A Stan Lee által megalkotott Pókember mindig is az egyik legemberibb szuperhős volt a képregény-történelemben. Mert Batman vagy Vasember ugyan talajközelibb hősök, mivel nem szuperképességeik, hanem szuperkütyüjeik vannak, ám a tény, hogy milliárdos dzsigolókról, üzletemberekről beszélünk, mégis elemeli őket a társadalomtól, a hétköznapi emberektől. Főleg, hogy mindketten fellegváraikban élnek, kvázi érinthetetlenek. Azonban Peter Parker nemcsak eljátssza az átlagembert, mint Superman Clark Kentként, hanem egy olyan hős, aki teljes mértékben hasonló a mozinézőhöz: iskolába jár, nagynénjével él egy szűk lakásban, a nagyváros szívében, és tinédzserként, illetve fiatal felnőttként nagyon hasonló problémákkal néz szembe, mint bárki ebben a korosztályban (csajozás, vizsgák, pályakezdés, önálló egzisztencia építése stb.). Parker Superman Kentjével szemben nem karikatúrája a társadalom tagjainak, hanem pont ellenkezőleg: típusfigura, akiből viszont mégis hős lett egy baleset következtében.
Sokan gyűlölték a rajongók közül a Sam Raimi-féle filmeket (kiváltképp a 2007-es harmadik részt, melyhez a Gonosz halott alkotójának állítólag már kedve sem volt abban a formában – érződött is), azonban a 2002-es első és a 2004-es második epizódnak elvitathatatlan erénye volt, hogy kiválóan megragadta a karaktert, illetve az átlagemberből hirtelen szuperhőssé váló Peter Parker drámáját. Ráadásul Raiminek sikerült olyan negatív hősöket ábrázolnia, akik nem voltak egyértelműen gonoszak, sőt Parker és köztük kifejezetten baráti viszony állt fenn mindaddig, míg érdekeik össze nem ütköztek. És a Zöld Manóval vagy Dr. Octopusszal vívott küzdelmei is inkább fájdalmasak voltak, mivel tudtuk, értettük, hogy olyan emberek küzdenek egymással, akik ha nincs az álarc és a grandiózus érdekellentétek, akkor nagy valószínűséggel barátok lennének. Érdekes módon éppen a Venommal, a Pókemberhez legközelebb álló főgonosszal nem tudtak zöld ágra vergődni az alkotók – jobb is lesz, hogy Tom Hardy főszereplésével kap egy önálló filmet a karakter, mert elég rossz emlékek élnek bennünk róla.
A 2007-es elbaltázott Pókember 3 után öt év szünet következett a mozivásznakon, közben persze a mítosz a képregényben épült tovább (máig jönnek ki nagyon érdekes sztorik, ebből láthattatok is ízelítőt a múltkori Gurucast első adásában), és jöttek a Bosszúállók és A Galaxis őrzői is. Hogy Parkernek hol van a helye ebben a Marvel Univerzumban, az jó kérdés volt, és a 2012-es reboottal, a A csodálatos Pókemberrel és hasonlóan harmatos, két évvel későbbi folytatásával az alkotók nem is tudták bevarrni a hálólövő laza Parkert a sztoriba. Főleg, hogy a Pókember-jogok a konkurenciánál, a Sony-Columbia stúdiónál voltak.
Aztán szerencsére jött tavaly az Amerika Kapitány harmadik része, a Polgárháború, melyben a Marvel végre felfedezte, hogy valahogy csak tudnak munkát adni a másik vörös-kék jelmezes szuperhősnek, és a tulaj, a Disney révén megegyeztek a Sony-val. Az ifjú Tom Holland bújt ekkor a jellegzetes pókcuccba, és amellett, hogy rendkívül jópofa, tényleg vicces jelenetek kötődtek a Bosszúállók és Pókember közös pályafutásához, Parker megmutatta, hogy még Amerika Kapitányt is meg tudja szorongatni, ha akarja. S nem mellesleg még mindig ezerszer szimpatikusabb a csetlő-botló Peter, mint a sok, mára kicsit megsavanyodott és megöregedett, sőt sztoriszinten intézményesült szuperhős (ugyebár a Polgárháborúnak is ez volt a fő konfliktusa, hogy Tony Stark magára vállalta a rendfenntartó szerepét, amit a Kapitánnyal az élen jó néhányan nem igazán szívleltek).
