Nem sűrűn fordul elő velem, hogy egy filmről ne tudjak azonnal kritikát írni, a Kutyák szigete (Isle of Dogs) esetében viszont pontosan ez történt. A sajtóvetítést hétfőn tartotta az alkotást május 3-án Magyarországon is forgalomba hozó Fórum Hungary, mégiscsak kedden sikerült rávennem magam, hogy megírjam ezt a cikket. Na nem azért, mert nem szerettem volna véleményezni a Kutyák szigetét, hanem mert el kellett telnie egy kis időnek ahhoz, hogy leülepedjen bennem az élmény, és sokszorosan is átgondolhassam, mit láttam a moziban.
A Kutyák szigete egyébként annak a Wes Andersonnak a legújabb filmje, akit többek között a Tenenbaum, a háziátok (2001), A fantasztikus Róka úr (2009) és A Grand Budapest Hotel (2014) avattak halhatatlan rendezővé. Képivilága, stílusa, történetei és humora nemcsak felismerhetővé teszik Anderson munkáit, hanem sajátos hangulatot is kölcsönöznek nekik, amit a mágikus realizmus eszköztárát is gyakran alkalmazó filmes mindig a csúcsra járat. „Nagy mesélő” – mondta róla egy barátom, miután megnéztük A Grand Budapest Hotelt, és hát ennél jobban tényleg nem lehet jellemezni Andersont.
Ezért is vártam nagy lelkesedéssel a Kutyák szigetét, ami a rendező második egész estés animációs filmje a már említett Róka úr óta. Mondjuk a történettel kapcsolatban volt bennem egy adag szkepticizmus, mert míg utóbbi film egy ismert gyermekkönyvön alapul, addig a Kutyák szigete teljesen saját ötlet. A sztori egy disztópikus Japánban játszódik, ahol egy nap kutyainfluenza-járvány tör ki, a polgármester pedig jobbat nem tudván egy szigetre száműzi az összes veszélyesnek ítélt ebet. Erre a szigetre látogat el hónapokkal később egy Atari nevű kisfiú, hogy megtalálja szeretett kutyusát, Spotsot.
Az aranyos alapokra szemnek kedves bábokat használó stop motion-gyönyör épít japán pagodát, amely látszólag kiskorúakat is szívesen fogad, ám sajnos Anderson elköveti azt a hibát, hogy a cuki vázat bemocskolja a valóság keserűségével, pontosabban a hétköznapi politika legaljasabb problémáival. Van itt kérem média-, diktatúra- és társadalomkritika, nyakon öntve egy adag erőszakkal (leharapott fül, hogy mást ne mondjak), amit groteszk képi megoldások és egyre sötétebb történet tesznek kifejezetten nehezen fogyaszthatóvá. Orgyilkosság? Pipa. Népirtás? Az is. És akkor még nem beszéltünk a japán kultúrát a létező legrosszabb színben feltüntető emberi szereplőkről, akikhez képest a kutyák nemcsak intelligensnek és civilizáltnak tűnnek, de sokkal elfogadóbbnak is.
Mert hát a szőrös kis kedvenceknek mindegy, hogy az ember, akit szolgálnak, jó-e vagy rossz. Csak az számít, hogy hűségesek és bátrak legyenek mellette, ezt a sok pozitív érzelmet pedig akkor sem szabad megkérdőjelezni, ha a kedves gazda szó nélkül hajítja őket egy szeméttel teli szigetre, ahol nem hogy jövőjük, de élelmük sem nagyon akad. Ezzel szemben a japán karakterek többsége vagy szimplán gonosz, vagy olyan szinten passzív és szófogadó, hogy a legkisebb mértékű kritika nélkül szolgál ki egy elnyomó rendszert. Ehhez jön a már említett kulturális jegyek nem kicsit egyoldalú bemutatása. Igen, a japánok élő halat szeletelnek, miközben az a még levegőért kapkod. Bizony, japánban a tekintélyelvűség még most sem kopott ki a politikából. Valóban, a japánok remek robotokat tudnak építeni. Igen, az ázsiai tanulók között sok az ügyes hacker – és ezt az összképet csak még jobban lerontja, hogy a japán társadalmat egészen addig hidegen hagyja négylábú kedvenceik szenvedése, míg egy amerikai kislány szót nem emel az állatok érdekében.
Sorolhatnám még a kellemetlen példákat, de felesleges lenne, mert a magam részéről biztos vagyok abban, hogy ez nem egy rosszszándékú film, csak egyszerűen ennyire szerencsétlenül alakult a végeredmény. Bár a Kutyák szigete Anderson fejében minden bizonnyal a teljes emberiség kritikája akart lenni, sajnos a japán környezet miatt egy halom ázsiai közhely szomorú gyűjteménye lett, amik láttán nem magára az emberi fajra, hanem a japán népre asszociál a néző. Teszi ezt úgy, hogy a film Japánja köszönőviszonyban sincs a valódi országgal, hanem annak egy Anderson fejében élő, tanmesévé butított változata elevenedik meg a vásznon.
Szóval, ahogy azt a bevezetőben említettem, a Kutyák szigete ellentmondásos film. A nem sírva röhögős, de fel-felhorkantós humor, az Andersontól megszokott párbeszédek, vagy a tényleg őszintén bemutatott érzelmek mind a szolgálatában állnak, akárcsak a remek szinkronszínészek (Bryan Cranston, Edward Norton, Bill Murray, Jeff Goldblum, sőt Yoko Ono!), illetve a vegyes vizuális stílus, ami a kézzel készült báboktól a 2D-s rajzokig minden létező kézi technikát felvonultat. Ezzel szemben viszont ott van a japán kultúra szemráncolásra késztető ábrázolása, no meg azok a véresebb, felkavaróbb jelenetek, amik miatt gyerekeknek egyáltalán nem lehet ajánlani a Kutyák szigetét.
Természetesen nem az a baj a filmmel, hogy felnőtteknek szól (a diktatúra feltérképezése miatt ugyanis nekik üzen a rendező), hanem hogy ezt az irányt kissé ügyetlenül, Andersontól szokatlan kétbalkezességgel próbálj a tartani, egy, a maga 100 percével is brutálisan hosszú filmélményt hozva létre így. A magam részéről nem bántam meg, hogy láttam a Kutyák szigetét, a rendező rajongóinak pedig ez a darab is kötelező lesz, a többiek viszont maradjanak Róka úrnál, az ő társasága egy szigetnyi kedves kutyánál is többet ér.
6/10
