A kínai Nagy Falat a világ csodái között tartják számon, melyet mérete és építésének időtartama miatt érdemelt ki. A Falnak (ami valójából nem fal, hanem erődítmények rendszere) időszámítás előtti 7. században kezdtek neki, és bár elég nagy falat volt (bocs) az ókori császároknak, hogy megvédjék birodalmukat az eurázsiai sztyeppe nomád törzseitől (elsősorban az hunoktól és a mongoloktól), hosszú évtizedek keserves és emberpróbáló munkájával csak sikerült felépíteni a falrendszert. Ennek végleges mérete a természetes védelemmel (például megmászhatatlan hegyvonulatok) együtt eredetileg kb. 21 000 km volt. S a Fal hatékonynak bizonyult, mert az országot képes volt megvédeni az időszámítás utáni 17. századig, a véres polgárháborúkig. S persze defenzív funkciója mellett reprezentációs és kereskedelmi szempontból is érdekes volt, hiszen egyfelől a császárok nagyságát jelképezte, másfelől pedig a híres Selyemút egy része is a Falon haladt keresztül.
Természetesen a Fal építésével és funkciójával kapcsolatban számos legenda kering már az első európaiak látogatása óta. Nem csoda, hogy a kínai Nagy Fal misztikumát egy nagyszabású történelmi fantasy aknázza ki, amely csak szimplán A Nagy Fal címet kapta a keresztségben. Az előzetes alapján remek X-kategóriás filmnek tűnt A Nagy Fal, amelyben Matt Damon – akár a pár évvel ezelőtti szuperköltségvetésű trashfilmben, a 47 roninban Keanu Reeves – távol-keleti seregek élén a Csillagközi invázió bogaraira, a StarCraft zergjeire vagy a Warhammer-világ génorzóira hasonlító Taotie nevű hüllőszerű dögöket veri vissza a Gyűrűk Ura Legolasára emlékeztető íjászzsonglőrként. (Egyébként a Taotie eredetileg kínai rituális bronzedény, amelynek jellegzetes motívumait felhasználták az idegen lények megalkotásánál.)
És nem volt annyira biztató az sem, hogy a sztorit Edward Zwick és Marshall Herskovitz, Az utolsó szamuráj rendezője és producere jegyzik. Mert bár Zwicktől a Véres gyémánt egész jó film, és a Tom Cruise főszereplésével készült elégikus szamurájeposz sem rossz, de mindkét említett mű meglehetősen sokszor enged a giccsnek, illetve az Európán kívüli kultúrákat egyaránt egzotizálják (azaz sztereotípiák mentén ábrázolják). Ami ugyebár főleg akkor szembetűnő, ha láttunk már néhány szamurájfilmet, illetve (bizonyára sokkal kevesebben) afrikai rendezők (például Souleymane Cissé) valamelyik művét.
Ami viszont kicsit megnyugtathatja a nézőt, hogy a rendezői székben az a Zhang Yimou (vagy magyar fordításban: Csang Ji-mou – engedelmetekkel a Zhangot használom a továbbiakban) ül, aki az utóbbi évtizedek egyik legsikeresebb, globális szinten legismertebb kínai rendezőjévé vált. Talán kevesen tudják, de a méltán híres whu-xiák (kosztümös harcművészeti filmek), a Magyarországon is bemutatott Hős és a Repülő tőrök klánja alkotója Chen Kaige mellett a kínai modern filmművészet egyik origója, aki a maoista Kína sötét évei után, a liberalizáció idején egyszerű történelmi és társadalmi drámákkal kezdte (Vörös cirokmezők, A vörös lámpások), és a mai napig vissza-visszatér a mérsékeltebb szerelmi történetekhez (például a 2014-es A galagonyafa alatt ilyen). Zhang Yimoura már ezekben is jellemző volt a szimbolikus, stilizált színhasználat, azaz a különféle színben pompázó ruhákat, díszleteket nem esetlegesen, hanem tudatos szimbolika szolgálatában alkalmazta. Ez jellemző, szerzői kézjegyévé vált a kínai rendezőnek, hiszen ha emlékszünk a Hős komplikált történetére, ott a különböző sztorialternatívákat különféle színvilág uralta (a hazug epizódot a vörös, míg „az igazság”-ot a zöld).
