[Filmkritika] Jackie

John Fitzgerald Kennedy (becenevén: „Jack”) az egyik legfiatalabb, legprogresszívebb és legtragikusabb sorsú amerikai elnök volt az Egyesült Államok történetében, hiszen alig 2 éves elnökség után Dallasban szó szerint szétlőtték a fejét. A híres „New Frontier” politika meghirdetője radikális változásokat akart az amerikai társadalomban és a világban egyaránt: háborút indított a szegénység és a faji szegregáció, a rasszizmus ellen, és bár a Disznó-öböl és a kubai rakétaválság beárnyékolták külpolitikáját, a hidegháború enyhüléséért is sok lépést tett (Hruscsov-találkozó és berlini látogatás). Jóllehet, politikai manőverei nem mindig vezettek jó eredményre (lásd a bécsi Hruscsov-Kennedy csúcs után elmérgesedő szovjet-amerikai viszonyokat és a berlini fal felépítését), és belpolitikája is sokak (főleg persze republikánusok) szemét szúrhatták.

A Kennedy-merényletről sokféle konspirációs teória létezik, mert bár elfogtak egy Lee Harvey Oswald nevű férfit már 1964-ben, de későbbi vizsgálatok kiderítették, hogy ő nagy valószínűséggel beépített ember volt, illetve nem ő adta le a halálos lövést. Így konteók születtek arról, hogy esetleg szovjetek, kubaiak, izraeli titkosszolgálat, sőt Lyndon B. Johnson, Kennedy alelnöke, 1963-tól az Egyesült Államok elnöke szervezte meg a gyilkosságot. (De olyan elborult elmélet is létezik, miszerint maga az elnök rendezte így az egészet súlyos, titkolt betegsége miatt.) A legújabb információk szerint a témában régóta érdekelt Oliver Stone beszélt Kennedy testőrségének egy még élő (azóta már elhunyt) tagjával, aki elmondta a háborús veterán Stone-nak részletesen, katonai zsargonnal, hogy ki, hol tartózkodott, milyen rádióüzeneteket hallott és így tovább. S az ex-testőr állítása szerint az elnök emberei bizony be voltak szervezve.

Az elnökről, JFK-ről persze éppen Oliver Stone készített filmet a kilencvenes években, és mindenki róla beszélt. De, hogy a legfiatalabb first lady-vel, a mindösszesen harminc évesen a Fehér Házba költöző Jacqueline „Jackie” Kenendy-vel mi történt férje halála után, arról legfeljebb egy 1963-as interjú tanúskodik. Theodore H. White az 1963. december 3-ai Life magazinban közölt cikket „An Epilogue” címmel, melyben Jackie Kennedy vall „Jack”-ről (ahogy férjét nevezte), a magánemberről, és jövőképéről, érzéseiről.

Ez a történet ihlette meg Noah Oppenheim Emmy-díjas tévéproducert és írót (többek között a Beavatott és Az útvesztő mozifilmek forgatókönyvét írta), aki eredetileg HBO-minisorozat formájában képzelte el a sztorit, melyben Jackie néhány napját meséli el a november 22-ei merénylettől a november 25-ei állami temetésig. A sorozatot Steven Spielberg felügyelte volna, de aztán elhagyta a projektet, majd végül az alkotók a nagyjátékfilm ötlete mellett döntöttek. Melyet elvileg Darren Aronofsky rendezett volna, Rachel Weisz-szel a főszerepben, de a valóságban párost alkotó Aronofsky és Weisz kapcsolatának megromlása miatt ők is kiszálltak. Így jött Natalie Portman a képbe – aki ugye a sokak által szeretett, sokak által gyűlölt Aronofsky-filmért, a Fekete hattyúért egy Oscar-díjat –, aki nem sokat tudott a first lady-ről, ezért ő is vonakodott.

Ahogy a Chile-i rendező, Pablo Larraín is, aki szintén nem mozgott otthonosan a témában, de a remek A klub című, bukott papokról és apácákról szóló munkája elhozta neki a nemzetközi elismerést (a tavalyelőtti Berlinalén kapott a zsűritől nagydíjat), ezért a Fox Searchligt, a film gyártója megfelelőnek találta a negyvenéves rendezőt a Jackie-hez. S bár Pablo Larraín azt nyilatkozta, hogy rendkívül sokat olvasott utána a dolognak, és nagyon megérintette Jackie Kennedy drámája, az eredmény mégis kicsit modorosra sikeredett.

