Amikor az angol Toby Gard először vetette képernyőre Lara Croft gömbölyded idomait, nem sejtette, hogy a videojáték-ipar egyik legkultikusabb figuráját teremti meg, aki immár 21 éve kiirthatatlan a szórakoztatóiparból. A Tomb Raider-játékoknak se szeri, se száma, most épp a Square Enix és a Microsoft keresi hülyére magát a mindenre elszánt régészlánnyal, aki a sorozat 2013-as rebootja óta maga mögött hagyta fejméretű melleit, hogy a játékipar egyik első feminista ikonjává váljon. Az új Lara nemcsak erőszakos és szexis, hanem okos és rátermett, emiatt pedig új filmeket követelt, lévén a 2001-ben és 2003-ban készült, Angelina Jolie főszereplésével mozikba került darabok finoman szólva sem felelnek meg a 21. századi igényeknek.
Így került a képbe a svéd Alicia Vikander, aki mind megjelenését, mind személyiségét tekintve kiválóan illik a modern Larához. Egyrészt vékony, sportos testalkatú, fiatal nő, aki nem mellesleg brutálisan szétgyúrta magát annak érdekében, hogy a 2018-as Tomb Raiderben a lehető legtöbb jelentét kaszkadőr nélkül, vele vehessék fel. Másrészt Vikander feminista, és többször elmondta, mennyire fontosak neki azok a női szerepek, amelyek magukban képesek elcipelni egy blockbustert a hátukon, lerombolva így azt a hollywoodi tévképzetet, miszerint erre csak férfiszínészek képesek. A friss karakter és a kornak megfelelő színésznő tehát adott, már csak egy jó filmet kell összerakni.
Sírrablás újratöltve
A 2018-as Tomb Raider a ’13-as játék történetét veszi alapul: Lara a japán Jamatai királyságának nyomába ered, egy viharos vizek ölelte szigeten – itt tűnt el az apja is, hét évvel a film eseményei előtt. A gyermek Larát annyira kiborította az öreg Croft nyomtalan felszívódása, hogy fiatal felnőttként biciklis futárként keresi a kenyerét, utcagyerekekkel lóg, az örökségét pedig nem hajlandó átvenni, mert ezzel hivatalossá tenné az apja halálát. Egy balul elsült bringás meló hatására aztán rászánja magát a dologra, mikor kiderül, hogy Richard Croft (Dominic West) hagyott maga után egy rejtélyes noteszt, benne Jamatai királyságának pontos koordinátáival. Larának sem kell több, Hongkongba utazik, hogy egy helyi halásszal, Lu Rennel (az Into the Badlandsből ismerős Daniel Wu alakítja) az oldalán megtalálja titokzatos szigetet. A helyszínére érve persze kiderül, hogy Croft-papa valami nagyon meleg pitébe tenyerelt, a helyi milíciák pedig évek óta Jamatai egykori uralkodója, Himiko királynő sírját keresik.
A történet nem tartalmaz váratlan fordulatokat vagy meglepetéseket, a sztori pedig egyetlen jól kiszámítható íven halad az első képsortól az utolsóig, ennek ellenére a forgatókönyvírók mintha hülyének néznék a közönséget. Tudjátok, az a fajta film ez, amelyikben a szereplők többször is elmondják ugyanazt, nehogy a néző elfelejtse, mi miért történik éppen, a logikát pedig az írók szemmel láthatóan kidobták az ablakon. Hogy mást ne mondjak, Larának esze ágában sem lenne az apja után mennie, amennyiben az öreg Croft síron túli üzenete ne rejtene olyan utalásokat, amikből sejthető, hogy sikerrel kutatott természetfeletti nyomok után Japán partjainál. De azért elmondja a videóban, hogy kislányom, kérlek, mindent égess el, mert ez veszélyes, blablabla – hát persze. Mindemellett a tehetséges színészeknek olyan szereplőket kell életre kelteniük, akik az első perctől az utolsóig ugyanolyanok maradnak. Jellemfejlődés, átalakulás csak Lara esetében érhető tetten, aki a film eredettörténet jellegéből adódóan biciklisfutárból két óra alatt menő duplapisztolyos sírrablóvá válik.
Tekerek, majd tekergek
Ez az utazás persze, a maga gyermeteg módján, látványos: Lara a film elején még pár táskatolvaj suhanccal sem képes elbánni, később viszont már ölni is kénytelen, sőt az első gyilkosságának is szemtanúi lehetünk. Az áldozat pedig a játéktól eltérően nem egy erőszakoskodó zsoldos, hanem egy parancsot követő katona, aki még jelzi is a haláltusa közben, hogy ha lehet, inkább feladná – de nem lehet. Érdekes érzés látni, ahogy a kétségbeesett Lara megfojt valakit egy pocsolyányi vízben, méghozzá a játék hírhedt jelenetének személyessége nélkül; ehhez hasonló elemből kellett volna több. Helyette kapunk egy csomó lágyékon rúgást és súlytalan lövöldözést, össze-vissza ugráló kamerával, na meg vitatható minőségű CGI-vel, hogy a túl hosszan tartó, Lara hibáira és hiányosságaira fókuszáló (tapasztalatlanság, fizikai erő, figyelmetlenség) expozíciót már tényleg csak fejcsóválva említsem.
Itt megjegyezném, hogy a trailerekben látott, a játékokból merített elemek és jelenetek mind elsütésre kerültek az előzetesben, azaz mégsem egy „élő videojátékot” látunk a moziban, ami végül is jó hír. Más kérdés, hogy a filmnek nincs egyénisége, Jamatai vásznas megfelelője korántsem olyan változatos vagy hatalmas, mint azt a 2013-as Tomb Raiderben láthattuk. Ez betudható a költségvetésnek, na meg a kétórás időtartam korlátainak – ami belefér egy tízórás játékba, az nehezen szuszakolható bele egy filmbe. Ugyanakkor ez még nem mentség arra, hogy a történet egyszerűen nem elég érdekes: aki játszott a 2013-as Tomb Raiderrel, az első perctől kezdve tudja, mire számíthat, aki pedig nem, az kap egy teljesen egyenes vonalon haladó sztorit, amit még az aktuális főgonosz (Walton Goggins) is unni tud – tényleg, sokszor elmondja, hogy őt ez az egész nem érdekli (!), csak haza szeretne menni végre…
Megnéztük, mehetünk játszani!
A Tomb Raider egy ígéretes alapanyagból készült közepes film, ami a túlságosan egyszerű történet és a kevés helyszín ellenére valójában ott vérzik el, hogy semmit nem tesz hozzá Lara legendájához. Alicia Vikander meggyőző alakítást nyújt, fizikailag és színészi képességeit tekintve is alkalmas a szerepre, a filmet megelőző örökösödési mizérián és bicajos üldözésen túl viszont egy már igenis sokszor látott hőskaraktert hoz, feminizmus ide, tökön rúgható férfiak oda.