Természetesen már a Polgárháború stáblista utáni jelenetéből is sejthető volt, hogy elkészül a Hazatérés, az immáron harmadik Pókember-reboot. Tom Holland minden eddigi Parker-imitátornál megfelelőbbnek bizonyult a feladatra (mondhatnánk, levizsgázott a fiú nemcsak a történet szerint, de a stúdió előtt színészként is), és szimpatikus volt az alkotók hozzáállása, miszerint az új Pókember-sztoriban Peter Parker egy kezdő szuperhős lesz, aki rácsodálkozik a sztárrá vált Bosszúállók csapatára, és mindennél jobban vágyik arra, hogy maga is közéjük tartozzon. Ráadásul a rendezői székben (és a forgatókönyvírók) között is egy tehetséges alkotó, Jon Watts ült, akinek többek között az irtó kemény bűnfilmet, a Cop Cart köszönhettük. S a Polgárháború után egy évvel ismét azt kell, hogy mondjuk, a Marvel újfent egy egészen kreatív és szerethető filmet hozott össze, jóllehet, azért sok tekintetben mentek biztosra a film készítői.
A Hazatérés szerencsére nem hagyományos értelemben vett reboot vagy eredettörténet. Ezektől már amúgy is herótunk van, főleg, hogy sokan egyre fantáziátlanabbul oldják ezt meg (többek között a 2012-es A csodálatos Pókember is ebbe a kategóriába tartozott). A sztori szerint Peter Parker frissiben tér vissza New Yorkba a Bosszúálló-meló után, és bár Tony Stark meg van elégedve vele, de a kissé (nagyon) beképzelt milliárdos szuperhős az újoncot direkt szívatja is, és csak nem akarja bevenni a csapatba (többek között azért, mert teszteli, alkalmas-e a bosszúálló szerepre a fiatal srác). Így bár a Tony-tól kapott pöpec, hi-tech pókjelmezzel, de vissza kell térnie az átlagos tizenévesek szürke hétköznapjaiba, vagyis az iskolába.
Persze közben a gazemberek nem alszanak: egy rejtélyes bűnbanda kezd el csúcstechnológiát, főleg fegyvereket rabolni, és élükön feltűnik egy önmagát csak Keselyűnek nevező fickó is (nem más alakítja, mint Batman és Birdman egykori megformálója, Michael Keaton!). A Keselyű Vasember negatívja, azaz hi-tech páncélban, hatalmas szárnyakkal maga végzi a rablásokat New Yorkban. Parker számára a bűnszervezet kapóra jön, mert tudja, hogy Happy, a Bosszúállók unott, fapofa ügynöke szemmel tartja, és úgy gondolja, most megmutathatja Starknak: Pókember nemcsak kisstílű bűnözőkkel bír el, hanem nagyágyúkkal is Ám ahogy még a 2002-es Sam Raimi-adaptációban mondta Peter nagybátyja: a nagyobb erő nagyobb felelősséggel jár. És ezt bizony az új Pókember még nem fogja fel, ami miatt persze nemcsak önmagát, hanem más, ártatlan embereket is bajba sodor.
Ha a Wonder Womantől sokan azért voltak elájulva, mert volt benne szív, érzelem, és kicsit más típusú szuperhőst mutatott be, akkor a Hazatérésre azt mondhatjuk, hogy nemcsak szíve, lelke van, hanem rendkívül okos és intelligens alkotás is. Persze manapság nagyon trendivé vált önreflexívnek lenni a fősodorban, hiszen A Galaxis őrzői vagy a Loganis képregényeket, korábbi szuperhősös sorozatokat idéznek meg, és általában áthatja a mai Marvel-filmeket (és hamarosan az Igazság Ligáját is) a retróhangulat. S van bőven popkulturális utalás a legújabb Pókemeberben is. Itt van mindjárt a Keselyű karakterét alakító Michael Keaton, akinek a puszta jelenléte egy nagy határsértés, hiszen bő 25 évvel ezelőtt még a DC ikonikus képregényhősét, Batmant formálta meg. De az alkotók nem álltak meg ennél a poénnál, hiszen 2014-ben volt nekünk egy Birdman című anti-szuperhősfilmünk, melyben Michael Keaton egy levitézlett szuperhős-színészt formált meg, aki történetesen madárjelmezben osztotta az igazságot. A Hazatérésben viszont olyan hi-tech keselyűpáncélja van Keaton figurájának, amiben valószínűleg az Iñárritu-film antihőse sem lett volna depressziós.
