Nem is tudom, mikor volt velem olyan utoljára, hogy keserű szájízzel hagytam el a mozit egy Marvel-film után. Oké, eddig is voltak gyenge eresztések, elég csak a Vasember 2-3-ra, a Bosszúállók: Ultron korára, a Thor: Sötét világra, vagy az eddigi legrosszabb A hihetetlen Hulkra gondolni, ám a legutóbbi példát leszámítva azért az összes felsorolt filmen elszórakoztam – egészen az A Hangya és a Darázs sajtóvetítéséig.
Ez az a film, ami egyrészt képtelen felnőni a Bosszúállók: Végtelen háború okozta sokkhoz, másrészt remekül bemutatja, mi a baj az erőszakos univerzumépítéssel. Kezdjük ott, hogy az A Hangya és a Darázs nem a 2015-ös Hangya folytatása, hanem az Amerika Kapitány: Polgárháborúé, az abban látott repteres bunyó utóhatásainál veszi fel a fonalat. És ha erre netán nem emllékezne a kedves néző, a világ legiteltelenebb FBI-osát játszó Randall Park majd jól eldarálja az egészet, nehogy valaki kimaradjon a jóból.
Az erőszakos expozíciót a film a későbbiekben is elsüti, hisz így ismerjük meg az akutális papírmasé rosszarcú, Szellem tragikus múltját. Sőt már az első képsorok azzal nyitnak, hogy Pym doki látványos visszaemlékezés formájában kifejti azon elméletét, miszerint a harminc éve kvantumvilágban rekedt felesége talán még mindig él. Avagy valóban Ben bácsi az egyetlen olyan képregényes szereplő, aki tényleg meghalt, ennyire tessék komolyan venni a Végtelen háború csettintésének tömegpusztító erejét. És ha ez alapján feltételezitek, hogy a sztori ezer sebből vérezni fog, akkor jól gondoljátok, mert így is van: ez talán az eddigi legkevésbé logikus Marvel-mozi, kvantumfizikai hablaty és humor ide-oda.
Mert utóbbiakból kapunk bőven. Egyrészt a filmesek igyekeztek sci-finek álcázni a sokszor értelmetlen futkosást, másrészt már az első Hangya is inkább vígjátékként, semmint akciófilmként működött, így a folytatásban is nagy szerep jut a viccelődésnek. Azok a részek, amikor látszólag impróznak a szereplők, és teljes blődségeket vágnak egymáshoz gyors egymásutánban, tényleg nagyon viccesek, én is jól szórakoztam rajtuk. Az előre megírt poénok egy része viszont legalább olyan erőltetett, mint a folytonos méretváltásból táplálkozó akció, ami bár látványos és változatos, sajnos teljesen súlytalan. Egy pillanatra sem lehet izgulni a szereplőkért, mert a csodaruhájuk az összes bajra instant gyógyírt jelent, az össze-vissza csapongó sztori pedig garantálja, hogy az első óra végére már az se érdekeljen, mi lesz velük.
Spoileres területre tévedve gondolkodás nélkül mondhatnék öt olyan pillanatot, amik fejcsóválásra, rosszabb esetben az arcom eltakarására késztettek, de nem fogok, mert akármit is írjak, úgyis elmentek megnézni a filmet. Annak ellenére is, hogy a marveles összképhez szinte semmit sem ad hozzá az A Hangya és a Darázs, a hősök a thanosos szálat nézve teljességgel feleslegesek, és még a film címe is megtévesztő, mert bár Hope karaktere valóban kap szárnyakat, egy pillanatra sincs olyan érzése az embernek, hogy ez a film a két címszereplőről szól. Mármint persze, ott vannak a vásznon, csinálnak is ezt-azt, de ahogy a felvetés, úgy a megoldás is az öreg Pym doki agyából pattan ki, azaz tulajdonképpen ő a történet valódi hajtóereje.
De tudjátok, mit? Ez még mind megbocsátható lenne a filmnek, hiszen a Marvel csak ritkán vehető komolyan. Míg viszont a többi karakterrel jól bánnak a stúdiónál, addig a Hangya kompániáját ezúttal sem sikerült formába önteni. Scott még mindig fárasztó, és bár elvileg jó fiú, igenis kínos látni, ahogy veszélybe sodorja az egész családját, élükön a lányával, akit állítása szerint mindennél jobban szeret. Hope az első film kemény mellékszereplőjéből egy bipoláris papírlap lett, aki eleinte még itt is kemény, majd mikor Scott egy hanyag bocsikával bocsánatot kér mindenért, amit egész életében elszúrt, máris mosolygós tinilánnyá avanzsál, aki alig várja, hogy elvigyék a bálba. Az újoncokra szót sem érdemes vesztegetni, talán csak Laurence Fishburne Billje lehet itt-ott meglepő. Marad hát a már amúgy is főszereplőként tündöklő Hank az igazi sztár, és hát hazudnék, ha azt mondanám, hogy Michael Douglas cinizmusába bármikor is bele tudok unni.
Szóval az A Hangya és a Darázs nem lett egy nagy eresztés, sőt még csak ajánlott filmélmény sem. A teljes középszerűségen pedig csak ront, hogy ezt a filmet sem lehet már önálló entitásként kezelni. Ez egy hatalmasra duzzadt univerzum újabb darabkája, ami a korábbi elem titáni ereje után nem csak hogy súlytalan, de kínos is – egyszerűen nem esik jól látni a szereplők bénázását azok után, amiken a Bosszúállók: Végtelen háború miatt keresztülmentünk. És akkor ott van az első stáblista utáni jelenet, ami… nos, mondjuk úgy, szándékos és teljesen felesleges tökönrúgása a nézőknek. Azon túl, hogy emlékeztessenek rá: gebasz van, semmire, de valóban, semmire sem jó. Ezt pedig mintha az alkotók is tudták volna, mert a második, utolsó jelenet egy geg, ami még csak a sztorihoz sem ad hozzá, meg sem éri bennmaradni miatta a teremben. Sőt, úgy általában beülni sem – reméljük, Marvel kapitány jobb szórakozást garantál majd.
5/10 - középszerű
