[Filmkritika] Assassin’s Creed

Az Assassin’s Creed sorozatra rájárt a rúd az utóbbi években, mivel a Ubisoft szériái önismétlővé váltak, nemcsak az orvgyilkosgenerációkat feldolgozó játékok, de a Far Cry-ok is. Ráadásul a Unity és a Syndicate is hemzsegett a programhibáktól, kvázi félkészen hozták ki az utolsó két folytatást. Ennek ellenére viszont az Assassin’s Creed márkanév még mindig jól cseng, hiszen a Black Flagig felfelé ívelt a széria pályája. A 2007-es első rész persze csak bevezető volt, amolyan „techdemo”, melynek bár a sztorija kiváló, de az izgalmas, nyitott játékvilág relatíve üres volt a gyűjtögethető tárgyakat leszámítva.

Az „igazi” Assassin’s Creed az itáliai második résszel, Ezio kalandjaival kezdődött el, melyben hihetetlen mennyiségű tartalom volt, és a reneszánsz világ intrikái kellőképp elvarázsoltak. S a Ubisoft a két önállóan futtatható Ezio-sztori után előállt a harmadik felvonással, melyben nemcsak történetszinten (a játék első negyedében az ellenséget, egy templomost, Haytham Kenwayt irányíthattuk, és csak utána kaptuk meg assassin fiát, a bosszúszomjas Connort), hanem játékmenetben is sikerült nem annyira eredeti, de jelentős újításokat eszközölnie (hajózás és a Far Cry 3-ból ismerős „túlélős” minijátékok). Hogy a negyedik rész, a Black Flag mindezt még szabadabbá és kötetlenebbé tegye. Kár, hogy ezután elkezdődött a mélyrepülés, pedig mind a francia forradalom, mind az ipari forradalom idejében játszódó folytatások (Unity, Syndicate) remek alapanyagnak ígérkeztek.

Persze a játékosok és a kritikusok körében mindmáig a Reneszánsz bosszútörténet, az Assassin’s Creed 2 népszerű, kedvenc főhősük, Ezió pedig a IV. rész jófej Edwardját is maga mögé utasítja a rangsorban. S el kell ismerni, hogy bár nem volt akkora a szabadság a II-ben, mint a Black Flagben (az itáliai felvonás nagyjából egy középkori Grand Theft Autonak feleltethető meg, míg a Black Flag a Pirates! és a túlélőjátékok elemeit ötvözte), azonban történetében és főszereplőjét tekintve sokkal összetettebb és drámaibb volt. Ezért nem meglepő, hogy a 2011-ben felmerült filmfeldolgozás is a 2009-es Assassin’s Creed világára és hangulatára alapozott. Na, meg azon triviális okból kifolyólag, hogy ekkoriban még nem léteztek a XVIII. századi részek.

Meg kell hagyni, mikor az első hírek megérkeztek az Assassin’s Creed-filmről, joggal féltek a rajongók, hiszen a videojáték-feldolgozásokon átok ül, mivel már Uwe Boll színre lépése előtt is meglehetősen silány darabok születtek (Street Fighter- és Mortal Kombat 2-film, na meg a Super Mario – The Movie), de a legutóbbi próbálkozások sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A 2015-ös Hitman-filmre szerintem már senki nem emlékszik, de az idei WarCraft-mozi is egy csapongó, maníros fanservice-jelenetekkel teli gyenge akciókaland volt.

