[Filmkritika] Stephen King: Az

Stephen King kétségkívül a kortárs szórakoztató irodalom egyik legsikeresebb és legjobb írója, a horrorsztorik királya (erre már neve is predesztinálta). És tegyük hozzá, hogy a legsokszínűbb is. Sokszínűnek nevezhetjük Kinget, mivel bár a legtöbben a horror műfajához kötik nevét, Stephen King alkotott nemcsak sci-fiket és fantasy-ket (A Setét Torony, A halálsoron, Atlantisz gyermekei), de remek, olykor nosztalgikus hangvételű drámákat is (A remény rabjai, A test). Sőt a legjobb King-regények és -novellák vegyítik a drámát a horrorral és thrillerrel (Carrie, Ragyogás, A holtsáv, Tortúra stb.), így az író művei egyáltalán nem az olcsó ponyvaregény kategóriájába tartoznak, habár a szépirodalom nábobjai a kánonba sem engednek bebocsátást Stephen King művei számára.

Kingnél nagyon fontos a gyerekkor, illetve a felnőtté válás rögös útja, ahogy persze az is, hogy ő maga egy sikeres íróvá vált, akivel szemben óriási elvárásokat támaszt az „állandó olvasó” (King így nevezi befogadóit). Éppen ezért a horror és a thriller hatása szinte mindig ebből a két alapvető témakörből levezethető. A Ragyogásban és a Tortúrában az írólét gyötrelmei jelennek meg, míg a Carrie és A test című novella felnövekedési (coming of age) történetek. Az Az című, az író egyik fő művének tartott regénymonstrum (az amerikai keményfedeles változat 1138 oldalas) a két témát egyesíti, és eleddig egy filmfeldolgozást ért meg 1990-ben, a mozikban pedig éppen most debütál a második Andrés Muschietti rendezésével, a New Line Cinema gondozásában.

Stephen King tehát elég sok remek sztorival ajándékozta meg az intelligens horrordrámákra éhes olvasókat, melyek az író stílusából fakadóan szinte a megfilmesítésért kiáltottak. Persze nem meglepő, hogy King filmszerűen ír, minthogy az alkotó problémás gyermekkorában (édesapját gyakorlatilag nem ismerte, mivel az elhagyta a családot) sci-fikbe és horrorfilmekbe menekült. Stephen King az Az szörnyét is klasszikus horrorfilmek rémségeiről mintázta (többek között a híres maszkmester, Lon Chaney volt a modell), illetve a háttérsztorija szerint a csak Krajcárosként ismert alakváltó bohóc egy másik bolygóról (vagy inkább dimenzióból) származik. Éppen ezért King regényei és novellái viszonylag könnyen forgatókönyvvé alakíthatók, jóllehet, pont az Azt nem rutinfeladat egy egészestés nagyjátékfilmmé formálni, mivel igen sok szereplőt mozgat, története komplex, több idősíkban játszódik, ezért alkalmasabb alapanyag lenne egy tévésorozathoz.

Persze a legtöbb King-adaptáció nem ezen hasalt el, hanem azon, hogy vagy tehetségtelen alkotók kezei közé került, vagy pedig egyszerűen kilúgozták a drámát az író műveiből, és agyatlan horrorrá alacsonyították azokat. Ironikus módon a legrosszabb King-filmek között szerepel az 1986-os Maximális túlhajtás, melyet maga az író rendezett, és az 1997-es Ragyogás, melynek forgatókönyvét Stephen King írta. Egyébként az író szerint ez utóbbi sokkal jobb adaptáció lett, mint Stanley Kubrick 1980-as klasszikusa. Nos, aki ért az irodalomhoz, az nem biztos, hogy ért a filmekhez, még akkor is, ha rajong értük, illetve filmszerűen veti papírra regényeinek jeleneteit.

