Míg a DC filmes téren enyhén szólva is bukdácsol, több erős TV sorozattal is büszkélkedhet. Először is ott van a nagy sikerű Arrowverse, azaz A Zöld íjász és testvérsorozatai/spin-offjai: a Flash – A villám, A Holnap legendái, a Vixen és a Supergirl. A Zöld íjász – főleg 1. és 2. évada – kifejezetten igényes, a Flash is szórakoztató, de kevésbé komolyan vehető és a Supergirlnek is, bár sajnos gyengébb a másik két szériánál, vannak kiemelkedő epizódjai (lásd például a 2. évad musical részét). A Gotham, amit én személy szerint nem kedvelek különösebben, szintén sikeres, akárcsak az iZombie, a Lucifer vagy a Fekete Villám, amit most újítottak meg egy második évadra.
Superman Gothamje
A hazánkban néhány hónapja bemutatott Krypton is ezeknek a TV sorozatoknak a csapatát erősíti. A Syfy csatorna számára a Batman: Kezdődik!-et, az Acélembert és a Batman Superman ellent is jegyző David S. Goyer forgatókönyvíró készítette, karöltve a Csillagkapu és az Álmosvölgy egyik showrunnerjével, Damian Kindlerrel. A sorozat alapötlete nagyon hasonlít a Gothaméhez (sőt, címében meg is idézi a másik sorozatot). Mindkét széria a DC (egyik) legnagyobb hősének otthonában játszódik, ám még az előtt, hogy az a hős azzá a hőssé vált volna, akit mind ismerünk és szeretünk. A Gotham pont ezen bukik el: azért, hogy fönntartsa az érdeklődést, kénytelen-kelletlen bevon olyan elemeket, amiknek Batman előtt nem nagyon van értelme. Fontos része az a Batman mítosznak, hogy ellenfeleit maga Batman teremti – ha nem is olyan közvetlenül, mint azt Tim Burton ’89-es Batmanjében láthattuk. Ezt a mély, morálfilozófiai mondanivalót pedig gyökerestül kirántja a Gotham azzal, hogy Batman ellenfelei már azelőtt megjelennek (méghozzá kiforrottan!) hogy Bruce Wayne Batmanné válhatna. Sőt, a Gotham kivesz történetéből minden súlyt is: tudjuk, hogy egyik fontos szereplő sem fog meghalni. Ezt a hibát kerüli ki a Krypton azáltal, hogy történetét 200 évvel Superman születése előttre helyezi: nem az ismert karaktereket látjuk egy eltorzított idővonalon, hanem korábban ismeretlen szereplőket, akikhez (a családi kapcsolódás miatt) mégis kötődünk. Találkozunk például nem csak Superman, de Zod őseivel is.
A Krypton, legalábbis az első epizód alapján, jobban működik, mint a Gotham: sikeresen építi föl Superman árnyéka nélkül is erős, helytálló világát (mind formailag, mind pedig tartalmilag). Főszereplői, bár (majdnem mind) teljesen új karakterek, szerethetőek és érdekesek. Az egyetlen negatívumot egyetlen történetszál jelenti csupán, mely sajnos úgy tűnik, a későbbiekben még nagyobb hangsúlyt fog kapni.
A Krypton világa
A Krypton legnagyobb érdeme világának érzékletes bemutatása és fölépítése. Ami az első és legfontosabb, hogy a Krypton bolygó, annak lakói és társadalma, élőként jelenik meg a képernyőn. Ez annak köszönhető, hogy láthatóan több pénz van a sorozatban, mint más hasonló szuperhős szériákban (mint amilyen például a Flash vagy a Supergirl), s így a CGI valóban hihetővé teszi azt, amit a képen látunk – legyen szó effektekről, díszletekről, látképről, figurákról.
Nem csak a pénz miatt működik azonban a Krypton: sok tehetséget vonultat föl a kamera előtt és mögött is. A díszletek és helyszínek nem csak minőségükben jók, de jól is néznek ki: a látványtervezők és a berendezők munkája mind dicséretre méltó – rengeteget tettek azért, hogy a sorozat helyei valós helyeknek tűnjenek. A helyszíneket még hitelesebbé teszi a részletgazdag atmoszférahang, valamint mindent valósabbá tesznek a kivételes műgonddal megkomponált hangeffektek. A lőfegyverek hangjai (és a hozzájuk társított képi effektek) például nagyon jól átadják egy nagy erejű sugárfegyver érzetét. A díszlet mellett nem elhanyagolhatóak a jelmezek sem, melyek nem csak anyagszerűnek tűnnek a képernyőn, de sikerrel meg is teremtik egy idegen világ divatját úgy, hogy azok nem jelmeznek, hanem az egyes szereplők hétköznapi ruhájának tűnnek.
