Vannak „nagyon fontos”, megosztó kérdések a világon, legalábbis a jóléti fogyasztói társadalmak popkultúrájában. Marvel vagy DC? Batman vagy Superman? Fradi vagy Újpest? Coca-Cola vagy Pepsi? Star Wars vagy Star Trek? Alien vagy Predator? Terminator vagy Robotzsaru? Playstation vagy Xbox? GameStar vagy PC Guru? (Jó, ez utóbbi kivétel, mert egyértelmű, ugye?!) Na és persze: McDonald’s vagy Burger King?
Nálam mondjuk manapság legfőképp egyik sem, de ha már dönteni kell, akkor inkább a Burger King. Jóllehet, gyerekkoromban McDonald’s-szal kezdtem, de a kilencvenes évek elején még hatványozottan jobb volt a Meki, mint manapság – legalábbis én így emlékszem, az idő mindent megszépít. Mindenesetre a McDonald’s mellett nagy érv volt sokáig a Happy Meal, mert nemcsak „ínycsiklandozó” étkeket vehettél magadhoz, de egy pofás, legtöbbször az aktuális Disney-filmekből ismerős figurát is kaptál melléjük. Ma már persze ez annyira nem lelkesít, és őszintén szólva még egy átkocsmázott este után, végszükségből sem ennék Mekiben, legutóbb is csak néztem, ahogy haver betolt egy sajtburgert.
No, nem azért ódzkodok a McDonald’s-től, mert annyira egészségfóbiás lennék, egyszer-kétszer azért beleférne egy évben. Egyszerűen megkóstoltam pár sokkal jobb hamburgert, és azóta nem kívánom a „gyorsgyártott” mekikaját. Meg persze megnéztem olyan filmeket, mint a demagógiától azért nem mentes Super Size Me, és hát megdöbbentem annak ellenére, hogy előtte sem voltam nagy látogatója a McDonald-fivérek gyorskajáldájának.
Illetve ez annyira nem is olyan egyszerű. Mármint, hogy a McDonaldék, Richard „Dick” és Maurice „Mac” márkaneve a McDonald’s. Jogilag legalábbis semmiképp sem. Ugyanis a Mekit egy Ray Kroc nevű „turmixdíler” nímand futtatta fel, és tette hálózattá, globálisan jövedelmező üzletté. Mert igen, ha hiszitek, ha nem, Dick és Mac McDonald terméke ugyanolyan kézműves hamburger volt, mint amilyet ma Magyarországon is számtalan helyen kaphattok cirka 2500-3000 forintért.
Illetve a negyvenes években még hotdogárus tesók megkezdték a gyártási folyamat felgyorsítását különböző technikákkal, de ha hihetünk a sztorinak, rá sem ismernénk az 1950-es évekbeli első sajtburgerekre. Hiszen ezeket valódi húspogácsákból, zsemléből készítették, és mellé igazi „szalmaburgonyát” (azaz nem pépesített, „előre emésztett”, formázott krumpli-granulátumot), valamint eredeti tejből (és nem porból) turmixot is kaptak a gyorsétteremtől eleinte idegenkedő amerikai vásárlók.
Aztán persze jött a semmiből egy igazi üzletemberfigura, Ray Kroc, aki a konzervatív, elavult üzletpolitikát folytató, naiv McDonaldeket kihasználva szép lassan jól csengő márkanevet és emblematikus szimbólumot faragott az arany boltív alatt sütött kézműves hamburgerezőből. Ennek a története Az alapító, az amerikai független film atyjainak, Bob és Harvey Weinstein égisze alatt, John Lee Hancock (Banks úr megmentése, A szív bajnokai) rendezésében és Robert D. Siegel (leginkább Darren Aronofsky A pankrátor című filmjének írójaként vált híressé) forgatókönyve alapján készült keserű, szatirikus sikertörténet.