A Nagy Falra sajnos Zhang drámai érzékenységéből, komplex karaktereiből és színhasználatából csupán utóbbi maradt meg, habár a kínai rendező nyomatékosította interjúkban, hogy nála volt a kreatív kontroll. Ennek ellenére A Nagy Fal klisés történetében nem, de megvalósításában Zhang Yimou-hoz méltó módon jeleskedik.
Az utolsó 13. harcos Kínában visszaveri a csillagközi inváziót
Ne szépítsük, A Nagy Fal sztorija pofátlanul összelopkodja fordulatait és karaktereit korábbi sikeres vagy kultikus filmekből. A nagyjából az érett középkorban játszódó történet elején három nyugati férfi (mint utóbb kiderül, nem kereskedők, hanem pénzéhes zsoldosok) menekül a sztyeppe rablóbandái elől. Amikor menedéket találnak, egy furcsa lény támad rájuk, amelyet William (Matt Damon) sikeresen a túlvilágra (illetve a szakadékba) küld, csupán egy levágott kar marad utána. Miután harmadik társuk elhalálozik, William és Pero Tovar (Pedro Pascal alias Oberyn Martell a Trónok harcából) tovább állnak – nyomukban a banditákkal. Útjukat a Nagy Fal keresztezi, ahol Shao tábornok (Eddie Peng), Lin Mae (Tian Jing), a női speciális alakulat vezetője és Wang (Andy Lau – a Repülő tőrök klánja mellett A tégla hongkongi eredetijéből, a Szigorúan piszkos ügyekből ismerős) várják őket a Kínát védő vérprofi sereggel. Williamék fogságból fogságba esnek, de a levágott kar megmenti őket, minthogy a kínai vezetők megdöbbennek azon, hogy a férfi képes volt megölni egy Taotie-t. Meg persze nem sokáig tökölhetnek, hiszen a közel legyőzhetetlen, az égből (azaz feltételezhetően idegen bolygóról) érkező Taotie-k, élükön a királynőjükkel pusztító támadást indítanak az erődítmény ellen.
Közben a szintén európai származású tolmács, a sunyi Ballard (Willem Dafoe) kipuhatolja, mit keresnek itt Williamék: „fekete port”, azaz puskaport, amit el akarnak adni az európai háborúkba. Igen ám, de ahogy lenni szokott, a Nő (itt Lin) és a Hős (William) között gyengéd érzelmi szálak szövődnek, és a lelketlen opportunista férfinek rá kell jönnie, hogy léteznek magasabb rendű eszmék is a pénznél. Meg amúgy is: nála van a kulcs, amivel megoldhatják a Taotie-krízist.
Na, ismerős ez valahonnan? Ha még emlékeztek, volt egy A 13. harcos című film, amit a Drágán add az életed rendezője jegyzett, és a mi Andy Vajnánk istápolt, és arról szólt, hogy egy arab fickó (ala Antonio Banderas) a középkorban a vikingek közé keveredik, akik éppen egy állatias kannibál törzzsel vívnak élet-halál harcot, akikről azt hiszik, szörnyetegek. A filmben ugyanolyan hősies, lassításokkal tűzdelt akciójelenetek keretében védekeznek a barbárok ellen a főszereplők, mint Paul Verhoeven két évvel korábbi, a StarCraft alapjául is szolgáló Csillagközi invázióban a bogárszerű idegen lényekkel szemben a fasisztoid rohamosztagosok. S ha ez még nem lenne elég, Edward Zwick már említett történelmi kalandfilmjét, Az utolsó szamurájt is „megidézi” A Nagy Fal, minthogy akár a Tom Cruise által játszott, kiábrándult amerikai tábornok élete új értelmet nyer a japán szamurájközösségbe keveredve, a Mejdzsi-restauráció és a császári csapatok ellen hadba vonulva, úgy a Matt Damon-féle William is a távol-keleti kultúrában elmerülve indul el az új emberré válás útján.
A sztori tehát klisékből építkezik, így az is jól kiszámítható, mik lesznek a fordulatai és hogyan lehet a szörnyek királynőjét elpusztítani. Aki látta a fent említett filmeket, A Nagy Falat is látta.
Hős(ök) újratöltve
Jóllehet, a 13. harcos vagy a Csillagközi invázió sem voltak pallérozott drámák, sőt pont azért kedveltük, illetve esetleg még újra is nézzük őket, mert túlhajszolt (over-the-top) heroikus jeleneteik felpumpálták bennünk az adrenalint, és piszkosul látványosak voltak. Habár ez igaz volt Zhang Yimou Hős című klasszikusára is, amely amellett, hogy végletekig fokozta John Woo hongkongi akcióbalettjeiből vagy a Mátrix-filmekből is ismerős időlassítást és stilizált közelharci összecsapásokat, karakterkonfliktusaiban és drámában sem volt rossz.