A formailag hihetővé varázsolt világ azonban mit sem érne, ha üres lenne. A Krypton nem is csak ügyes díszletek semmitmondó kiállítása: mind a bolygó társadalma, politikai berendezkedése, a társadalom tagjai, rétegei és motivációik részletesen kidolgozottak. Ez élettel tölti meg a bolygót és a sorozatot, melynek világa egyszerűen beszippant. Tökéletesen vegyíti az ismerőst az újjal, s így egy érdekes, de nem túl távoli világot tár elénk, mellyel egyszerre tudunk azonosulni, és egyszerre vágyunk arra, hogy jobban megismerjük. Nagyon vicces lelemény például, hogy a kryptoniak „paypass-szal” fizetnek, de annyival modernebbek, mint mi, hogy kártyát kártyához érintve is lehet pénzt átutalni.
Mindez még mindig nem lenne elég, ha ezt az élő világot nem töltenék meg érdekes, szerethető szereplők. A Krypton itt már sajnos sántít egy kicsit. A főszereplő, Superman huszonéves nagyapja szimpatikus, romantikus kapcsolata Lyta-Zoddal érdekes, vicces haverja szerethető. A többi mellékszereplő azonban (egyelőre) sajnos vagy teljesen érdektelen vagy pedig egyenesen irritáló, mint például Seg-El (a főhős) anyja – de ő szerencsére nem sokáig lesz zavaró tényező. Bár az érdekesebb szereplők is közel állnak ahhoz, hogy klisék legyenek – ez a további részekben még árnyalódhat persze – van egy-két izgalmas tulajdonságuk, ami érdekesebbé teheti őket: Seg például nem képes megbirkózni a stresszhelyzetekkel, így ha bármi gond adódik, bemos egyet a hozzá legközelebb állónak.
Superman árnyéka
A Krypton tehát erős lábakon áll, ám mégsem mer bízni saját értékeiben: akárcsak a Gotham Batmanhez a Krypton is erőltetetten kötődik Supermanhez. Ez a kötődés nem olyan erős, mint az előbbi sorozat esetében (furcsa is lenne, hisz 200 évvel Az acélember előtt játszódik), de sajnos még így is túl erős. Seg-El a lázadó ifjú, aki egy kegyvesztett, rangnélküli család tagja. Nem találja a helyét világában, de hamarosan megismerkedik egy idegennel (értsd: kryptononkívülivel), Adam Strange-dzsel, aki új célt ad életének. Strange nem csak más bolygóról, de más időből érkezett Seghez: elmondja neki, hogy ahonnan ő jön, az El család jelenleg betiltott címere a remény szimbóluma. Figyelmezteti, hogy valaki el akarja pusztítani a Kryptont, hogy Seg unokája, Kal ne válhasson az univerzum megmentőjévé, s így Seg feladata az lesz, hogy ezt ne hagyja bekövetkezni. Csakhogy szerintem minden néző tudja jól, hogy a Kryptonnak el kell pusztulnia és el fog pusztulni, különben Supermannek nincs tragikus háttértörténete. Ahogy azt is tudja mindenki, hogy Kal élni fog annak ellenére, hogy a Krypton elpusztul. Lehet, hogy az lesz a nagy csavar, hogy a pusztulást nem lehet elodázni, de majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Sajnos ez a történetszál túlságosan is központi eleme az első résznek és ebben áll gyengesége is: a Krypton bolygó Trónok harcára hasonlító intrikái sokkal érdekesebbek, mint az időutazásos, Superman központú történet. Superman történetét már ismerjük, Seg sztoriját akarjuk!
Nagyon jól példázza a sorozat kettősségét a zene. Nagyon jó, egyedi hangzású, segít megteremteni a sorozat saját világát, miközben tiszteleg is Hans Zimmer Az acélemberhez komponált zenéje előtt. Ez idáig még működne, de jelentősebb pillanatokban fölcsendül John Williams Superman témája is, mely maga klasszikus filmzenei stílusában nagyon elüt a zene elektronikusabb, ambient jellegétől. Akárcsak a sorozat, a zene is megállná a helyét (sőt, jobb lenne) a kötelező Supermanes kötődések nélkül.
Kinek kell Superman?
Természetesen értem a döntést: kellett egy mentőöv a készítőknek, hisz Superman népszerű, míg Seg-Elt senki nem ismeri, így persze, hogy az ismert hős palástját fogja meglovagolni egy olyan sorozat, ami az adott hős bolygóján játszódik. De bőven elég lett volna egy Superman központú reklámkampány, főleg, ha az erőltetett történetszál épp a Krypton erényeit ássa alá: a remek zenét laposítja el, akárhányszor elhangzik az unalomig ismert Superman téma. A Krypton bolygó működéséről, intrikáiról és történetéről vonja el a figyelmet a jövőből érkező konfliktus. A még szárnyait próbálgató főhős pedig elvész Kal-El gigászi árnyékában, esélyt sem kapva arra, hogy legalább megpróbáljon fölnőni elődjéhez (aki az utódja).
Összességében nekem nagyon tetszett az első rész (a remek operatőri fogásokra ki sem tértem) és reménykedem benne, hogy a későbbiekben visszafogottabb lesz a Supermanhez való kötődés. Egy esélyt mindenképpen érdemes adni a sorozatnak, hisz ritka, hogy ilyen erős világépítést láthatunk (s főleg nem egyetlen óra alatt): még a Trónok harcának is több epizódra volt szüksége ahhoz, hogy annak idején beszippantson.
