[Filmkritika] Bosszúállók: Végtelen háború – Mindennek vége!

Mikor a Marvel tíz évvel ezelőtt mozikba küldte Vasembert, még senki sem sejtette, hogy a filmes univerzumok korszakának hajnalán szárnyat bontó Marvel Cinematic Universe, röviden MCU a 21. század eddigi legmeghatározóbb popkulturális jelenségévé növi ki magát. Pedig így történt, azóta boldog-boldogtalan filmes univerzumot épít, ám míg a konkurensek sehogy sem tudják összeszedni magukat, addig a Disney kezében lévő Marvel Studios egyre jelentősebb mérföldköveket hagy maga mögött. Ilyen volt a 2012-es Bosszúállók, a 2016-os Amerika Kapitány: Polgárháború, vagy épp a most bemutatott Bosszúállók: Végtelen háború, ami nemcsak egy igen erős képregényfilm, hanem az eddig ismert marveles játékszabályok újraértelmezése is egyben.

Ez persze valahol elvárható egy olyan filmtől, amit egy évtizeden át vezetett fel az összes többi Marvel-mozi, hiszen valóban efelé mutatott minden döntés, tévedés, bátor húzás vagy elbukás. Thanos jött, látott, és… nos, mondjuk úgy, hogy engem meggyőzött. Legalábbis afelől mindenképp, hogy a Marvelnél tisztában voltak a Végtelen háború felelősségét illetően: ennek a filmnek minden képregényrajongót és filmfanatikust meg kell szólítania, és akkorát kell szólnia, amekkorát még nem látott a világ. Ezt pedig szállítja is a Bosszúállók történetének legújabb, eddigi legnagyobb fejezete. Lesz itt kérem találkozás a Galaxis őrzőivel, Doktor Strange-Tony Stark szópárbaj, barátságos és szórakozott Pókember, no meg szakállas Amerika Kapitány, hogy a számtalan ismerős és új helyszínről és a még annál is több bunyóról ne is beszéljek.

A legnagyobb kérdés a Végtelen háborúval kapcsolatban már a bejelentése óta az volt, hogy miként oldja meg a sok neves karakter szerepeltetését úgy, hogy abba Thanos, az őrült titán teljes története is beleférjen – hiába, a Marvel-filmek csúcskategóriás rosszfiúja eddig nem sokat mondott magáról, szóval értelemszerűen most kell bemutatni. A megoldást a filmesek ugyanott találták meg, ahonnan a szuperhősök mítosza is ered: a képregényekből. Felépítését, struktúráját tekintve ez az eddigi leginkább képregényes Marvel-film, a különböző szereplők saját történetei világokon túli vágásokkal, szép nagy betűkkel kiírt helyszínekkel kerülnek a vászonra, és mintha csak „éreznénk”, ahogy a szemünk az egyik kockáról a másikra vándorol, úgy ugrunk jelenetről-jelenetre, egyik megdöbbentő csatából a másikba. Ennek a felépítésnek persze vannak hátrányai is: a hangulat a film első felében egyáltalán nem egységes, sőt néha a poénok sem működnek eléggé, mintha csak erőszakkal lennének belegyömöszölve az épp komoly témákat boncolgató dialógusokba.

Mivel pedig a különböző csoportokban dolgozó hősök miatt a történetnek is több magyarázó elem kell, ezért itt is képregényes érzetünk lesz, hiszen nem egyszer kapjuk azon a filmet, hogy hőseink saját maguknak válaszolják meg a nagy „minek is csináljuk most ezt” kérdést. Ez pedig, bár kissé gyengíti a filmet, semmi annak második feléhez képest, ahol mind a humor, mind a hangulati töredezettség megszűnik, átadva a nézőt a végtelen kövek iránti harc élvezetének. És amikor azt írom, hogy „harc”, akkor valójában elkeseredett küzdelemre gondolok, ami a képregények kedvelőinek sok ismerős pillanatot idéz majd fel, nem beszélve egy-egy igazán megdöbbentő megoldásról. Ráadásul ezúttal végre nemcsak a hősök sikeres oldala mutatkozik meg, hanem a hibáik is: több olyan eseménynek is szemtanúi lehetünk, amelyek másként alakulnak, ha egy-egy szereplő nem vét ugyanolyan buta hibát, mint a hétköznapi emberek szoktak.

Itt pedig muszáj vagyok megint a képregényes vonalra mutatni, hiszen a vaskos kötetek mindig is magáról az emberről szóltak, a maszkos erőfitogtatás csupán szimbólum volt – hősönként, írónként változó képi megoldás, ami megfelelő kezekben igazán mély és elgondolkodtató történeteket rejthet. A Végtelen háború is egy ilyen sztori: az elhivatottság, a megszállottság meséje, ami valójában arról szól, mit is jelent az, mikor úgy döntünk, hogy mindent feláldozunk a cél érdekében. Ez lehet egyfajta nagyobb jó, vagy akár teljesen önös gondolat is – a lényeg, hogy mindent beleadjunk. Ebből a szemszögből nézve pedig a Végtelen háború nemcsak a legérettebb Marvel-film, de a legjobb is egyben – igaz, a nézők többségének nem ez lesz a konklúziója.

Az a helyzet ugyanis, hogy a Marvel Studios sosem rejtette véka alá, hogy eredetileg két részben szerette volna a nézők elé tárni Thanos kőhajszájának eseményeit. Bár a Végtelen háború a címével ellentétben igenis véget ér a 2 óra 40 perces játékidővel, azért épp elég kérdés és elvarratlan szál marad ahhoz, hogy a néző idegesen álljon fel a székéből. Ráadásul a Marvel-filmektől megszokott végső feloldozásnak itt nyoma sincs, nem érezzük azt, hogy értelme volt várni a befejezést, hanem keserű szájízzel meredünk magunk elé, azon agyalva, hogy a már emlegetett üzenet – megszállottság, ugye – vajon a filmet jegyző Russo-testvérekre vagy Kevin Feige producerre is áll-e. Ezek az emberek is átvitték az akaratukat tűzön-vízen, hogy a végén kimerülten, sok jó és rossz cselekedet után megpihenjenek, hátra dőljenek, és csodálják az általuk teremtett káoszt. Ez az önreflexió pedig nagyon jót tesz a mozinak, noha szórakoztatási szinten azért el is vesz tőle.

Hogy érdemes-e megnézni ezt a filmet, az egyszerűen nem kérdés, hiszen aki csak az eddigi eposzokra elment, nem igazán találhat okot rá, hogy épp ezt ne lássa. Arra azonban mindenki készüljön fel, hogy a Marvel igazat mondott: ez egy, az eddiginél merőben más élmény, ami után semmi sem lesz ugyanolyan. Mi, nézők sem.

8/10 - erősen ajánlott!