A Nagy Fal is pont azért szerethető, amiért az említett kultfilmek: bár a Hős sztorijának komplexitását meg sem közelíti, Zhang Yimou akciórendezés és világábrázolás terén ismét a topon van. Gyönyörű és lélegzetelállító, ahogy az első csatához felsorakoznak a különböző színű páncélba öltözött alakulatok (tipikus Zhang-motívum). Igaz, minden pozícióba, csatarendbe bele lehetne kötni hadászati szempontból, de a whu-xiákon a racionalitást számon kérni olyan, mintha a Csillagok háborúja-filmekből a Halálcsillag tervezését kritizálnánk mérnöki kritériumok mentén. Avagy itt hátra kell dőlni, és élvezni a katartikusságát és heroikus pátoszát annak, mikor a közel 10 méter magas falra rögzített fura szerkezetre kék vértes női harcosok állnak fel hatalmas dárdákkal, csípőjükre erősített kötéllel, majd belassított felvételen ráugranak az özönlő szörnyhordára, hogy belevágják egyszerre két dög húsába a fegyvert. Baromságnak tűnik? Az, hiszen a 200 lényből jó, ha 3-4-et le tud szedni egy hölgy egyszerre, de cseszettül látványos és epikus. Ahogy az a szerkezet is, amely középtájon a falon vonul végig, és hatalmas pengéket dobnak ki rajta, hogy ketté aprítsák a feltörekvő ocsmányságokat.
S természetesen lesz itt tűzgolyó, puskapor, és még a végtelen alkotói fantázia termékeként számtalan bizarr találmány, amelyek igencsak jót tesznek A Nagy Fal klisés cselekményének. Így a megvalósítás remek, és bár sok akciózós-csatázós filmet láttunk már a fősodorbeli nyugati filmekben, illetve a whu-xiák műfajában, de utóbbiak áll-leejtő stílusa miatt mindez továbbra is pazarul működik.
A közelharcok, a hagyományos íjászmutatványok és kardharcok sem sikerültek rosszra, bár nyilvánvalóan jobbak Zhang kínai filmjei (A Nagy Fal amerikai-kínai koprodukció). Viszont amikor egyik jelenetben William és társa az erődítményen kívül kénytelenek szembenézni a dögökkel, igencsak impozáns harci koreográfiát láthatunk.
Amivel viszont gond van megvalósítás terén az a szörnyek animációja. Sajnos a Taotie-k hiába viselnek magukon rituális motívumokat, összességében jellegtelen dinómásolatok, akiknek ráadásul még a kidolgozása is hagy kívánni valót maga után. Azaz a lények sterilek, a CGI nem túl jó minőségű. Még szerencse, hogy jobbára totálképeken látjuk hordáikat, így legalább számbeli fölényük miatt félelmetesek, ha önmagukban igazából nevetségesek is.
Hol a kontrollerem?!
A sztoriról már volt szó, és a megvalósítást is méltattuk, azonban dramaturgiailag még nem pillantottunk rá sem a cselekményre, sem a karakterekre. A Nagy Fal esetében, mint azt már az előző bekezdésben is sugalltam, a hangsúly a látványon és a harci koreográfián van, a cselekmény csak amolyan ürügy arra, hogy ezeket a remek összecsapásokat valamivel összekössék az alkotók. Nem ismerős ez valahonnan, gamerek? Zhang Yimou művének nézése közben olyan távol-keleti akciójátékok juthatnak eszünkbe, mint a Dynasty Warriors, a Devil May Cry, az Onimusha vagy a Warriors Orochi, de nyugati hack ’n’ slashekre (Gods of War, Ryse: Son of Rome, For Honor) is nyugodtan asszociálhatunk. Avagy A Nagy Fal cselekménye videojáték logika alapján szerveződik, és bár a játékoknál is egyre fontosabb a kidolgozott történet, alapvetően mindegyiknél azt szeretjük, ha minél többször lehet kezünkben az irányítás. Zhang Yimou művében is sokszor joggal támadhat olyan érzésünk, hogy mindez sokkal jobban működne egy videojátékban.