Amerikai álomból (rém)álommeló
Érdekes, hogy John Lee Hancock úgy vitte vászonra az étteremláncolat unalomig ismert kritikáját, hogy azt olvashatjuk akár Ray Kroc és az „amerikai álom” diadalaként is. S ez teszi Az alapítót egy nagyon izgalmas sztorivá. Mert Michael Keaton ezúttal is zseniális alakításában Ray nem egydimenziós antihős, akitől immorális cselekedetei miatt kihányod a sajtburgered. Nem, Keaton Iñárritu Oscar-díjas Birdmanjének főszerepéhez hasonlóan egy nagyon emberi karaktert formál meg.
Ray ugyanis ugyanolyan lúzerként indul, ahogy Dick és Mac McDonald annak idején (a McDonald’s atyjai még Hollywoodban is próbálkoztak az 1930-as években, de csak nem jött össze nekik). Eleinte nagyon nem akar neki sikerülni betörni az üzleti életbe. Sőt túl az ötvenen még mindig ott tart, hogy különböző, halálra ítélt, idióta ötleteket ad el (a sztori elején egy több mixerrel rendelkező, gagyi turmixgépet). Illetve csak próbál eladni, mert a kegyetlen bizniszmenek nem nagyon látnak benne fantáziát – kivéve a jóhiszemű McDonald-fivéreket, akik egyenesen nyolc mixerét is megvették szerencsétlenségükre.
Éppen ezért a cselekmény kezdetén Ray még egy sajnálatra méltó figura, akit behülyítettek az „amerikai álom” ideológiájával, melyben egyre kevésbé hisz. Főleg, hogy felesége (a remek Laura Dern alakítja) is folyton azzal cseszteti, nincs eleget otthon, nincsenek együtt, így gyakorlatilag csak „ágytól, asztaltól” kapcsolatban vannak. Tehát enyhén szólva sem egy sikeremberként tűnik fel Ray Az alapító első fél órájában, sztorija akár egy kudarcdrámává is fajulhatna, mivel még egyetlen házukat is eladósítja. A rádióból folyó szöveg, hogy minden amerikai a sikerre született, irtó nagy hazugságnak tűnik Ray számára.
Az alkotóknak így zseniálisan sikerül megragadni az igaz történeten keresztül az amerikai sikermítosz ellentmondásosságát. Az alapítóban Ray, Dick és Mac egy szinten vannak, illetve voltak, a történet elején a McDonald-fivérek diktálnak. Mindegyikőjük amerikai, mindegyikőjük „kiválasztott”, abban a kegyben részesült, hogy Amerikában születtek, így „megcsinálhatják a szerencséjüket”.
Frederick Jackson Turner történész és Theodore Roosevelt amerikai elnök írásai, sőt már James Fenimore Cooper regényei óta tudjuk, hogy vannak bizonyos amerikai erények, melyek ezt a nemzetet, illetve tagjait kiemelik a sokaságból. Ilyen a legyőzhetetlen tetterő, a „csináld magad”-mentalitás, a „jövőközpontúság”, a múlt és az elvi dolgok iránti érzéketlenség vagy a praktikus gondolkodás, a környezet adta lehetőségek kiaknázása.
Ez az ideológia viszont csak és kizárólag a tizenkilencedik század végéig, legfeljebb a huszadik század elejéig volt érvényes, míg a különböző országokból érkezett bevándorlók be nem népesítették a kiirtott őslakosok földjeit, meg nem művelték a szikes talajokat, át nem szelte a kontinenst a vasútvonal stb. Turner vagy Roosevelt tézisei az általunk „Vadnyugat”-ként ismert vidékre és időszakra vonatkoztak, mikor még verseny folyt a szabad földterületekért, mikor a semmiből építettek fel egész városokat.
A huszadik században, a gazdasági válságot követő és a második világháború alatti Amerikában viszont már olyan folyamatok indultak el, melyek a szabad terjeszkedést ellehetetlenítették, és a szabadpiaci kapitalizmus átalakult. A megnövekedett kereslet, a gyors termelést követelte meg (Henry Ford és a futószalag-termelés), a piacon pedig a „rat eats rat” („patkány eszik patkány”-t) elve kezdett érvényesülni. A konglomerátumok, a nagyvállalatok pedig az 1873-as gazdasági válság óta egyre inkább kiszorítják a kisvállalkozásokat.