A Jackie mondhatni egy monodráma, mivel Natalie Portman karakteréhez képest mindenki csak mellékszereplő, és a játékidő nagy részében Portman meggyötört arcát látjuk közelképeken, illetve belső gondolatait, azok kivetülését fogadjuk be a bő másfél órás játékidő során. Az időfelbontásos cselekmény folyamán jelen és múlt figurái összekeverednek, így Jackie találkozik Roberttel, férje öccsével, az alelnökkel, Lyndon B. Johnsonnal, egy pappal és még a kis „Jack” Kennedy-vel is. Mindezt az alkotók pedig keretbe foglalták: akár Orson Welles klasszikus élettörténet-filmjében, az Aranypolgárban egy újságíró (itt a Life magazin riportere, Theodore H. White) indítja be az emlékezést – ezért is a gondolatok, az interjúkérdések, és nem az idő logikája szervezi a történetet.

Ez a forma bár kétségtelenül elcsépeltnek számít mára, de még mindig nagyon hatásos és megkapó tud lenni egy értő rendező kezei között. Ilyen a Jackie alkotója, Pablo Larraín is, aki néha-néha hatásvadász módon szervezi a cselekményt, de nagyrészt jó érzékkel jelenetezi a sztorit, és tényleg képes a Jackie magába szippantani, szinte belemeríti a nézőt a címszereplő mélabús, fájdalommal és kétségekkel teli gondolatfolyamába.

S azért el kell ismerni, hogy akármennyire is hatásvadász lassított felvételben megmutatni a konkrét merényletet – esztétikai értelemben jó lett volna azért takarékoskodni, és nem az első húsz-harminc percben ellőni ezt a kulcsjelenetet –, mégis sokkoló látni, ahogy az elnöknek szinte a fél feje lerobban, és beteríti szerető felesége testét-arcát. Hatásvadász, de a hatás meg van: ledermedünk Jackie közvetlenül a merénylet utáni rezzenéstelen arcán, majd azon, ahogy törölgeti a húscafatokat, és lassan-lassan előtör belőle a sírógörcs, illetve próbálja tartani magát Lyndon B. Johnson eskütételén, véres ruhában.

Azt egyébként ennek a filmnek nem sikerül kihangsúlyoznia, hogy Jaqueline Kennedy azért nem egy megtört nádszál, nem egy naiv támogatófeleség volt. Robert Drew zseniális 1960-as dokumentumfilmjében, az Előválasztásban láthatjuk az igazi Jackie-t, aki aktívan részt vesz férje elnökjelöltségért folytatott kampányában, és bizony azt a filmet látva az az érzésünk támad, ami közhely: „minden sikeres férfi mögött ott áll egy erős asszony”. És az Előválasztásban éppen egy ilyen feleség képe jelenik meg, aki korteskedik, aki kedves és ugyanakkor művelt is, s aki később irányítja a Fehér Ház felújítását.

Az mondjuk Pablo Larraín értelmezésében is feltűnik, hogy Jackie jól beszél spanyolul (a valóságban amúgy franciául tudott perfektül, ezért is ajánlotta fel Johnson elnök a párizsi diplomataállást Jackie-nek), de ebben a műben a megtört asszony jelenik meg.

Ami persze érthető, hiszen az eredetileg újságíróként, fotóriporterként dolgozó, karakán Jaqueline valóban megtört férje tragikus halála után, és egy évig, a Life-interjú után kerülte a nyilvánosságot is. De Pablo Larraín filmjében, illetve Noah Oppenheim sztorijában kicsit talán túlzásba esnek az alkotók. Mert néha olyan érzésünk támadhat a Jackie nézése közben, hogy ez a nő már átlépte azt a bizonyos „vékony, vörös vonalat”, azaz pszichésen belerokkant JFK halálába. Olyakor egyszerűen nem jól ábrázolja Larraín és Portman a gyászt, ami nemcsak az őrületben, hanem az egypólusú karakterábrázolásban is megnyilvánul. Minthogy Natalie Portman nagyjából azt az instrukciót kaphatta, hogy nézzen szomorúan, és sírjon sokat. Vagyis hiányoznak a finom árnyalatok az amúgy finomkodó Jackie-ből.