Az Assassin’s Creed esetében viszont bizakodásra adott okot az elmúlt 1-2 évben, hogy a stáb tagjai nem zs-kategóriás nihilek, hanem egytől egyig elismert színészek, alkotók. Itt van mindjárt Michael Fassbender, aki ugyan fel-feltűnik gyengébb eresztésekben (például az X-Men: Apokalipszis ilyen), de összességében a fősodor egyik legjobb férfiszínésze (olyan filmek kötődnek nevéhez, mint Steve McQueen drámái, az Éhség és A szégyentelen, de Magnetoként is meggyőző volt az első két X-Men-előzményfilmben). De Jeremy Irons és Marion Cotillard nevei is jól csengenek, főleg utóbbié, aki remek európai drámákban is szerepelt (például a Dardenne-fivérek díjakkal elhalmozott Két nap, egy éjszakájában). S Justin Kurzel rendező sem kispályás, a kegyetlen ausztrál társadalomkritikus horror, a Snowtown vagy a tavalyi páratlanul kreatív Macbeth-feldolgozás emlékezetes darabok voltak Kurzeltől, és nem mellesleg Fassbender és Cotillard párosára építette fel azt a történetet is.

Tehát minden adott volt egy jó Assassin’s Creed-feldolgozáshoz, melyet egyébként természetesen a Ubisoft felügyelt, vigyázva, hogy a rajongók ne akarják szétszedni habzó szájjal stúdiót, amiért túlságosan eltértek a játékokban megismert sémáktól. Sőt a francia-kanadai kiadó állítólag azt is eltervezte, hogy a jövőben játékokat fog alapozni azokra a kisebb módosításokra, melyeket jelen filmben és reménybeli folytatásaiban eszközölnek. Persze mindez nagyban függ az Assassin’s Creed sikerétől, mely úgy néz ki, legalábbis a kritikai fogadtatást tekintve, elmarad – igaz, a stúdiók a jegybevételekre, és nem a „firkászok véleményé”-re fognak adni. S egyébként én is azt tanácsolom ezúttal, hogy ne feltétlenül higgyétek el a nemzetközi sajtó minden szavát, az Assassin’s Creed távolról sem lett olyan rossz ordító hibái ellenére, mint amilyennek a külhoni (és már a hazai) ítészek leírják.

A sztori ezúttal 1492-ben és 2016-ban játszódik, jórészt Spanyolországban (tehát párhuzamosan Ezio itáliai ténykedésével). Az Inkvizíció rémtetteinek korában az assassinok spanyol testvérisége felesküszik az emberi szabadakaratot kontrollálni képes Éden Almájának felkutatására és védelmére. A csapatot Aguilar de Nerha (őt alakítja Michael Fassbender) vezeti, akinek feladata, hogy a Templomos Rend által kézben tartott Inkvizíció közelébe férkőzzön, megszerezze tőlük az Almát, majd elrejtse azt.

A küldetés természetesen sikerült, és az Alma rejtve maradt napjainkig. Ám a templomosok által irányított Abstergo Alapítvány Animus nevű projektjével, Alan Rikkin (Jeremy Irons) és lánya, Sophia (Marion Cotillard) vezetésével az ereklye felkutatásába kezd, természetesen orvgyilkosok génjeit és vérvonalát feltérképezve, ki-ki a maga célja érdekében (míg Sophia idealista, és a földön levő erőszakot akarja megszüntetni, addig édesapja már inkább csak a szabad akarat megszüntetésére törekszik, hogy rabszolgává tegye az emberiséget). A keresés egy nap végre eredménnyel jár, mert rábukkannak az idő közben halálra ítélt Collin Lnychre (szintén Michael Fassbender játssza), aki az 500 éve halott Aguilar de Nerha leszármazottja. Ám arra nem számítanak a kutatók, hogy a kiábrándult és nihilista Collin ősével találkozva egyre inkább magáénak kezdi érezni az assassinok ügyét.

