A 2011-ben megjelent Ready Player One című regény a semmiből előtörve tarolta le a sci-fi piacot, világszerte hódítva meg az olvasni szerető kockák szívét. Ernest Cline első könyve egy olyan jövőt mutat be, ahol már csak a virtuális javak számítanak, az emberiség pedig a valóság sivársága elől az Oasis nevű VR-játékba menekül, ahol szinte minden lehetséges. A popkulturális utalásokkal és önreflexív humorral teli regény a filmstúdiók figyelmét is felkeltette, a Warner pedig már a kézirat elolvasása után ajánlatott tett a jogokra. Nem sokkal később a nagy Steven Spielberg jelenttette be, hogy rendezőként száll be a projektbe, az első trailerek láttán pedig a világ összes gamere egy emberként kiáltott fel, mondván: végre egy film, ami tényleg nekünk szól!
A kezdeti hurráoptimizmust csak fokozta a cirka 175 millió dolláros költségvetés, amibe nemcsak valós játékok szereplői és vicces utalások tömkelegei fértek bele, hanem lenyűgöző látvány is, nem beszélve az olyan színészek bevonásáról, mint Simon Pegg és Sir Mark Rylance. Az eredmény pedig egy roppant egyedi film lett, amit azonban biztos, hogy sok néző egész egyszerűen nem tud hová tenni.
Már itt leszögezem, hogy az adaptációnak pár karakteren és témán kívül nem sok köze van a regényhez, így aki Cline víziójának életre keltését várja, csalódni fog. Helyette kap egy élesen kétfelé osztható filmet, aminek az eleje még filozofikus sci-fi, később viszont műfajt vált, hogy egy „jellegzetesen spielberges” mese kerekedjen ki belőle, ahol a gyermeki ártatlanság és naivitás jelképezte „jó” legyőzi a megavállalatos struktúra és üzleties viselkedés jelentette „rosszat”.
World of Warcraft 15.0
2044-ben járunk, a világ pedig egy pöcegödör, amit láthatólag senki sem akar kiüríteni. A túlnépesedés okozta ökológiai vészhelyzet a föld összes lakóját fenyegeti, akik a problémák megoldása helyett inkább a bujdosást választják. Ehhez szolgáltat tökéletes eszközt az Oasis: egy VR-re épült szuper-MMO, amiben a játékosok egyedi avatarokat keltenek életre, és tulajdonképpen azt csinálnak, amit akarnak. A film idején már közel húsz éve futó program korunk online játékainak szteroidokon hízlalt változata, ami olyan jelentős virtuális erőforrásokat mozgat, hogy semmi sem értékesebb nála – az emberek többsége így például nem a való világban dolgozik, hanem a játékban keresi meg a napi betevőt.
Aki tehát irányítása alá vonja az Oasist, az egész világ ura lesz – ezért sem mindegy, hogy kik szerzik meg azt a húsvéti tojást, amit a program alkotója, James Halliday rejtett el, valahol a kód mélyén. A különös varázstárgy nem kevesebbet ígér, mint az Oasis feletti teljes hatalmat, illetve a sajnos már elhunyt Halliday céges részvényeit, többségi tulajdonost csinálva így a szerencsés megtalálóból. Igen ám, de Mr. Halliday már öt éve meghalt, a tojást pedig senki sem találta meg, ma már alig kutat valaki utána. A 18 éves Wade Watts (Tye Sheridan) egyike azon keveseknek, akik még hisznek benne, hogy megszerezhetik a tojást, és amikor a film elején Wade egy lépéssel közelebb kerül a rejtély megoldásához, elszabadul a pokol.