Mert egy játékban aktív résztvevőként még elnéznénk az elnagyolt cselekményrészeket és a kidolgozatlan, sablonos karaktereket, mint egy mozifilmben. A Nagy Fal persze megpróbálja árnyalni a figurákat, hiszen sem William, sem Pero nem erkölcsös hősfigurák, hanem inkább Sergio Leone westernjeit idéző pénzéhes antihősök. S néha-néha a Matt Damon-figura szimpatikus is lesz, azonban végső soron csak klisés héroszt kreálnak belőle a készítők.
A Perot alakító Pedro Pascal némi színt tud vinni ebbe a sztoriba, mert őt nem kívánják a jól ismert hollywoodi filmes séma szerint megzabolázni, hanem megmarad egy kapzsi szemétnek, ami nagyon jól áll Pascalnak.
A kínai fél viszont meglehetősen kidolgozatlan marad, Linről csak annyit tudunk meg, hogy gyerekkora óta a Névtelen Rendet szolgálja, és elkötelezettségből harcol. Amúgy nincs igazi jelleme, tipikus „tökös amazon csajszi”, csak éppen a távol-keleti sztereotípia szerint higgadt és hallgatag (Hollywoodnak ez a nőképe a kínai és japán kultúrkörrel kapcsolatban). Egyébként megjelenésében a Street Fighter-játékok Chun-Lijére emlékeztet.
A többi kínai szereplő pedig nem sok vizet zavar: Shao tábornok és Wang a „nagy bölcs”-ek, a „nemes vadember”-ek, amilyeneknek az amerikai filmek a pozitív távol-keleti hősöket szokták bemutatni, de van egy tipikus „vicces kölyök” figura is a sztoriban.
Egyébként azt a kevés drámát is, ami a filmbe szorult, kioltja A Nagy Fal ugyanazzal a kapkodással, ami miatt a WarCraft-mozi is elbukott esztétikai értelemben. Avagy az alkotók gyorsan lezavarták a kötelező „búslakodós” vagy „végsőkig kitartunk”-os epizódokat, mert ilyenek is kellettek. De érződött ezeken, hogy az íróknak és Zhang Yimou-nak sem volt cseppet sem kedve megalkotni őket. Az egyik ilyenben például egy csatornarendszerben menekülnek a hősök, ahová természetesen betörnek a Taotie-k, és minő meglepő, egyik karakter megsérül, hátra kell hagyni. Ám ezt olyan tempóban zavarják le az alkotók, hogy még véletlenül se lehessen átérezni a jelenet drámaiságát, vagy legalább sajnálni a bajba jutottat.
Továbbá A Nagy Falban a hollywoodi blockbusterekre jellemző módon kívánnak némi humor vinni az epikus sztoriba, Matt Damon és Pedro Pascal poénkodnak és lazáznak, de csak a színészeknek köszönhető, hogy mindez nem válik szánalmasan manírossá.
A csatát megnyertük, a háborút nem
A Nagy Fal tehát egy végtelenül klisés látványfilm, amelyet pont azok a motívumai húznak le, amelyek az amerikai félhez (az írókhoz és a producerekhez) kötődnek, ám szerencsére éppen azért válik mégis élvezhetővé, mert Zhang Yimou révén a hagyományos whu-xia sablonjai is képesek érvényesülni. Elmarad persze a kínai rendező legjobb harcművészeti filmjeitől, de A Nagy Fal remek harci jelenetei garantálják a szórakozást. Igaz, nem 3D-ben, mert a háromdimenzió ezúttal sem tesz semmit hozzá Zhang Yimou profi akciórendezéséhez (szerencsére el sem vesz belőle). Jóllehet, ezúttal annyira nem rossz a helyzet, a szinkron például egész jól sikerült (Stohl András és Rékasi Károly még mindig rendben vannak, akármi is kötődik nevükhöz), így emiatt legalább nem kell szükségképp ódzkodni A Nagy Fal 3D-s vetítéseitől.
Így oké, egy hasonló témájú hack ’n’ slash videojátékot még mindig kifizetődőbbnek tűnik betölteni, de azért nem érdemes lemaradni A Nagy Fal túlhajtott, heroikus és adrenalindús csatáiról sem, egy alkalommal tökéletes szórakozást nyújt, főleg, ha Hollywood dögunalmas szuperhősfilmjeinek álmosító, steril CGI-csetepatéihoz hasonlítjuk Zhang Yimou színvonalas rendezői munkáját.
6/10 – egyszer nagyon szórakoztató
