Amikor Böjti a múlt héten feltette a kérdést, hogy „ki szeretne menni Mamma Mia! sajtóvetítésre?”, akkor értetlenül ültem a helyemen. „Sajtóvetítés? De hiszen most jött ki a film, máris érkezik a folytatás?” -- gondoltam én, aztán eszembe jutott, hogy a Mamma Mia! filmes adaptációja 2008-ban, azaz nem kevesebb, mint 10 éve jelent meg, és máris más perspektívába kerültek a dolgok. Miért most? Miért ennyi idő után?
Miért most?
Aki olvasta az áprilisi Guruban a Fear Effect Sednáról készült tesztemet, az biztos emlékszik arra a részre, ahol a nosztalgia elméletét ismertettem. Röviden a lényeg, hogy a rózsaszínködös visszaemlékezés egy bizonyos idő elteltével jelenik meg, melynek legrövidebb köze éppen 10 évet ölel fel. Vagyis, ha elfogadjuk ennek a feltevésnek a helyességét, akkor a Mamma Mia! pont annyira minősül régi filmnek, hogy nosztalgikusan tekintsünk rá. Ennyi azonban kevés lenne ahhoz, hogy ismét a moziba küldjenek egy folytatást.
A 2008-as Mamma Miának megvolt az a szerencséje, hogy a korai 2000-es évek musical visszatérését meglovagolva egy utolsó hajrában pénzügyileg sikerrel zárjon. Akik jártasak a filmes musicalek világában biztos tudják, hogy a Hollywood valósággal ontotta magából ennek a zsánernek a képviselőit, aminek voltkaéppen az 1969-es Hello, Dolly! bukása vetett véget. Ezt követően évtizedenként befutott egy vagy két sikeres filmmusical (Jézus Krisztus szupersztár – 1973, Hair – 1979, Annie - 1982, Evita – 1996), majd robbanásszerűen visszatértek a képernyőinkre. (Vélhetően a 90-es évek Disney-reneszánszának köszönhető az egész.) Megszületett a Moulin Rouge! (2001), majd a Chicago (2002), és ezzel együtt újra teret hódítottak maguknak a színpadi darabok, amik közül néhányból film is készült. Először 2004-ben a gyengének is csak jóindulattal nevezhető Operához Fantomja kapta meg a filmes kezelést, majd 2008-ban jött a Mamma Mia! adaptációja. A 2010-es években azonban ismét csökkent a filmes musicalek népszerűsége, egy pár kivételtől eltekintve, mint amilyen A nyomorultak (2012), vagy a Kaliforniai álom (2016), és talán némi jóindulattal ide vehetjük a Vadregényt (2014) is.
Összefoglalva: a nosztalgián kívül a Kaliforniai álom körüli felhajtás szolgál egyedüli indokként, hogy Donna, Sophie és az ő 3 apja visszatérjenek a mozivászonra. A készítők meglátták a film feltámasztására a kézenfekvő alkalmat, és kapva kaptak rajta. 2017-ben összetrombitálták az első mozi szereplőit, hozzáadtak még pár nevesebb színészt és zenészt a repertoárhoz, és megkezdődött a forgatás.
Itt kezdődik a lényeg
A sztori keretes szerkezettel operál, ezért a Mamma Mia! - Sose hagyjuk abba egyszerre szolgál előzményként, és folytatásként. Egyrészről az előző film főszereplőjének lánya, Sophie (Amanda Seyfried) igyekszik újra megnyitni édesanyja elhagyatott hoteljét, a másfelől pedig a fiatal Donna (Lily James) szárnybontogatásaira emlékezünk vissza. A film elmeséli, miként jutott el Donna Görögországba, hogyan ismerkedett meg Harryvel, Billel és Sammel, ám arra továbbra sem ad választ, hogy melyik férfi a lány biológiai apja. Szerencsére erre nem is szükséges kitérni, mivel a sztorinak csupán egy aprócska része szól Sophie-ról. További plusz, hogy az idősíkok közti váltogatás nem esik bele abba a hibába, hogy hamar idegesítővé váljon.
