Ismered azt, hogy „mi köze egy mexikóinak az ázsiai óriásszörnyekhez”? Nem kifejezetten vicces a végeredmény, legalábbis ha a 2013-as Tűzgyűrűből indulunk ki, ami del Toro dirigálása mellett valahogy nem hozta azt az élményt, amit a zsáner egyébként csuklóból ráz ki, legalábbis sok esetben. Jó, a drámai horror nagymesterének kis kiruccanása a kaidzsúk világába nem lett olyan rossz, mint mondjuk a ’98-as Godzilla, sőt még talán az új Shin Godzillánál is szórakoztatóbb lett (egy-egy thai borzalmat ne is említsünk), de nem közelítette meg a klasszikus műfaji darabokat, vagy akár a 2014-es, Gareth Edwards rendezte Godzillát. Néhány napja egyébként pont adta a tévé az első Tűzgyűrűt, a sajtóvetítésre várva jól meg is néztem magamnak, egyfajta emlékeztetőként, hogy ha már ott figyel a polcon majdnem minden szörnyfilm (minden egyes Godzilla, jó néhány Gamera, plusz néhány egyéb alkotás), az eredeti címén Pacific Rimre keresztelt bunyózás miért nem került bele a gyűjteménybe. Mert bár a Ramin Djawadi szerezte filmzene bitang lett, amit sok év után is gondolkodás nélkül tudok felidézni magamban, az esőben és többnyire sötétben harcoló bazi nagy fémóriások és dimenzión túli szörnyetegek csatája kevésbé lett maradandó, ami az ismétlésnél is egyértelművé vált számomra. Szóval, a további felesleges mesélgetést elkerülve kíváncsian vártam, hogy az új rendezővel összekalapált folytatás mit tud hozzátenni a zsánerhez, miközben már a King of Monsters is úton van, amivel kapcsolatban aztán igen magasak az elvárások.
A háború után
10 esztendővel járunk az első film cselekménye után. A törést (amin keresztül a szörnyek átjöttek a világunkba) sikerült bezárni, béke honol, a szörnyű pusztításra pedig csak hatalmas csontvázak és robotmaradványok emlékeztetik az embereket – na és persze a lerombolt lakóterületek. Egy ilyen félig összedőlt helyen él Jake Pentecost (John Boyega), az első rész egyik hősének fia, aki úgy gondolja, egyáltalán nem hasonlít az apjára, ezért inkább alkatrészekkel és élelemmel seftelve tengeti életét. Egészen addig, míg egy lopásnál össze nem akad a rejtélyes kislánnyal, Amara Namanival (Cailee Spaeny), aki szörnyű múltjára emlékezvén a saját kis jaegerét legózná össze, ha le nem fülelnék Jake-kel együtt. Innentől pedig nincs más választása a két fiatalnak, csak az, hogy összefogva a pilótakiképző központban teljesítenek az elvárásoknak megfelelően.
Békeidőben ez persze nem egy nagy feladat, azonban ahogy az lenni szokott, ismét sötét fellegek gyűlnek az égen, és miközben egy nagyvállalat az automatizált szörnypusztító robotokon dolgozik, megjelenik egy idegen erő irányította jaeger, amely pusztítása során újabb áldozatokat követel. Természetesen nem kell sokáig várni, hogy ismét elszabaduljon a pokol, aminél ezúttal is az óriásrobotok és pilótáik, valamint az idegen világból érkezett monstrumok között dől el minden.
