy rendkívül beszédes, és valahányszor kinyitja a száját, mindig fellengző történetekkel szórakoztatja vagy éppen untatja betegtársait és a személyzetet. Rendszeresen beszámol arról, hogyan mulatta az időt az egykori olasz miniszterelnök jachtján, akit később az ő sztárügyvéd férje védett tárgyalásai során, hogyan találkozott Bill és Hillary Clintonnal és milyen csodaszép ruhákat küldenek neki az amerikai divattervező barátai.
Élete akkor változik óriásit, amikor egy új ápolt érkezik az egykoron palotaként tündöklő intézetbe. Donatella Morelli mániákus depresszióban szenved, mindezt megfűszerezve némi öngyilkossági hajlammal, és Beatrice-szel ellentétben nem túl cserfes. Kifejezetten titokzatos.
Beatrice odafigyeléssel és szeretettel bombázza az új lányt, aki látszólag csak megtűri maga mellett a szószátyárt. Idővel azonban szoros barátság szövődik köztük, és együtt megszöknek meg az intézetből, hogy „megtalálják a boldogságot”. Utazásuk során számos bonyodalomba keverednek: autót lopnak (két alkalommal is), fizetés nélkül távoznak egy presztízses éteremből, és hasonló hajmeresztő mutatványokat visznek véghez.
Csúcsok között
Az Őrült boldogság egy modern Thelma és Louise beoltva a Száll a Kakukk fészkére csavarral. A történet az 1962-es Előzés (Il sorpasso) című film nyomán készült, ám a forgatókönyv teljes mértékben eredeti sztorit mutat be. Mind a szkript, mind pedig a rendezés Paolo Virzi munkásságát dicséri, aki többek között olyan mozikon dolgozott, mint az Esélylesők és a Toszkán szépség.
A szereplőgárdát két hölgy vezeti, akik akárcsak a rendező, komoly filmes múltra tekinthetnek vissza. Beatrice-t az a Valeria Bruni Tedeschi alakítja, akit olyan alkotásokban láthattunk, mint a München, a már említett Esélylesők, a Margó királyné és az Utolsó napjaim. Donatella szerepét pedig Micaela Ramazzotti kapta, aki játszott a Toszkán szépségben, a Vár a tavaszban és az Előtted az életben. Mindkét hölgy korábban már dolgozott együtt a direktorral, úgyhogy a csapat kémiájáról nem csupán a természet, de az idő is gondoskodott.
A városon keresztül
A film kezdeti része egy kellemes hangulatú komédia, ami aztán lassan, finoman átalakul drámává, de a tragikus elemeket végig mellőzi. Az első órában bemutatkoznak a karakterek és megismerjük a hátterük egy részét.
Donetella csendes, a légynek sem tudna ártani, viszont a karján látható vágások nyomán tudjuk, hogy több alkalommal is megkísérelte az öngyilkosságot. Ő a páros sejtelmesebb fele, aki a legnagyobb változáson esik át a film végéig, ami egyúttal a mozi üzenetét is magába foglalja. Valamint az is hamar kiderül, hogy van egy fia, akit elvettek tőle, és azóta még csak fényképen sem látta a gyereket.
A Beatrice az ő szöges ellentétje: folyton jár a szája és a fejében megszültetett gondolatokat egyáltalán nem tartja magában -- mindegy, hogy annak mennyi az igazságtartalma. A kérdés azonban már rögtön a film elején felmerül: vajon a nő mindenki másnak hazudik vagy csak saját magának? Lehetséges-e, hogy Beatrice az igazat állítja és csupán a körülmények áldozatává válva került az intézetbe?
A tengerpartig
Az Őrült boldogságban számomra az volt a legfurcsább, hogy miután kijöttem a moziból nem igazán tudtam hova tenni. Tetszett? Nem tetszett? Magam sem tudtam eldönteni. Egyedül annyiban voltam biztos, hogy Valeria Bruni Tedeschi és Micaela Ramazzotti fenomenálisak voltak az egész film alatt, és igézően alakítottak az első perctől kezdve az utolsóig. Később azonban ráeszméltem mi volt a kételyeim oka.
A forgatókönyv tudatosan úgy lett megalkotva, hogy nem a film történeti részére fekteti a hangsúlyt, hanem azokra az apró dolgokra, amik miatt úgy tűnik, mintha egy dokumentumfilmet néznénk. Zseniálisan életszerű képekkel szórakoztat, tudja hol érdemes betenni egy-két humor bonbont és mikor kell lelassítania a tempót. Ez a fajta stílus és hozzáállás leginkább a Studio Ghibli által készített animációsfilmekben mutatkozik meg és itt is remekül működik. A néző egy percig sem unatkozik, hiszen a csodálatos Toszkán táj csupán díszletként szolgál és csak ritkán kerül előtértbe az általam dokumentumfilmesnek titulált stílus ellenére.
Végezetül azt kell mondanom, hogy akik kíváncsiak a filmre, azok nem fognak csalódni. A humor tökéletesen helyénvaló, cseppet sem sértő vagy bugyuta, sőt. Az első felvonásban lejátszódó misebor lopással egybekötött „áldozásos” jelenet a film egyik fénypontja volt a számomra. A drámáról pedig a két színésznő itt is remek alakítása gondoskodik, amely igazán erőssé teszi az alkotást.
