[Filmkritika] EXTRA: Zenés szupersztár

Mivel egyaránt szeretem a mozik és az igényes muzsikák világát, nem áll távol tőlem az sem, ha a kettő keveredik. Ez pedig könnyedebb és komolyabb témák kapcsán egyaránt elő szokott fordulni, lásd mondjuk a Pomádét, ami sokak gyermekkorának laza, meghatározó élménye volt (tízévesen még a pizsama gallérját is felhajtottam volna, ha lehet, és persze a hajam is bezseléztem, hátha attól majd hasonlítok Travoltára – nem, nem így lett). Vagy ott a horrorba oltott Repo!, ami a gót hozzáállása miatt szerethető, na meg persze Sarah Brightman szereplése miatt, aki Andrew Lloyd Webber feleségeként (Christine szerepét direkt neki írta), nem mellesleg Az Operaház fantomja hősnőjeként égette bele magát mindenki emlékezetébe. Senki más nem képes olyan szinten üveget repeszteni a hangjával, mint ő az emlékezetes dal végén… a hideg futkos a hátamon a mai napig, ha meghallom.

De ha már Webber. Ez az angol gazfickó nemcsak a horrorral is összekacsintó operaházat vitte zenés formába, nem kizárólagosan macskákkal ügyködött, de bizony igen kemény fába vágta fejszéjét Tim Rice író társaságában. A fiatalemberek ugyanis kitalálták, hogy egy erősen vallásos témát dolgoznak fel, Rice szerint nem is kifejezetten Jézust állítva a középpontba, hanem inkább Júdást és az ő belső küzdelmeit, azonban a legtöbb kiadótól elhajtották őket, mikor felvetették az önálló album ötletét. Aztán végül kaptak egy lehetőséget, a Jesus Christ Superstar siker lett, a színházi darab és a mozifilm pedig egyaránt klasszikusnak számít, immáron több mint negyven évvel az eredeti bemutató után is (majdnem 45, ha már lúd).

De miből is lehetne grandiózus alkotást tető alá hozni, ha nem Jézus és Júdás történetéből? A bibliai elmesélés meglehetősen régóta az életünk része, tudták ezt az alkotók is, ezért is érdekes az, ahogyan elzavarták őket sok-sok évtizeddel ezelőtt. Merthogy a fiatalságot már nem érdekli a vallás – belegondolva persze ez igaz is, akkor volt a társadalom egy hatalmas változás közepén, amelyben nemcsak „nem érdekelte a fiatalokat” a téma, de az volt a legjobb, ha ezt el is sikerült hitetni mindenkivel, ezzel pontot téve egy évszázadok óta zajló harc végére. Mégis, ahogyan azt említettem, a mű siker lett, sőt elkészült a filmes adaptáció is, ami Jézus keresztre feszítését megelőző utolsó napjait meséli el.

Egy alternatív valóság

Nem minden stimmel, vannak érdekes húzások a mozifilmben, aminek eleve a körítése sem éppen bibliai – nyitányában egy kopott busz érkezik a sivatagba, hatalmas porfelhőt kavarva, a fémtestből pedig fiatalok özönlenek elő, mosolyogva és boldogan. Aztán előkerülnek a kellékek, a korhű ruhák és fegyverek, a kevésbé korhű gránátok és géppisztolyok, sisakok, ami egy fura eltolódást sejtet a tér-idő kontinuumban. Ezután egyből nyilvánvalóvá válik Júdás problémája, aki úgy véli, Jézus túl messzire megy, sokakat felhergel, aminek tragédia lesz a vége. A farizeusok Rómától és a nép elvesztésétől félnek, Pilátus a hatalom megtartása miatt aggódik, az apostolok meg attól rettegnek, hogy az idővel rabságba vert megváltó személye alapján ítélik majd el őket is. Mikor pedig már mindenki a félelmeinek köszönhetően cselekszik, valóban nehéz oltani azt a bizonyos tüzet, így érthető (és egyébként a Bibliát ismerve is egyértelmű), mi a következménye a láncolatnak.