Egy játék, ami minden játék felett áll
Akik játszottak már videojátékkal, esetleg nem ismeretlen számukra az MMO-k állandóan változó világa, azok nagyon is otthon fogják érezni magukat az Oasisben, ami a valaha filmre varázsolt legnagyszerűbb videojáték. Vannak itt kérem varázstárgyak, szintek, arany, gyűjthető cuccok, modok, mindent átható testreszabhatóság, és persze egy csomó pálya, vagy ahogy a Ready Player One-ban nevezik őket, bolygó. A planétákon lehet lövöldözni, bulizni, klánnal vagy egyedül kalandozni, sőt még dungeonök és instance-ok is vannak, logikai feladványokkal és főellenfelekkel. Mindezt pedig teleszórták valós játékok és kultuszfilmek karaktereivel, helyszíneivel – a trailerben lelőtt Tracer és Battletoads mellett találkozunk Jim Raynorral, láthatjuk a Minecraft bolygót, szemünk láttára vetik be a Szent Kézigránátot, többet pedig nem árulok el, mert ezt az extravaganzát mindenki a saját szemével kell, hogy lássa. Egy biztos: a Ready Player One lesz az a film, amit a házibulik lenyugodott szakaszaiban betesz az ember a haverokkal, hogy együtt keressenek még több easter egget és meglepetést a háttérben – a magam részéről biztos vagyok benne, hogy egy tucat újranézést követően is lesznek még benne újdonságok.
Mindez pedig nagyszerű, ám sajnos a film kettőségét nem orvosolja. Az első egy órában felvetett tudományfilozófiai kérdések olyannyira átmozgatják a sci-fire vevő nézők agyát, hogy elkerülhetetlen az a csalódás, amit a második óra eseményei váltanak ki. A meseszerű, vidám (virtuális) világmegmentés ugyanis bár látványos és izgalmas, megmarad a Zemeckis-Spielberg-féle komolytalan vonalon, az olyan kérdések pedig, mint hogy egy teljesen virtuális javakra épült jövőben mennyit ér az ember maga, vagy hogy megbízhatunk-e valakiben, akivel csupán egy játékban találkoztunk, tulajdonképpen nyitva maradnak. Na nem azért, hogy elgondolkodjunk rajtuk, hanem mert a Ready Player One kalandfilmes jellege nem teszi lehetővé a pesszimista állásfoglalást.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a film többszörösen az arcunkba tolt üzenete, mely pontosan így hangzik: „A valóság az egyetlen, ami valódi” – azaz klassz dolog a játék meg a technológia, de mégiscsak foglalkozni kéne azokkal a dolgokkal, amik épp tönkreteszik a jövőt. És bár távol álljon tőlem, hogy vitassam ezt az egyébként nemes igazságot, sajnos a film alapvetésén ez még nem változtat semmit. A „miért” kérdése, avagy hogy mégis mi vitte rá emberek millióit (milliárdjait?), hogy egy játékban töltsék az életüket, egyszerűen nem válaszolja meg a film – talán csak nem voltak kitartók, de bezzeg majd a fiatalok! Hisz látjátok, mikre nem képesek: még verekedni is megtanultak a játékban!
Network lag
Kissé ambivalens film lett tehát a Ready Player One, ami a furcsaságai ellenére biztosan tetszeni fog azoknak, akik szeretik a játékokat, élnek-halnak a nyolcvanas évek zenéjéért és filmjeiért, vagy épp imádják az olyan ikonikus horrorokat, mint a Péntek 13-sorozat vagy A ragyogás. És hát tagadhatatlan, hogy Spielberg varázsa működik: bár az első perctől kezdve egyértelmű a happy end, az ember hajlamos fel-felsikkantani egy-egy izgalmas jeleneten, vagy épp vidám gyerkőcként ujjal mutogatni a vászonra, valahányszor feltűnik egy ismerős szereplő. A rendező mindig is nagy gyerekként bánt a nézővel, mert hát maga is az, a videojátékoknál pedig semmi sem hozza elő jobban a bennünk szunnyadó lelkes kiskölyköt. Akik viszont még nem találkoztak játékokkal, netán nem szeretik őket, csak homlokráncolva ingatják majd a fejület, azt kérdezve maguktól, hogy mégis mi ez a hülyeség? És mivel ők többen vannak, mint a gamerek, ez akár a film sorsát is megpecsételheti.