A videojáték adaptációk nemezise szokott lenni, hogy csak a márkanevet tekintik alapvetésnek, de az alkotók tesznek arra, hogy tartalmilag van-e köze az eredetihez a filmnek. A Max Payne-film és mindkét Hitman is ezen hasalt nagyot (avagy hogy lehet egy kőkemény noirt és egy lopakodós játékot gagyi akciófilmmé degradálni?!). De nekem már a Prince of Persia-adaptációval is volt bajom, mivel ahelyett, hogy feldolgozta volna a Sands of Time-trilógiát, vagy kiegészítette volna azokat, pont a legrosszabb útra lépett, és „másképp” vitte vászonra a játékokat. Ugyanígy a Doom, mely bár lehet, egy film+-os akciófilmnek elment volna, azonban játékadaptációnak nagyon nem, mivel pokoli lények helyett marsi genetikai kísérletek szörnyszülöttjei támadtak a főhősökre, és az egész Doom-hangulatból annyit sikerült megragadni, hogy beleerőltettek pár ismerős fegyvert és egy FPS-perspektívájú akciószekvenciát a cselekménybe.

Az Assassin’s Creed-mozit viszont ilyen kritika semmiképp sem érheti, mivel az Assassin’s Creed 1-2 hangulata nagyon átjön. Azaz rendkívül sötét középkori-kora újkori világot kapunk egy nem kevésbé riasztó XXI. századi főszállal. Igaz, az Animus itt kicsit másképp fest, az alkotók nem bírták ki, hogy ne fokozzák fel a génnyomozás folyamatát, de végső soron ez sem olyan elviselhetetlen változtatás, ami miatt ki kellene akadnunk a teljes filmet nézve. Elismerem, jómagam morcos voltam az előzetest látva ezen a szerkezeten, amit Animusnak neveznek, mely levegőbe emeli, ide-oda rángatja a becsatlakozott alanyt, leképezve ezzel múltbeli ősének aktuális mozgásait. Mintha csak egy Kinect-videojátékban lennénk. Azonban mindez elfogadható a sztori egészét nézve, hiszen míg mi játékosként, a Ubisoft programjaival játszva azt találjuk izgalmasnak, hogy irányítjuk Altairt vagy Eziót, addig a mozinéző nem lesheti azt, hogy egy fickó fekszik egy padon, miközben a templomos tudósok és asszisztensek egy monitort bámulnak.

Tehát a játékok hangulatát tökéletesen visszaadja az Assassin’s Creed. A spanyol inkvizíció remek választás volt, mert ugyanolyan mocskos középkori világ tárul elénk, mint a keresztes hadjáratok „tűzzel-vassal irtjuk a hitetleneket” idejében a 2007-es videojátékban, ugyanakkor pedig a reneszánszkori épületek és a szekeres-lovas üldözős jelenetek az Assassin’s Creed 2009-es 2. részét idézik. De már említettem az Éden Almáját, melyért a küzdelem folyik a játékokban is, és a jó öreg Templomosok ugyanolyan fanatikus ellenségei az orvgyilkos rendnek, mint a Ubisoft produktumaiban. Sőt az Inkvizíció katonai vezetője és az Abstergo biztonsági szolgálatának fejese, a Denis Menochet által alakított McGowen az első AC-játék egyik templomos főellenségére emlékeztet, akivel a 2007-es játék fináléjához hasonló küzdelemben kell szembenézni Aguilarnak.

Így a sztori sem rossz, bár azért ez ismerős lesz mind a játékokból, mind pedig a különféle szuperhősös eredettörténetekből. Sőt nekem végig a kultikus Mátrix első felvonása is a fejemben járt. Collin ugyanis Desmond Miles-hoz vagy Neóhoz hasonlóan virtuális tréning formájában sajátítja el az ősi tudást, és végig a virtuális és a valós párbeszédje határozza meg a karakter dramaturgiai és fizikai fejlődését egyaránt. Szóval, aki játszott a játékokkal, annak nem lesz nagy meglepetés a sztori sem, ami amúgy meglehetősen lezáratlan, ordít róla, hogy a stúdiók folytatást szánnak neki.