Rosszízű sikerburger
Hancock Az alapítóban így tulajdonképpen azt a folyamatot mutatja be, illetve modellezi a McDonald’s gyorsétterem-láncolat kiépülésén keresztül, ahogy az ideális szabadpiaci kapitalizmust megfojtja a „big business” (nagyjából az amerikai filmiparban is így vált egyeduralkodóvá Hollywood – nem véletlenül jár mai napig kéz-a-kézben a McDonald’s és az Álomgyár). A két testvér, Dick és Mac a naiv amerikai telepes típusfigurái, akiknek az a bűnük, hogy rossz üzletemberek, és a minőséget tartják fontosnak a mennyiséggel, az eladhatósággal szemben. „Hiába vagy tehetséges, ha nincs üzleti érzéked” – így lehetne összefoglalni Ray Kroc üzletpolitikáját.
A McDonald-fivérek a filmben már külső megjelenésükben szerethető, ugyanakkor szánandó, kicsit fura szerzetek (Nick Offerman és John Carroll Lynch remek választásnak bizonyultak a szerepekre). Erkölcsi tartásuk mégis ellenlábassá teszi őket az üzleti élet szemszögéből. Remek húzás volt az alkotók részéről, hogy bár Dick és Mac morális értelemben jóval Ray fölött állnak, mégis ők a történet „negatív hősei”, akiket „le kell győzni”, hogy Ray, a főhős sikeres legyen. Ezért a fivéreket sem egyértelműen jófiúnak fogjuk látni, Az alapító rendkívül szofisztikált mű.
Éppen ezért John Lee Hancock filmje legalább két szinten olvasható, így nem tekinthető egyoldalú, populista McDonald’s kritikaként, nem süllyed le az olcsó konteóblogok szintjére, melyek mindenütt agymanipulatív szerekkel elkövetett tömegmerényletet látnak minden gyorsétkezde termékében. Persze aligha lehetne ezt a filmet McDonald’s-reklámként eladni (miként Dusan Makavejev 1985-ös Coca-Cola Kidjét sem tűzte lobogójára annak idején a nagy kólagyártó), de egyfelől Az alapító pontosan dokumentálja egy márkanév sikertörténetének állomásait.
A márkanév mögött viszont emberek álltak és állnak, s az emberek elkövetnek jó cselekedeteket és mocsokságokat egyaránt. Ami egyik vállalkozó számára siker a globális betondzsungelben folytatott túlélőharcban, az a másik üzletember szemszögéből bukás. Erre a konkurenciaharcra tökéletesen illik a szociáldarwinizmus minden tétele, hiszen az „erősebb kutya…” mondás érvényesül ebben a küzdelemben. Itt már nincs testvéri szeretet vagy hazafiasság, a pénz és az üzlet szabályai diktálnak.
Ebbe a világba nem valók az olyan tisztességes emberek, mint Dick és Mac, akik becsületes munkával feltornásszák magukat hotdogárusból kézműves hamburgerkészítővé, az eredeti amerikai erények csak mítoszok. A kemény munka mit sem ér, a pofátlan lopással lehet meggazdagodni. Rayt nem érdekli, hogy milyen alapanyagból készülnek a termékei, neki csak az számít, hogy a McDonald-fivérek hírnevére alapozva kizsákmányolja a márkanevet, és globálisan eladhatóvá tegye a korábbi burgerek és turmixok álcáját. A film azon jelenete beszédes, mikor Raynek egy leendő üzlettársa, Joan bemutatja a költséges milkshake-et kiváltó tejport, amiből aprópénzért ugyanolyan ízű turmixot lehet előállítani, mint ami McDonaldék védjegye volt.
Az alapítónak például ebben a jelenetében az alkotók felvetik azt az etikai kérdést, amit már számtalan blog, írott médium és dokumentumfilm felvetett a McDonald’s vállalatnak, hogy bár oké, finom a termékük, de azok kétes eredetű alapanyagokból készülnek. Gondolom, mindenki hallott már a csirkeszem-konteóról, vagy látta a neten a képet a „húspogácsa” eredetijéről, a lefagyasztott, rózsaszín „óriáskukac”-ról. John Lee Hancock nem esik ilyen túlzásokba, az ő filmje „csak” azt mutatja meg, hogy honnan indult ez az egész, amire a kombinálások és későbbi tények alapulnak.