Az Az szerencsére jó kezekbe került még akkor is, ha amúgy meglehetősen problémás volt a legújabb film elkészülte. Az eredeti forgatókönyvet még 2009-ben írta Cary Fukunaga (többek között a True Detective-sorozatok producere volt, és Sin Nombre című remek bűnfilmje is emlékezetes), de a stúdió és az író közti hercehurca miatt elhúzódott a fejlesztési folyamat, így a projekt közel egy évtizedig csak nem akart beindulni, már maga Stephen King is lemondott róla. Azonban szerencsére 2015 után felgyorsultak az események, bejött a képbe Andrés Muschietti, és végre elkészült az Az második adaptációja. Mely azért annyira nem lett jó, amennyire vártuk.

Az Azt okosan terjedelme miatt két részesre tervezték. Így a mostani, az első rész nagyjából a King-regény első felét (illetve magyar kiadásban az első kötetet) dolgozza fel. Azaz a 2017-es film a kamaszok történetét meséli el. A centrumban így a Vesztesek Klubja áll, akik mind valamilyen problémás családból származnak, és akiket az elmebeteg bully, Henry Bowers bandája terrorizál. Bill a film elején veszíti el testvérét, Georgie-t (ugyebár a Krajcáros csalja le a csatornába), és nem tud megküzdeni ezzel a traumával, nem adja fel öccse keresését. Stanley tradicionális zsidó családban nő fel, és a hagyományoknak kellene megfelelnie, de ez nem nagyon megy neki. Eddie-t hipochonder édesanyja betegségfóbiássá neveli, folyamatosan gyógyszereket szedet vele. A csapathoz később csatlakozik Mike, a színesbőrű fiú, akit nagyapja nevel, de a bizonytalan és félénk fiú nem tud olyan kemény lenni, mint amilyennek a nagypapa szeretné. A tinédzserlány Beverly-t édesapja szexuálisan zaklatja, és nem tud mit kezdeni a lány a nőiesedéssel sem (akárcsak Carrie, King másik traumatizált hősnője), ráadásul az iskola cédájának is tartják szegényt különcsége miatt. Ben pedig a testsúlyával küzd, és az is potenciális célponttá teszi, hogy a kortárs fiúkhoz hasonlóan nem heavy metalt, hanem lányos popzenét hallgat. Talán egyedül a nagymenő Richie a normális a vesztesek közül, hacsak hatalmas szemüvege és bohócoktól való félelme teszik őt is piszkálódás tárgyává.

Ami összeköti ezeket a gyerekeket, az természetesen az Az (de szép névelőhalmozás!). Mindenkinek van valamilyen igencsak valószerű látomása, amely a gyerekek félelmeihez kapcsolódik (Bill természetesen az eltűnt Georgie-t látja, a hipochonder Eddie-re egy leprás rázza a fertőt, a menstruációtól és szexuális éréstől rettegő Beverly fürdőszobáját vér önti el). Míg meg nem osztják egymással bizarr nyári élményeiket, addig mindannyian kiszolgáltatott áldozatok. Ám ahogy az lenni szokott a tinédzserfilmekben vagy a tinihorrorokban, a gyerekek egy idő után erőt vesznek magukon, összefognak, és szembenéznek nemcsak a Krajcárossal, de nagyon is emberi erőszaktevőjükkel, Henry Bowers-szel is.

A legújabb Az alkotóinak könnyű dolga is volt, meg nem is. Könnyű, mert az 1990-es adaptáció felemásra sikeredett, mely többek között annak volt köszönhető, hogy bár Tim Curry Krajcárosként zseniális alakítást nyújtott, és a gyerekszínészek is kitettek magukért, a felnőttes rész már nem volt valami jó, és a lezárás kifejezetten gagyira sikeredett minden szempontból (a CGI-t persze nem illik a mából ekézni, de ha más korabeli, jobban sikerült filmhez mérjük, akkor is nevetséges). Ugyanakkor azzal Andrés Muschiettiéknek is lehetetlen volt megbirkózni a monumentális regény minden részletének vászonra adaptálásával. Természetesen rákényszerültek az alkotók, hogy rövidítsenek, kivágjanak részeket, és bár az Az közel 2,5 órás monstrum, így is túlságosan sűrűnek érezheti a néző.