A problémák ott kezdődnek, hogy a két szál aránya elcsúszik. Tegyük is fel a kérdést: milyennek kell lennie egy Assassin’s Creed játéknak? Őszintén megvallom, hogy engem az AC-részekben amúgy nagyon zavart, hogy nem tudom magam teljes mértékben beleélni a történelmi közegbe, mert bár a második résztől nem annyira gyakran, de ki-kilépünk a jelenkori kutatóbázisra. De végső soron a csavaros, rétegzett Desmond Miles-sztori kellőképp érdekessé vált már a második részben ahhoz, hogy elfogadjam ezt a metódust. Főleg, hogy az Assassin’s Creed 2-ben szerencsére nem szabdalták úgy szét a játékmenetet, mint az elsőben, azaz itt az Animusból viszonylag kevésszer lépünk ki a különböző szekvenciák, azaz kvázi fejezetek közti váltáskor.

A lényeg azonban az, hogy az Assassin’s Creedekben mindig is a múltbeli orvgyilkosságokon és politikai intrikákon volt a hangsúly, jóllehet azért a jelenbeli összeesküvős-szálat is kellőképp kidolgozták a Ubisoft fejlesztői. Ebben persze eleve nagy előnye van a játékoknak, hiszen egy videojátékkal több órát játszol, sőt az AC-ket kifejezetten sokáig tart végigtolni (nekem nagyjából 50-60 óra volt, de a fő sztori is minimum 8-10 órába telik), ezalatt pedig jut idő mindkét világ kidolgozására.

A film viszont sajnos nem tudta teljesíteni ezeket a feltételeket, és messze a jelenkori történetszál a legérdekesebb benne, a középkori jeleneteknél végig olyan érzésem volt, hogy ezek csak töltelékként funkcionálnak, csupán azért mutatják őket, mert ilyenek is voltak a játékokban, és nem szerették volna kihagyni ezeket. Azaz Aguilarról nem tudunk meg túl sok mindent, sőt a személyét csak a Sophiától hallott információkból, de a spanyol inkvizíciós képsorokból nem ismerjük meg. Azaz nem bomlik ki egy olyan karakter a szemünk előtt, mint amilyenek Altair, Ezio, Connor vagy Edward voltak. Egy izmos és fürge, kapucnis-szakállas fickót és pár hasonló orvgyilkost látunk szaladgálni füstös CGI-metropoliszban, tetőkön, és ennyi. Játékfigurák, és nem karakterek vannak a középkori szálban.

Éppen ezért a jelenbeli képsorok sokkal izgalmasabbak. Sokkal inkább érdeklődtem Collin és múltja iránt, és érdekes módon ami nem foglalkoztatott az Assassin’s Creed-játékok jelenbeli szekvenciáiban (őszintén szólva nagyon hidegen hagyott az Animus-csapat kiléte), azzal a filmben pont ellenkezőleg voltam. Azaz végig azon gondolkodtam, hogy Alannek és Sophiának mi lehet az igazi motivációja, illetve ki az a nőszemély az Abstergótól, aki még nekik is parancsol, és folyamatosan kételkedik az Animus-projekt eredményességében.

Jóllehet, azért Alan és Sophia motivációi sajnos végső soron elnagyoltak és klisések, dialógusaik közhelyesek, és elmarad a nagy csavar, amire végig vártam a karaktereket övező titokzatosság miatt. Persze ettől még konfliktusuk nem unalmas, de azért mondhattak volna többet arról, hogy miért akarják megszüntetni a világban az erőszakot, illetve hogyan képzelik el mindezt az Alma segítségével. Jó, azért mégis csak egy sci-fi kalandfilmről, és nem egy kőkemény drámáról beszélünk, de kicsit több energiát fektethettek volna az írók Jeremy Irons és Marion Cotillard figurájába.

Az assassinok fokozatos jelenbeli feltűnése, és Michael Fassbender Collin-karakterének fordulatai összességében működőképesek, ha ezek sem a legkomplexebben felépített jellemek. Például értékelendő, hogy ebben a sztoriban megmutatták a sok animusozás emberi elmére gyakorolt hatását. Azaz egy ilyen művelet idegileg kikészíti az alanyt, és bár a sztori második felében egy elég gagyi magyarázattal oldják fel végül ezt a konfliktust, de az mindenképp tetszetős, hogy nem problémamentes a géntérképezés használata. Olyasmire kell egyébként gondolni, mint Desmond esetében, aki az első rész végén elkezdett látni jeleket, hallucinációkat a kísérleteket követően.