Persze ez még csak pusztán egy sokakat meghökkentő kikacsintás a DC felé, azonban Jon Watts műve nem áll meg itt. A Bosszúállók ebben a világban sztárok, illetve Amerika Kapitány már egy törvényen kívüli bűnözőnek számít a Stark által pénzelt intézményekben, városokban (Steve csupán egy igen idióta oktatóvideóban beszél a gyerekeknek a kitartásról és a helyes életvitelről az iskolában). Pókember viszont még csak kispályás, jóllehet, a fiatalok már körberajongják a közösségi oldalaknak köszönhetően, minthogy Peter kvázi egy olyan youtuber, aki szeretne betörni a popszakmába. Csak éppen ő nem gitározni tud, hanem felhőkarcolók között ugrál hálója segítségével, és nem mellesleg kisebb jócselekedeteket is véghez visz. Jellemző epizód a filmben, mikor egy járókelő kérésére Parker szaltózik egyet, jelezve, hogy ő nemcsak igazságosztó, hanem a tömegigényeket kielégítő showman is akar lenni.
Tehát a Hazatérésben a digitális technika révén Pókember nem is annyira álarcos hős, hanem korunk netsztárja, vloggere, aki egy-két ütős mutatványa révén ismertséget szerzett magának, és hogy még több lájkot kapjon (azaz beléphessen a Stark-csapatba), növelnie kell a téteket. Nem biztos, hogy teljesen tudatosan, de a film alkotói görbe tükröt tartanak ezzel nemcsak elfajzott infotársadalmunk felé, ahol lassan már több lesz az önjelölt sztár, mint a sztárt csodáló néző, hanem Hollywoodnak is. Hiszen Peter fokozatosan adja fel önmagát csupán azért, hogy bevágódjon Tony Starknál – avagy ő akár egy olyan függetlenfilmes rendező metaforája is lehet, aki a „siker, pénz, hírnév” szentháromság érdekében lefekszik a stúdiórendszernek, feladja művészetét.
Tony Stark és Peter Parker kapcsolatának alakulása egyébként roppant szórakoztató és érdekes is. A Hazatérésre általában igaz, hogy poénjai végre cseppet sem erőltetettek, hanem kifejezetten ütősek, jóllehet, a szokásos bosszúállós lazázás azért meg van itt is (ám Robert Downey Jr.-tól el is várjuk ezt). Peter csetlése-botlása, teperése a kvázi apafigura Starknál rendkívül mulatságos tud lenni. És még azok a jelenetek is viccesek, melyekben a kivagyiságban szenvedő Peter emberi életeket veszélyeztet pusztán azért, mert hősködni akar. Remek poén például, mikor egy hatalmas kompot vág ketté egy szuperfegyverrel a Keselyű, és Pókember megpróbál a helyzet ura lenni. Össze is ragasztja hálójával a járművet, azonban ekkor a hi-tech ruhájába épített asszisztens közli vele kedves női hangján, hogy gratulál, 98%-os munkát végzett, majd a komp elkezd süllyedni.
A Pókember tehát jó értelemben önironikus, és mivel poénjai jórészt teljes természetességgel simulnak bele a cselekménybe, egyáltalán nem érezzük az izzadtság szagát, mint az átlagos Marvel-filmeknél. Pont azért, mert Peter Parker egy olyan hős, akit szinte személyesen is ismerünk, és akitől elfogadjuk, hogy gyakran téved, mivel kapkod a siker érdekében. Talán csak Deadpool volt ennyire szerethető antihős a Marvel Univerzumból, de még közelebb járunk a Hazatérés hangulatához, ha a 2010-es Kick-Assre emlékezünk. Ugyanakkor paradox módon éppen ügyetlenkedése teszi mégis a Bosszúállókhoz méltó szuperhőssé Petert, hiszen gyengeségei, zöldfülűsége és fiatal kora ellenére nagyon helyén van az igazságérzete, és olyan iszonyatos tettvágy buzog benne, mely az elkényelmesedett Tony Starkból már kiveszni látszik. (Robert Downey Jr. pedzegette is, hogy hamarosan kiszáll a csapatból.)