Egyfelől pedig már ez a bibliai adaptáció önmagában érdekes és valahol rendkívül fontos is. Mert előfordulhat, hogy a néző nem ért egyet a vallással, vagy éppen fordítva, vallásosként bántja a szemét a mozifilm kicsit szabados víziója… lehet minden oldalról támadni az elképzelést, mégis, ha lecsupaszítjuk a több mint másfél órás alkotást, akkor egy igazán kiemelkedő gondolatnak kéne megmaradnia mindenkiben. Konkrétan annak, hogy a legfontosabb felett mind a mai napig teljesen sikerül elsiklani: ugyanis ha Jézus tanításai szerint élnénk (melyekben csak pozitív gondolatok voltak), nem ott tartana a világunk, ahol. És ez tényleg már csak a mag, amihez félelem szülte gyűlölet, árulás és harag vezet. De tényleg, ha megfigyeled, mindenki fél valamitől, azért teszi azt, amit. Hogy kinek mi lesz a véleménye, mit fognak gondolni, mit fognak tenni, mi lesz a válaszreakció, mi történik majd húsz év múlva, ezer kilométerrel arrébb. Kivétel talán Jézus, mert bár a kereszten ő is elbizonytalanodik egy pillanatra, végül újra megbékél sorsával. De nem ő az egyetlen, aki el is hiszi, amit mond, elvégre Mária, akit Júdás leginkább a célpontjának szemel ki (részben érthető okokból), szintén vakon hisz, szinte egyedüliként a követők között.

Egy pótolhatatlan csapat

Úgy volt, John Travolta lesz Jézus. 17 évesen el is ment a meghallgatásra, hogy végül talonba tegyék a fiatalembert, aki néhány évvel később a Szombat esti lázzal kapta meg élete nagy lehetőségét. Előtte még mondjuk megfordult a The Devil’s Rainben (meg a Carrie-ben), amit azóta is nyíltan promózgat a Sátán Egyháza, szóval mindenképpen érdekes lett volna, milyen reakciókat szül, ha Travolta megkapja Jézus szerepét, majd két évre rá Robert Fuest okkult horrorjában tűnik fel. Helyébe egyébként az akkor harminc éves (mondhatni, tökéletes korban lévő – az a pár esztendő már nem számít) Ted Neeley került, aki szinte egy életen át hordta keresztjét, Jézust azóta is rengetegszer játszotta el színpadon, ezzel futva be páratlan karriert. Más kérdés, hogy ’80-ban Neeley megkapta a magáét néhány kritikustól „a legrosszabb Jézus” jelzővel, de ez esélyesen ma már senkit nem zavar/érdekel. Engem legalábbis biztosan nem – egész egyszerűen hátborzongató az a 2006-os búcsúelőadás, amelynél az éppen hangproblémáival komoly küzdelmet folytató Ted a teljes csapatát megríkatja.

Egyébként az összeállítás remek, hiába futottak be csak kevesen a színészgárdából. A japán-kínai-ír Yvonne Ellimant Rice-ék fedezték fel egy klubban, a Júdást alakító Carl Anderson mintha csak a szerepre született volna, Barry Dennen pedig élete egyik legjobb formáját hozza. Jóformán a legapróbb szerepekben is brillírozik a stáb, egy-egy túljátszott pillanat persze van, de ezek szinte kellenek is a rockoperába, ami viszont számtalan feledhetetlen pillanatot rejt játékideje alatt.