S mindez nem is feltétlenül a gátlástalanságból ered, hiszen Ray sem feltétlenül mérgezni akarja a vevőit (bár az feltűnő Az alapítóban, hogy míg ő hamburgereket és olajban sütött krumplit ad el, addig odahaza az asztalra csupa, szinte paleoétek kerül párolt répával, rizzsel, egy szelet igazi sülthússal – avagy őt nem nagyon látjuk hambit enni). Ezt a piac követelményei alakítják így.
Sőt Az alapító arra világít rá, hogy nem is egy ember tehet arról igazából, hogy a McDonald’s egy pofás kis kézműves gyorsétkezdéből műanyagkajákat gyártó fast-food monstrummá vált, hanem a népszerűség maga. Avagy minél nagyobb lesz a kereslet egy termék iránt, annál gyorsabban és nagyobb mennyiségben kell legyártani, előállítani azt, különben a konkurencia lenyom. Pont úgy, ahogy a tisztességes, minőségi ételeket készítő McDonald-tesókat a lúzer turmixgép-díler Ray is lenyomta.
„Nagyobb sültkrumpli, nagyobb kóla mehet?”
Így tehát Az alapító remek sztori, mely nem válik egyoldalúvá, tolakodóan támadóvá és didaktikussá, habár biztosan meg fogja osztani a nagyközönséget, és a McDonald’s-t is kétségbeesett nyilatkozatokra, fenyegetőzésre készteti majd. Főleg, hogy Morgen Spurlock híres dokujára, a Super Size Me-re is reagált a cég, és elkezdték tolni a kampányt, miszerint a burgerek semmilyen ízfokozót nem tartalmaznak, borsból, sóból és marhahúsból készülnek, s nemhogy egészségtelenek, de bizonyos ételeik az egészséges életmód részévé tehetők. Miként az alapanyagokat, úgy azt is meg lehet bizonyára védeni, hogy Ray Kroc kiütötte a nyeregből a McDonald-fivéreket – tulajdonképpen már magában a filmben is vannak erre magyarázatok.
Az alapítóval két probléma van, az egyik éppen a magyarázatokkal kapcsolatos. Főleg a sztori vége felé Ray szinte a kamerába mondja (sőt egyik jelenetet úgy is vették fel, hogy Michael Keaton nekünk beszél), mit, hogyan kell érteni. Azaz az alkotók didaktikus dialógusokat írtak néha, ami persze abból is fakad, hogy ez egy kvázi történelmi film, ami valós eseményeket dolgoz fel. Ettől még meg lehetett volna oldani kínos „kimondjuk a tutit” monológok és dialógok nélkül.
A másik probléma, hogy Az alapító viszonylag nehezen indul be. Túl sokat szöszmötölnek el Ray és a McDonald-fivérek bemutatásánál John Lee Hancock és Robert D. Siegel. Így túl későn csúcsosodik ki a konfliktus a McDonaldek és Kroc között, mely miatt félő, hogy a türelmetlenebb nézők elunják magukat. Persze 30-45 perc után beindul a film, de addig kicsit döcög, nem nagyon lehet látni, mire megy majd ki a játék, s úgy végképp idegesítő lehet Az alapító bevezető része, hogy ismerjük a valós történetet.
Mindenesetre a színészek jók, Michael Keaton egyenesen remek (kár, hogy Oscart nem fog kapni e társadalomkritikus filmért), és bár szapulták már sokszor nekünk a Mekit, de azért így, hogy megismerjük a burgerek eredeti gazdáit, kicsit más lesz a leányzó, izé, a sajtburger fekvése. Avagy John Lee Hancock és alkotótársának célja nem az, hogy úgy egészében utáljuk a McDonald’s-t, sokkal inkább azt éri el, hogy sajnáljuk, amiért nem ehettünk abból a burgerből, amiben még ott volt Dick és Mac szíve-lelke.
8/10 – jó, bár néha döcög