S egyébként a Pókember azon kevés Marvel-filmek egyike, melyben a negatív hős is igencsak kedvelhető és átélhető. Ebben már a Polgárháború is erős volt tavaly, hiszen a konspirációt szövögető Helmut Zemot személyes bosszú vezérelte. A Keselyűt viszont elmondása szerint pusztán családja eltartása motiválja, és egyik jelenetben kifejti azt is, hogy önmagát egyfajta Robin Hoodnak képzeli, mivel Tony Stark és a többi gazdag csak kihasználja a kisembereket, ő pedig ezektől a gazdagoktól lop, ami bocsánatos bűn (ezt azért Parkerünk másképp gondolja). Ráadásul a Keselyű „csak” fegyverekkel kereskedik, de nem feltétlenül akar tömegeket elpusztítani vagy a világot rabigába hajtani. Michael Keaton negatív hőse pusztán élni akar, és kihasználja a vadkapitalizmus lehetőségeit.
A Hazatérés tehát kiválóan felépíti főszereplő karakterét, és remekül bonyolítja Peter Parker kapcsolatát a Keselyűvel és a Vasemberrel, illetve a Bosszúálló-csapattal. Emellett pedig a sztorit is végig képes kézben tartani Jon Watts rendező, valamint a sztori írói. Végre nem intézik el az alkotók a finálét egy ócska és klisés effekthalmazzal, hanem a kötelező bossfight után okosan és az addigi koncepcióhoz méltó módon kerekítik le a cselekményt.
Az új Pókember-filmmel persze vannak kisebb problémák, mely miatt azért elmarad a zseniálistól. Ilyen például az a tény, hogy végső soron mégiscsak egy nagystúdió szuperhősfilmjéről beszélünk, így vannak kényszerítő műfajsémák, melyeket egyszerűen nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ezért nyilvánvalóan kellett egy relatíve unalmas szerelmi szál, melyet szerencsére a készítők a sztori vége felé már egész jól tudtak kezelni. Ám amilyen szépen megússzuk a lerágott csont eredettörténetet, annyira fogjuk majd a fejünket, mikor Pókember tipikus bajba jutott nőket ment meg. A megmentés módja persze ismét csak nem konvencionális, ez a Hazatérés szerencséje.
Továbbá hiába a rendkívül kreatív, önreflexív elemekkel teli sztori, azért a cselekmény bizonyos pontjain érezhető a Sam Raimi-féle trilógia ízvilága. Jóllehet, e téren is élnek az alkotók ötletes módosításokkal, így a 2002-es film Zöld Manó-Peter Parker ellentmondásos kapcsolatát itt a Keselyű-Pókember viszony kicsit másképp örökíti át.
S persze a Hazatérésben is elég idegesítő a mai fősodorra jellemző politikai korrektség. Avagy milyen funkciója van annak, hogy Peter Parker ellenlábasa az iskolában egy indiai származású srác, Flash, míg szíve választottja, Liz egy afro-amerikai, barátja pedig délkelet-ázsiai felmenőkkel bíró geek, Ned. A történethez nem tesz hozzá semmit ez a multikulturális sokszínűség, ugyanakkor pedig a meglehetősen ellenszenves Flash miatt éppen, hogy a karaktert játszó színész által képviselt etnikai csoport tűnik fel rossz fénytörésben. Tehát megint túltolták kicsit a píszít.
Ám mindezek a kisebb hibák nem olyan zavarók, hogy tönkre tegyék ezt az innovatív, kamaszfőhőse ellenére meglepően felnőttes történetet. A Polgárháborút, a Logant vagy akár még a Wonder Womant is elnézve azt mondhatjuk, hogy halovány jele már van Hollywood változásának. Az abszolút klisés és buta történetek sorra teljesítenek önmagukhoz képest rosszul a pénztáraknál (lásd a Múmia vagy a Transformers 5 esetét). A szuperhősös sztorikban viszont egyre markánsabban megjelenik valamilyen komolyabb társadalmi-politikai téma, és mint a Wonder Woman nézettségi adatai is mutatják, még ezek az alkotások is kelendők lehetnek. Vagyis Hollywood, illetve a fősodor kezdi belátni, hogy ezeket a matinéfigurákat fajsúlyosabb problémák taglalására is fel lehet használni, és ettől még nem kell művészfilmmé változtatniuk a franchise-aikat. Erre kiváló példa a Pókember: Hazatérés is. Reméljük, a tervezett folytatások hasonló színvonalat fognak produkálni, és nem fogy ki a szufla a Pókember-sztoriból megint, mint 10 évvel ezelőtt, a 3. Raimi-filmben. Egy negyedik reboot legalábbis már nagyon ciki lenne.
8,5/10 – ötletes, okos, szórakoztató
