[Filmkritika] Jurassic World: Bukott birodalom

Mikor 2015-ben mozikba került a Jurassic World, váratlanul az év egyik legnagyobb durranása lett, ami lazán kitermelt 1,67 milliárd dollárt. A folytatás egy percig sem volt kérdéses, a Disney blockbuster-gyárának megállíthatatlan fogaskerekleivel szemben viszont a Universal Studiosnál a lassú, de átgondolt haladást tűzték ki célul, így három évet kellett várnunk arra, hogy a kissé szokatlan alcímmel debütáló Bukott birodalomban folytatódjon az újraélesztett dinoszauruszok története. A stúdió semmit sem bízott a véletlenre, avagy a stáb összes fontos tagja visszatért, Frank Marshall producer pedig azt a J.A. Bayonát szerezte meg rendezőnek, aki a 2007-es Árvaházzal egyszer már megdöbbentette a filmrajongókat. És hát ezúttal is muszáj volt valami szokatlan alkotnia, elvégre egy ekkora bevételt termelő mozi folytatásának nagyon komoly elvárásoknak kell megfelelnie.

Dinók a fedélzeten

A megoldást a teljes műfajváltás jelentette, a Jurassic Worldöt író Colin Trevorrow és Derek Connolly pedig ezúttal olyan forgatókönyvet tettek az asztalra, amely már nem egy szórakoztatóparkra fókuszáló katasztrófafilmhez szolgáltat alapot, hanem egy annál összetettebb akciófilmhez, tele titkokkal, átverésekkel, intrikával és egy olyan üzenettel, amely az előző film tanulságait nemcsak megismételni tudja, hanem ki is teljesíti, folytatja azokat. Innen nézve tehát nem szabad meglepődni rajta, hogy a Bukott birodalom legtöbbet használt helyszíne egy kísérteties viktoriánus kastély, vagy, hogy az első 20 percben felvázolt mentőakció csupán álca, hogy az InGen hagyatékán marakodó rosszakarók még egyszer, utoljára nyerészkedjenek a dinoszauruszokon. Ezt követően Amerikába utaznak az állatok, hogy a szedett-vedett jóakarók megakadályozzák a… nos, mondhatnám, hogy a legrosszabbat, de mivel a film befejezése durván megágyaz egy minden eddiginél grandiózusabb harmadik résznek, inkább úgy fogalmazok, hogy megakadályozzák az állatok illetéktelen kézbe kerülését.

A cselekmény szépen kitölti a kétórás játékidőt, nem érezni vontatottnak vagy unalmasnak a filmet, noha az akciójelenetek az utolsó félórában már kicsit túltolják az „épp, hogy nem tépi le a jófiúk lábát az egyébként hatalmas fogú és villángyors dinó”-klisét. Nehéz ugyanakkor nem észrevenni a rengeteg áthallást, amik az előző trilógia és Jurassic World legjobb megoldásait próbálják másodjára (sokadjára?) is eladni. Nem egy jelenet tűnik majd ismerősnek a korábbi filmekből (étellift, pl.), valamint az egymás között állandóan vívódó Owen és Claire (Chris Pratt, Bryce Dallas Howard) szócsatái is ismerősek lesznek – még úgy is, hogy utóbbi komoly pálforduláson ment keresztül a három évvel ezelőtti viselkedéséhez képest. A régi karakterek persze ezúttal is működnek, az újak közül viszont csak a Daniella Pineda által megformált Dr. Rodriguez illeszkedik a filmbe. A többiek vagy papírmasé gonoszok, akiknek minden lépése kiszámítható, vagy olyan kínosan ügyetlen poénbombák, mint az a Franklin Webb, aki volt IT-s szakemberként a menő dinóidomárok és zseniális tudósok közepette az informatikusokkal szembeni összes sztereotípia élő bokszzsákjaként szerencsétlenkedik mindaddig, míg a film felénél szó szerint el nem rángatják a képből – ki tudja, talán a rendezőnek akkor lett elege Justice Smith bénázásából.

Vigyázz, harap!

A fenti apróságok ellenére a Bukott birodalom nemcsak végig szórakoztató tud lenni, de még a sorozatra jellemző pátoszt és moralitást is képes új mederbe vinni. Előbbi alatt elsősorban a Michael Crichtonig visszavezethető szimbolizmus kiteljesedését értem, amire remek példa a film T-rexe. A Jurassic franchise logóját is díszítő egykori csúcsragadozó a Bukott birodalom valódi királya, a természet szabadságának és tisztaságának két lábon járó megszemélyesítése, akit a történet ívének megfelelően hol tisztelnek, hol gúzsba kötnek, hol pedig menekülnek előle. Ami pedig a moralitást illeti, Jeff Goldblum ikonikus Dr. Ian Malcolmja, noha nem szerepel valami sokat a filmben, keretbe foglalja annak legfőbb mondanivalóját, miszerint istent játszani nemcsak azért veszélyes, mert sosem tudjuk, kit sodrunk magunkkal, hanem mert az egész fajunkra veszélyt jelenthet az ellenőrizetlen géntechnológia. Ezzel a gondolattal áll átellenben a főszereplők vélekedése, miszerint ha már egyszer megtörtént a baj, vállalni kell érte a felelősséget, a dinoszauruszok pedig az ember újdonsült teremtményeiként többet érdemelnek a nyers erőszaknál. Főleg, hogy a Bukott birodalom az összes eddigi epizódnál több személyiséget ad az állatoknak.

A film üzenetei nemcsak összetettek, de itt-ott szándékosan bukdácsolnak is, hiszen az emberiség kontra természet vita sem dönthető el egyetlen érvsorral. A végkifejlet ugyanakkor nemcsak megágyaz a harmadik résznek, de a film gondolatmenetét követve előrevetíti, hogy újra műfajváltás elé kényszerülnek az alkotók. Hogy ezt az akadályt miképp veszik majd, az minden bizonnyal a Bukott birodalom sikerén is múlik, én viszont örülnék, ha a sok CGI-n túl visszanyúlnának az animatronikok használatához, mert azokkal sokszor valóságosabb hatást érnek el a filmesek. Ugyan a Bukott birodalom remekül néz ki, sajnos majdnem minden jelenete a komputergrafikusok munkáját dicséri, és valahogy nincs igazi tömege, ereje a dinóknak, ebben a Spielberg-féle első két rész még mindig élen jár. Akárcsak zenében: nem tudom, mi az oka, de John Williams libabőrkeltő szólamai ezúttal sincsenek jelen, a helyükre pakolt, mélynyomós brummogásról pedig pont a Jurassic Park azon jelenete jutott eszembe, amely során John Hammond legyintve magyarázza a látogatóinak, hogy „a zene még nem végleges, valami nagyot akarok, rampampam, majd megiratom”. Hát, Mr. Hammond, ezen most úgy tűnik, mégis spórolni tetszett.

8/10 – Ajánlott!