Godzilla után szabadon
Megmondom kerek-perec, a közel kétórás film alatt egészen jól szórakoztam, viszonylag hamar sikerült kikapcsolódni, hogy azután csak nagy élvezettel nézzem, ahogy a félidőtől beinduló sztori igazi zúzássá alakul. Jó, a karakterek átlagban eléggé vékonykák, a színészek sem fognak mindenféle díjat hazavinni (Spaeny talán a legösszetettebb karakter a legjobb alakítással, de ő is csak egy popcorn mozi „drámájának” megtestesítője), de az egésznek van egy bája. Ott vannak a viccesebb figurák, a kötelező marcona a fazon, a friss hús, aki valakinek piszkálja a csőrét, meg persze a „ki az áruló” vonal is felüti a fejét. Szóval minden ismert klisét megkapunk, közben meg zajlik a történés, épp csak nagy bunyók nincsenek az első órában, sőt még az eredeti filmzene sem jelenik meg. Mindezek helyett kapunk egy kevéske emberi sorsot, mindenféle lelkizést, felkészülést, karakterépítést – igazából teljesen feleslegesen, mert ugye pont nem ez a lényeg egy kaiju-film esetében.
Merthogy mi is az a kaiju-film? Nos, az óriásszörnyes akciófilmek ázsiai vonala, ami az amerikai változathoz képest kicsit megkésve jelent meg ’54-ben, akkor még komoly, drámai mondanivalóval, hogy utána az évtizedek során őrült pankrációvá alakuljon, ami jobb ám a WWE-nél is, elvégre itt nem a ringet és a bírót, hanem egész városokat zúznak le a küzdő felek. A Godzilla- és Gamera-mozikban ugyanis van egy felvezetés, amit a pusztítás és rombolás követ, aminél eredetileg gumiba bújt emberek, majd inkább CGI-lények csaptak össze. Nos, a Lázadás közepétől búcsút lehet inteni a megkezdett karakterépítésnek és úttaposásnak, mert a főszerep a megtépázott földi seregé, no és persze a szörnyetegeké. A jaegerek (már a megmaradtak, persze Gipsy Danger vezetésével) pedig ezúttal is nagyon menő fémkasztnik, amik a pilóták közös driftelésével szó szerint életre kelnek, hogy a kaiju-mozik és Transformerek összes rajongója heveny könnyezésbe kezdjen. Pláne, mikor megszólal a jól ismert muzsika, illetve amikor jön a Power Rangers-kikacsintás. Ha valaki tudja, mire ül be, az a komolyan vehetetlen sztorit is élvezni fogja, még annak ellenére is, hogy egyértelmű, Steven S. DeKnight rendező nem kifejezetten a felnőtteket szólítja meg, inkább átmenetet képez a Power Rangers és a Transformers között, de főleg a gyermeki énjüket megtartó nézők számára kínálva ezzel megváltást.
Agykikapcs móka
Jó, a megváltás túlzás, a Lázadás szimplán egy szórakoztató film, semmi több, amitől szerintem felesleges nagy dolgokat várni, ahogyan komolyságot és tudományosságot is. Beülsz, nem szenvedsz a felvezetés alatt, mosolyogsz egy-egy poénon, majd a végjátékig izgalommal és egyre nagyobb lelkesedéssel bámulod, hogy a szörnyek és óriásrobotok leamortizálják Tókiót, majd a Gundam árnyékából (Kotóban valóban ott van, tessék rákeresni) egészen a Fudzsiig járják jól megkoreografált táncukat. Ha mindez nem hat meg, nem bírod a robotokat, a kaidzsúkat, akkor a film csak egy szimpla marhaság lesz, ami még annyire sem komoly, mint del Toro eredetije. És itt engedtessék meg még egy pár szó erejéig visszatérni az előzményhez: ha másra nem, hát arra jó volt a Lázadás, hogy rájöttem, az első filmre is szükségem van a gyűjteményben, szóval most már a folytatással együtt azt is be kell majd szerezni eredetiben. Vagy várok a harmadik résszel esedékes nagy gyűjteményre, merthogy a lezárás sok mindent sejtet, többek közt valami olyat, mint a Csillagközi invázió (Starship Troopers) volt a kilencvenes évek végén. Ha ez valóban megszületik egyszer, akkor már azért megérte DeKnight kezébe adni a gyeplőt, hogy a saját Godzillájának leforgatása után egy anyabolygóra tett utazással tehessünk pontot (?) a szörnyinvázió és az óriásrobotok történetének végére.