És ez a legnagyobb baj Muschietti művével: rosszak benne az arányok. A regényben igen sok idő jut arra, hogy a karaktereket szép nyugodtan kidolgozza Stephen King, élettel töltse meg a gyerekeket, és a különféle rémséges víziókat is jól el lehetett osztani a történetben. A filmben viszont nagyon mesterségesen vannak egymáshoz illesztve a drámai és a horrorrészek. Most jön egy depizős epizód, melyben Bill szenved Georgie hiányától, vagy Beverly perverz apjától, aztán tudjuk, hogy közeledik a Krajcáros, majd hopp, egy kis feelgood fürdőzés és csínytevés, de jaj, itt van Henry Bowers és bandája, kezdődhet a bully. Andrés Muschietti műve gyakorlatilag ezt a metódust ismételgeti: karakterépítés, drámázás, rémisztgetés, bullyzás. Egy idő után emiatt nagyon kiszámítható lesz az Az, ami lehetetlenné teszi a félelmet és a rettegést is. Sőt jómagam felnevettem bizonyos részeken, mikor Henry túltolt karaktere hirtelen feltűnik egy-egy boldogabb jelenet után, és értelmetlen agresszióval a kamaszfiúkra támad bandájával. Persze minden bullyzó kiszámítható és ostoba, hiszen a másik, a gyengébb piszkálása motiválja, azonban egy filmben ezt rutinná tenni nem szerencsés, főleg nem ilyen eltúlzott, önparódiába hajló módon.

Ráadásul meg van a lehetőség arra, hogy Henry figurája esetleg mélységet is kapjon, mivel az ő édesapja sem egy mintaszülő, és nagy része van abban, hogy fia olyanná vált, amilyenné. Azonban sajnos az Az alkotói kihagyták ezt a ziccert, és meghagyták sablonos gonosznak Henryt. És olaj a tűzre, hogy a könyvtől is eltértek a karakter történetét tekintve, mely az egy-másfél éven belül érkező folytatás szempontjából igen problémás lehet. (Aki ismeri a regény sztoriját, az kapizsgálja, mire utalok.)

Emellett, mint írtam, a rémisztgetés sem az igazi. Andrés Muchietti eleinte takarékoskodik a Krajcáros feltűnésével, majd sajnos az említett metódus miatt egyre gyakrabban követik egymást a horrorjelenetek, melyek a rutin miatt teljes mértékben hatástalanná válnak. Avagy kit érdekel a gyilkos bohóc, mikor úgyis láttunk már megelevenedő képet, mosdókagylóból előtörő vértengert vagy egy zombiszerű leprást. Az alkotók sajnos a legjobb horrormomentumokat ellövik a film első fél-háromnegyed órájában, és a maradék két órára nem marad elég muníció. Az Azt a 18+-os besorolással is reklámozták, azonban csupán két igazán véres momentum van benne, így gore-ként nehezen kategorizálható. Persze a jó horror nem is a vérről, hanem a konstans félelemről szól, de az említett metódus, az egymásra halmozott sokkjelenetek miatt a szorongás egyszerűen elillan az Azból.

Szerencsére azért a Andrés Muchietti műve nem egy buta horrorfilm, ennyiben az 1990-es feldolgozás első részének örököse. Avagy a Tommy Lee Wallace-tévéfilmhez hasonlóan a gyerekszereplők és a coming of age történet teszik szórakoztatóvá és magával ragadóvá az Azt. Aki látta Stephen King A test című novellájából készült Állj mellém! című 1986-os kultikus tinédzserfilmet vagy akár a tavalyi Stranger Things című remek sorozatot (mely nagyon sokat köszönhet az Aznak is, és poén, hogy a nagyszájú Richie-t a széria hősét alakító Finn Wolfhard játssza el), az nagyjából képben lesz a gyerekek történetével kapcsolatban.