Persze azért jogos az a nemzetközi ítészektől származó kritikai megjegyzés, hogy sokszor érezhető, kivágtak bizonyos jeleneteket, mely miatt a karakterek motivációs hálóján lyukak keletkeztek. Ilyen például Collin fejlődése és a végkifejlet is. Ez utóbbi olyan éles dramaturgiai váltások eredménye, hogy a finálé kifejezetten összecsapottra sikeredett, habár kétségtelenül hatásos jelenetsorokat láthatunk.

A másik nagy problémakör az Assassin’s Creeddel kapcsolatban a megvalósítás. Az utóbbi évek fősodorbeli akciófilmjeiben alapvető, általános konfliktus áll fenn az összecsapások koreográfiája és az akciójelenetek összevágása között. Az Elrabolva 3-at, a Jason Bourne-t, de pár szuperhősfilmet is a gyorsvágás és az aránytalanságok tettek tönkre. Justin Kurzelben mondjuk én azért bíztam, mert a Macbeth stilizált csatajelenetei rendkívül emlékezetesek voltak a kitartott, festményszerű beállítások miatt.

Az Assassin’s Creedben viszont minden akció és összecsapás mesterkélten teátrális, és a vágás miatt kiveszik belőlük az erő. Elsőre nagyon menőnek tűnik, hogy az assassinok földet érnek, és beállnak egy pózba, de sajnos Kurzel ezt még a záróképen is eljátssza, amikorra mindez már nevetségessé válik. S valahogy nem érződik, hogy egy penge célba ér, nem sercen a húson, nem törnek csontok a verekedéseknél, nem fájnak a nagy esések stb. Ennek oka pedig az, hogy egy-egy üldözésnél vagy kardcsapásnál túl gyorsan vált a film.

Még problémásabb, hogy az alkotók úgy próbálták megteremteni a múlt és a jelen közti kapcsolatot képileg, hogy a középkori csetepatékkal párhuzamosan vágták össze Collin „levegőpüfölését” az Animusban. A pózoláshoz hasonlóan ez elsőre igen faszájosnak tűnik, de már ekkor is magamban szorítottam, hogy ne így legyen ez a továbbiakban, elég volt ebből egyszer. Aztán persze, hogy ez ment 1 óra 40 percen keresztül, hogy még annyira se tudjuk beleélni magunkat a sekélyes spanyol inkvizíciós szekvenciákba.

S végül az összecsapások maguk sem túl erősek. Sőt inkább átlagosnak mondanám őket, mivel se nem naturalisták, se nem stilizáltak. A koreográfia pedig a jelenbeli pusztakezes harcoknál még jobb is, mint a kardozós-orvgyilkolós múltbeli képsorokon. Ráadásul az vágóasztalon kvázi kinyírták az akciójeleneteket azzal, hogy nem engedtek teret a koreográfiának, hanem minden másodpercben elnyesik a folyamatos filmképet, így élvezhetetlenné válnak a test-test elleni küzdelmek, akár az Elrabolva 3-ban vagy a legutóbbi Jason Borune-filmben. Érthetetlen, Hollywoodban miért gondolják azt, hogy a néző unatkozni fog, ha 5 másodpercnél tovább kell néznie egy verekedős jelenetet.

Még szerencse, hogy a világ, a sztori és az atmoszféra azért összességében érdekesek, és a remek színészek kihozzák a maximumot a nem annyira kidolgozott karakterekből is. S nem utolsó sorban az Assassin’s Creed amúgy hű a játékokhoz, nem nevezget át vagy ferdít el semmit, az Animuson végzett látványos módosítás pedig annyira nem zavaró, hogy mágján kelljen elégetni érte a film készítőit.

6.5/10 – nem olyan rossz ez