A film első felének fókusza Donnán van, és csak lassacskán terelődik át a súlypont a jelent bemutató szálra. Ez nem csak azért jó hír, mert végre olyan emberek énekelik a betétdalokat, akiknek ténylegesen van hangja. A fiatal Donnát az a Lily James játssza, akinek nemzetközi karrierje a Downton Abbey-jel kezdődött, és azóta feltűnt a Büszkeség és balítélet meg a zombikban, a Nyomd, bébi, nyomdban, és persze a Disney Hamupipőkéjének címszerepében. A hölgy nem csak azért volt tökéletes választás a film főszerepére, mert valóban szépen és szó, ami szó technikásan énekel, de megvan az a kedves kisugárzása, ami annyira ellenállhatatlanná teszi Meryl Streepet, akinek fiatalkori énjén alakítja. Nem véletlen tehát, hogy játékidő túlnyomó részében szerepel, illet, hogy a dalok javában felcsendül a hangja, vagy önmaga adja őket elő.
De ha már a daloknál tartunk, beszéljünk a zenei betétekről. A 2008-as első részben az ABBA csaknem összes fontosabb dalát feldolgozták már. Az a pár kivétel, ami akkor nem került bele sem a filmbe, sem pedig a színpadi musicalbe most megmutatja magát, de akadnak olyanok is, amiket az előző részből hasznosítottak újra. A címadó Mamma Mia, az I Have A Dream, a Waterloo, a Dancing Queen, és a Super Trouper mind visszatérnek, ám amik nem az első film kedvelőinek szolgálnak kikacsintásként, azok mind új kontextusba kerülnek. Ezeken felül helyet kapott az I Wonder (Departure), a Why Did It Have To Be Me?, az I've Been Waiting For You, és a One Of Us, amit különösen szeretnék kiemelni a jelent előadása és szinematográfiája miatt. Híresebb számok közül a Knowing Me, Knowing You, a The Name Of The Game, az Andante, Andante, és a Fernando került be a repertoárba. Ez persze nem a film teljes zenei listája, mivel például az aláfestő zenéket nem számoltuk. A háttérzene is ABBA slágerekből tevődnek össze, amiknek hangszeres változatai lassacskán belemásznak a mit sem sejtő áldozatok fülébe.
Révén a Sose hagyjuk abba már nem adaptáció, hanem önálló, mozivászonra írt film nem szenved azoktól a hibáktól, mint elődje. A történet, és a jelenetek struktúrája nem egy színdarabot, hanem egy teljes értékű filmet tükröznek, aminek megvan a maga identitása, és nem nézi ostobának a nézőt, mint annak idején a 2008-as film. Végre nem egy hangosan vihorászó nőkkel teli „csajos” filmet kapunk, ahol a konfliktus csak látszólagosan van jelen, és ahol a szereplők nevetgéléssel túlteszik magukat minden traumán. A Sose hagyjuk abba bele mer menni olyan komoly témákba, mint a veszteség feldolgozása, a céltalanság, és érintőlegesen az önálló anyaság is terítékre kerül. Sőt, a további jó hír, hogy a humor forrása nem a szekunderszégyen. Szegény Julie Waterst azóta is siratom, amiért hosszasan el kellett játszania, ahogy képtelen megállni a lábán egy vízre bocsájtott csónakban. Ezt az irányváltást részeben az új rendezőnek, Ol Parkernek köszönhetjük, aki egyben a forgatókönyv írásáért is felelős volt.
Persze nem kell attól tartani, hogy a film makulátlanul jól sikeredett. A nyitódal, a When I Kissed The Teacher erőltetett adaléknak érződik, a dialógusok helyenként még mindig melódramatikusok, és egy percig sem hiszed el, hogy van ember a fölön, akinek az erőltetett mondatok sora természetesen hagyná el a száját, valamint a Fernando végi giccsparádé, és a helyszínváltás is sokaknak szemet szúrhat. (A történek legfőbb helyszíne továbbra is ugyanaz a fiktív görög sziget, még annak ellenére is, hogy a forgatás Horvátországba költözött.) No és persze megtörtént az, amitől a legjobban féltünk: Pierce Brosnan megint dalra fakadt. A jó hír azonban, hogy annak ellenére, hogy az úr még mindig nem tud énekelni, a filmkészítők találtak rá módot, hogy ezt a hiányosságát elrejtsék, illetve nem kapott saját dalt, mint az előző részben.
Összességében filmes szempontból sokkal, de sokkal jobb alkotást kaptunk, mint a 2008-as előd esetében. A karkaterek szerethetők, a humor helyenként lapos, de így is megnevettet, valamint a dalok többsége nem érződik erőltetettnek. Ja és persze ebben a részben szerepel Cher, és mint az köztudott Cherrel minden jobb.
7/10