Ebben a drámai vonulatban egyértelműen az író gyerekkori élményei köszönnek vissza, hiszen a problémás családi hátterű King aligha írhatott volna idilli családokról és mennyei kertvárosi életről. Mint már felvázoltam, a sztori a Vesztesek Klubjának megalakításáról is szól, melynek tagjai mind deviánsok a menő srácok és a (fehér, férficentrikus) társadalom szempontjából: Bill dadog, Eddie hipochonder, Stanley-t a zsidó szertartásokkal csúfolják, Mike színes bőrű, Ben túlsúlyos, Beverly pedig különc, és emiatt az iskola prostijának van kikiáltva. És mivel szüleik is meglehetősen furcsa vagy abnormális emberek, ezért csak egymásra számíthatnak a gyerekek, vagy szimplán magányosak, míg egymásra nem találnak.

Megkockáztatom, hogy az Az akár a Krajcáros nélkül is működne, mivel a gyerekek a természetfeletti borzalom nélkül is szoronganak, és a tényleg őrült Henry Bowers legalább olyan veszélyes szörnyeteg, mint a rémbohóc. Kár, hogy a bohóc és Henry közti párhuzam csupán a felszínen, elnagyolt módon van érzékeltetve az Azban, mert tulajdonképpen a Krajcáros csak egy metaforája annak, amit a kamaszkor gyötrelmei jelentenek a naiv, kiszolgáltatott, törékeny, a mesék világából alig, hogy kiszakadt gyermekek számára. Éppen ezért nagyon átélhető a kamaszhősök sorsa, jóllehet, amúgy mindegyikőjük típusfigura az ezerszer látott tinifilmekből (a geek, a dagi, a különc, a menő stb.).

Tehát túl sok újdonságot nem tud felmutatni drámai téren sem az Az. Amúgy a film atmoszférája nagyon rendben van, itt nincsenek gondok a speciális effektusokkal, a rémképek elsőrangúak, és a színészek többsége is kitett magáért. Meg kell jegyezni itt, hogy a Richie-t alakító Finn Wolfhard igen szép munkát végez, látszik, hogy a fiú már a Stranger Things-ben is dolgozott. De ki kell emelni az Eddie-t megformáló Jack Dylan Grazert és a Beverly karakterével jól megbirkózó Sophia Lillis-t is. A Henryt alakító Nicholas Hamilton túltolja, azonban ez inkább a forgatókönyv hibája. És ejtsünk néhány szót a Krajcárost megformáló Bill Skarsgårdról is, aki viszont megint csak nagyon jó volt, bár sajnos az alakváltások miatt viszonylag keveset láthatjuk a rémbohóc szerepében. Pedig ahogy vigyorog, ahogy a kamerába és a gyerekekre néz, az igen groteszk, elsőre hátborzongató élmény. Néhol a remek Tim Curry-re is sikerül rávernie, főleg, hogy a színésznek enyhe szemferdülése van, ami még hatásosabbá teszi a Krajcáros megjelenését.

Hogy megéri-e jegyet váltani az Azra? Mindenképp. Nem lesz maradandó élmény, egyáltalán nem tartozik a legjobb kortárs horrorok közé (a hasonló témájú Babadook vagy A boszorkány még mindig sokkal félelmetesebbek, habár az Annabelle 2-nél sokkal jobb), de a lehetőségekhez mérten hű adaptáció, és habár nem sikerül tökéletesen elegyítenie a horrort a drámával (a film sokk- és karakterépítős jelenetekre esik szét), mégis több egy szimpla rémtörténetnél. A már említett Stranger Things jó példa arra, hogy ez a regény, ez a koncepció jobban működne egy tévésorozatban, mint egy nagyjátékfilmben. Hiszen csak az első könyvből lehetne akár egy kétévados sorozatot készíteni, annyi történés és lehetőség van benne. Reméljük, egyszer valakinek ez a gondolat is megszületik az agyában. Hogy a hamarosan érkező folytatás milyen lesz, az rejtély. Az alkotóknak biztosan nehezebb dolga lesz, hiszen a kamaszkor és a coming of age hálás téma, de felnőttekkel könnyen arra a sorsra juthat az Az 2., mint az 1990-es tévéfilm második epizódja. Reméljük, nem így lesz.

7/10 – jó horrordráma, de sokszor ügyetlen