Natalie Portman persze itt sem rossz, sőt. De ugyanazt lehet felróni neki, amit Leonardo Di Capriónak tavaly A visszatérő esetében, hogy igazából amikor a legjobban erőlködik, nem annyira jó színészi értelemben. Portman leginkább akkor csillogtatja meg tehetségét, mikor a kamera csak követi, figyeli merengő, bús arcát, riadt tekintetét, vagy mikor megpróbál tárgyilagosan „szerepet játszani” az újságíró előtt. Ekkor előtör a zsenialitás Natalie Portmanből, és megmutatja, hogy milyen komplex és rétegzett „játék a játékban” alakításra is képes.

S egyébként a Jackie pont Portman játéka miatt hatásvadász jelenetei és karakterábrázolása ellenére képes mégis megmutatni, mit érezhetett a first lady férje halála után. Hiszen számára nemcsak egy ember elvesztését jelentette Kennedy meggyilkolása. Sőt nemcsak egy szerető férj elvesztését jelentette a merénylet napja. JFK több volt „Jack”-nél. Találó az interjúban is megjelenő „Camelot”-metafora (így nevezte a Fehér Ház Kennedy-éveit Jacqueline), minthogy az Egyesült Államok elnökének és First Lady-jének lenni történelmi jelentőségű, grandiózus feladat. Ám mikor vége a ciklusnak, az elnök volt és nincs, eltűnik a nyilvánosság elől. Ki hallott Ronald Reagenről 1989 után? S hányszor hallatta magát Bill Clinton leköszönése óta? Tegye fel a kezét, aki tudja, hogy a sokat kárhoztatott Jimmy Carter még él! S Hillary Clintonról, az egykori first lady-ről is csupán azért láttunk ismét médiaképeket világszerte, mert ő volt a tavalyi „akárki győz, mi vesztünk” elnökválasztás során Donald Trump ellenfele.

Azaz a Jackie egy kicsit többet, egyetemesebbet is bemutat az elnökfeleség gyászánál. Azt az elégikus, de elkerülhetetlen állapotot, hogy valaki 4 vagy 8 év után kikerül a rivaldafényből, a Fehér Házból, az „istenek csarnokából”, és újra a halandók életét kellene élnie. Jackie Kennedy számára ez olyan hirtelen jött, hogy szinte fel sem fogta, mi zajlik körülötte. Ezt a folyamatot nagyon jól képes megmutatni Natalie Portman, ha éppen nem könnyezik, hanem tényleg játszik, és átéli karakterét.

Két alkotót kell még kiemelni: Stéphanie Fontaine-t, a film operatőrét (aki olyan remek filmekért felelt még, mint Viggo Mortensen jutalomjátéka, a Captain Fantastic, a szintén főszereplői Oscarra jelölt Elle vagy a Rozsda és Csont) és Mica „Micachu” Levit, a zeneszerzőt (őt A felszín alatt című bizarr Scarlett Johansson-filmben hallhattuk). A képi világ tökéletes, a hosszú beállítások nagyon illenek ehhez a sztorihoz, és Fontaine közelképei valóban lelkileg is közel visznek a főhősnőhöz.

Micachu inkább minimalista, visszafogott zenéje pedig nagyon passzol a melankolikus történethez. Önmagában hallgatva is a meghökkenést, a sokkot, a lassan tudatunkba férkőző fájdalmat közvetítik Mica Levi dallamai.

S a Jackie sajnos az egyik utolsó film, amiben láthatjuk a nemrég elhunyt John Hurtot, aki itt egy papot játszik, aki megpróbál lelki támaszt nyújtani az ex-first lady-nek. Plusz tartalmat kap Pablo Larraín műve, mikor halálról és megbékélésről halljuk beszélni John Hurtöt, így monológjai mintegy saját búcsúbeszédeként is felfoghatók.

Tehát Pablo Larraín Jackie-je ahhoz képest, hogy mennyi hercehurca előzte meg elkészültét, egész jóra sikeredett. Viszont nem az a kategória, amit ezerszer előveszünk, egyszer nézhető, átélhető, de gyorsan feledhető. Nagyjából az átlagos életrajzi filmek színvonalát hozza, de azért sokkal-sokkal jobb, mint Steven Spielberg pár évvel ezelőtti papírízű és dögunalmas Lincoln-portréja. Hogy Natalie Portman megérdemli-e az Oscart ezen alakításáért, az kérdéses, hiszen sokszor nagyon jó, de néha a karaktere miatt túl melodramatikussá válik alakítása, idén pedig a mezőny nagyon erős női fronton (az idei szezon üdvöskéjével, a Kaliforniai álom Emma Stone-jával és az Elle nagyszerű Isabelle Huppertjével kell versenyeznie a Jackie Natalie Portmanjének).

7/10 – jó