Júdás tankok elől menekül a sivatagban – gyermeki énem ennyit képes felidézni abból, ami 5-6 éves koromból megmaradt bennem. Lehet, kicsit fiatal voltam még Norman Jewison filmalkotásához (moziban láttam, hatalmas élmény volt – ez a film a vásznon az igazi), ami érdekes formában keveri a korokat. Persze ma már egyértelmű, hogy a lánctalpasok jelenléte és a velük kergetőzés Júdás lelki vívódását hivatott jelképezni, de akkor még mit sem értettem ebből. Bámulatos egyébként, hogy egy-egy apróság milyen gyönyörűen el lett rejtve a jelenetek között, például Kaifás elmélkedése a lehetséges jövőről. Vagy Pilátus érzelmi fordulatai, ahogy ismeretlenül még csodálja a csak hallomásból ismert férfit, majd az első találkozás során mindez megvetésbe fordul („magasabbnak hittelek”), végül ő az egyetlen, aki nem akarja Jézus vérét venni, inkább büntetést szab ki rá, ne kelljen halálával bemocskolni a kezét – de a tömeg nem ad más lehetőséget. Ahogy kikerekedik a szeme, egy pillanatra megremeg, miközben a felismerés pillanatában azt mondja, „te… ártatlan báb”. Nem beszélve az utolsó vacsora egyetlen másodpercre lemerevedő, élő szereplőkkel előadott műalkotásáról. Vagy Jézus ezután következő lelki tusájáról (nem beszélve későbbi büntetéséről, amiről a színész édesanyja inkább távozott, annyira valóságosnak tűnt), mikor Istenhez intézett kérdésére saját halálának felvillanó képei jelentik a választ – hasonlóan hatásos jelenetet talán csak az István, a királyból tudok felidézni, mikor a magyarok sorsa nyer hasonló, ámbár inkább lelkesítő, a jövőt előre vetítő értelmet.

Zenei paradicsom

Azt nem mondom, hogy Szent Pétertől mindenki bebocsátást nyer, aki megtekinti a Jézus Krisztus szupersztárt, de az biztos, hogy a nézősereg és a hallgatóság jutalma közel angyali muzsika. Az énekhangok parádésak, ahogy a rock- és szimfonikus betétekkel teli, a hetvenes éveknek örök lenyomatot állító műfajkavalkád is. A dalokat bármikor fel lehet idézni, rengeteg emlékezetes motívum fedezhető fel köztük (van olyan, ami kifejezetten a filmhez készült, eredetileg nem volt a show része), sőt van, amit aztán fel is dolgoztak később, egészen más stílusban.

A Jézus Krsztus szupersztár véleményem szerint semmit nem vesztett a varázsából, hiába múlt el közel egy teljes emberöltő bemutatása óta. Történetén sokat lehet gondolkodni, sőt érdemes is, mikor a mindenkin eluralkodó egoista és önző világot látjuk, képei sokszor elvont megvalósítása és jelenetei ellenére is „hitelesek”, valóságosnak tűnnek. De ami a legfontosabb: hogy rockoperaként mit sem veszített erejéből, fényéből és hangulatából. Érdemes minden évben megtekinteni, kiélvezni minden percét.

Ehhez kiváló lehetőség a hazánkban is megjelent DVD, ami sok extrát nem nyújt (kommentár, interjú), de legalább van, méghozzá magyar felirattal. Vagy… ott a frissen megjelent francia kiadás, amely gyűjtői papírtokban, egy kis könyv mellett (benne a teljes angolnyelvű szövegkönyvvel), Blu-ray+DVD kombó képében elégíti ki minden rajongó összes vágyát. Itt is van kommentár, interjú, trailer, képgaléria, extra rövidfilm. Ami viszont érdekesebb: az eredeti hang mellett felkerült egy francia változat is (bizony, újraénekelve), sőt egy instrumentális hangsáv is a lemezekre, aminek és az angol feliratnak hála akár végig is lehet énekelni a teljes alkotást. Utóbbi nem téves információ: a dobozon és a hivatalos anyagban nincs feltűntetve, de van angol felirat is, ami azért nem hátrány. A kiadvány gyönyörű, nagyon mutatós, tartalmas, ráadásul a rendkívül éles képminőség is páratlan – modern tévéken baromi jól mutat a felújított látvány, aminek láttán szinte rohannék is a moziba, hogy újra ott nézzem meg, persze ugyanezt a verziót.   

A filmet köszönjük az Elephant Filmsnek!