[Filmkritika] Wonder Woman

A huszadik század teremtette meg a képregényhősök modern mítoszait, mivel az első és a második világégés, a gazdasági világválságok, a hidegháború és a terrorizmus olyan monumentális fenyegetéseknek bizonyultak, melyekkel hagyományos fegyverekkel és hősökkel (magányos lovasok) az emberiség már nehezen vagy egyáltalán nem tudott mit kezdeni, a nácik, a szovjetek, a földönkívüliek, a terroristák vagy a háttérhatalom ellen csak csúcstechnikával vagy kvázi mágikus képességekkel felvértezett harisnyás héroszok tudták felvenni a harcot a füzetekben és a mozivásznakon.

A DC és a Marvel, a két nagy képregénykiadó azonban nem elégedett meg modern mítoszok teremtésével, hanem az antik mitológiákból eredeztették Wonder Woman (a Csodanő) és Thor karaktereit. Hogy a mitológiák mitologizálása kinek jön be és kinek nem, azt döntse el mindenki maga. Thor és Wonder Woman is mindenesetre az Amerikát és a világot fenyegető külső és belső ellenségekkel szemben vívott harc szimbólumaivá váltak Superman és Amerika Kapitány mellett. Illetve ezek a figurák mára a két nagy médiaóriás katonáivá léptek elő a Hollywoodért és a világ nézőinek kegyeiért folytatott küzdelemben. A Marvel egészen tavalyig nyerésre állt, mivel a Bosszúállókkal és az előzményfilmekkel (Hulkok, Vasemberek, Thor-filmek, Amerika Kapitány-mozik stb.) gyakorlatilag felépítette a saját pénztermelő moziverzumát, és még humorosabb hangvételű mellékvágányra, A galaxis őrzőire is futotta erejéből (habár pont a napokban érkezett a hír, hogy ha a következő Bosszúállók-film nem teljesít jól, nem vágnak rendezt a világűrben a Galaxis Őrzői sem). S nem mellesleg jön a Thor: Ragnarok is hamarosan, ami az előzetesei alapján finoman szólva sem lesz a Marvel-univerzum csúcsfilmje, de tovább színesíti a (bocs a rajongóktól) kicsit karót nyelt címszereplő figuráját.

Tehát a DC-nek van mit behoznia, főleg, hogy sem Az acélember, sem a brandépítéstől túlterhelt, amúgy egészen stílusos Batman Superman ellen, sem pedig A galaxis őrzőivel párba állítható Suicide Squad nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. És úgy tűnik a trailer alapján, hogy az Igazság Ligája-film is inkább feladja a DC-re jellemző sötét hangulatot, és olyan humoros és laza kíván lenni, mint a Marvel-filmek. Na, és persze közben mindenkinek meg akar alapozni, akik eddig még nem nagyon tűntek fel a képregénykiadó hősei közül nagyvásznon (tehát várható Aquaman, a Flash, Cyborg és még jó pár DC-szuperhős önálló filmje). Ezért készült el a Wonder Woman is, melyben a tavalyi Zack Snyder-film egyik legszórakoztatóbb karaktere, a nyúlfarknyi szerepben már feltűnő dögös Csodanő felemelkedését mutatja be. S a film megtekintése után azt mondhatjuk, hogy a DC elérte célját, mert Patty Jenkins rendezőnő alkotása pont olyan lett, mint egy Marvel-eredetsztori. Más kérdés, hogy a DC univerzum rajongóinak ez annyira nem jó hír. (Nagyon enyhe spoilerek előfordulhatnak, így óvatosan olvassatok!)

A háború istenei

Wonder Woman karaktere először egy 1941-es füzetben tűnt fel, és 1942-től vált a DC-képregények állandó szereplőjévé. A figurát William Moulton Marston pszichológus alkotta meg, s írás közben állítólag Olive Byrne nevű feleségét tekintette a hősnő modelljének. A Wonder Woman-sztori 1941-42-ben nemcsak azért volt fontos, amiért Amerika Kapitány feltűnése is, hogy a popkultúrában is a nácik és a tengelyhatalmak ellen vonulhasson hadba Amerika, hanem mert az egyik első szuperhősnő volt, aki végre a hagyományos nőszerepektől eltérően önmaga is ki tudott szabadulni a gonosz fogságából, nem volt feltétlenül szüksége ehhez férfiak segítségére. Éppen ezért Diana (ez a Csodanő polgári neve) egy korai feminista szimbólummá is válhatott.

Patty Jenkins is valami ilyesmi miatt vállalta el a Wonder Woman rendezését. Egy nyilatkozatában azt mondta, nőként egy olyan amazont szeretne a vászonra, aki a nők vágyait is megtestesíti: azaz ne csak aktív és jó harcos, hanem attraktív is legyen Diana. S ami még fontosabb ennél, hogy a sztori a képregénytől eltérően az I. Világháború alatt játszódik. Eszerint Themyscira szigetén élnek az amazonok, akiket Zeusz rejtett el Árész, a háború mindig rosszban sántikáló istene (ugye, God of War-rajongók?) elől az Istenölő karddal együtt. Az idilli közösségben, férfiak nélkül boldogan élnek a harcosnők Hippolyta királynő irányítása alatt. Hippolyta óvja-félti egyetlen lányát, Dianat mindentől, mert ugye egy csupa nő közösségben viszonylag ritkán adatik meg bárkinek is, hogy anya legyen. Diana azonban harcossá szeretne válni, és világot akar látni. Így Antiope, nagynénje titokban tanítja őt, és a lány egyre több különleges képessége bújik elő a kiképzés során.

Egy napon idegen látogató érkezik a szigetre Steve Trevor képében, aki egy szövetséges kém az emberek háborúja, az első világégés alatt. Miután Diana segít neki, a lány tudomást szerez a borzalmakról, és egy bizonyos Ludendorff tábornokról, aki Doctor Poison (Méreg doktorként fordították, de a magyar verzió használatától eltekintenék) nevű segédjével együtt hallani sem akar a vérontás befejezéséről. Sőt, újabb harci gázt fejlesztenek, hogy megnyerjék a központi hatalmak vesztésre álló háborúját. S mivel Diana azt hiszi, Ludendorff maga Árész, így a naiv lány elindul Steve-vel, hogy megölje, és békét teremtsen a világban. Ám Diana nem is sejti, hogy az ellenség mennyire rafinált, és ő még mennyi mindent nem tud sem a világról, sem az emberi természetről.

Férfiak bajban

A Wonder Woman kezdettől fogva speciális státusszal bírt amiatt, hogy hőse egy nő. S ezt csak akkor tudjuk igazán értékelni, ha tudatosítjuk, hogy a karakter 1941-ben született meg, mikor még egyáltalán nem volt evidens, hogy a frontvonalon nők is harcolhatnak (igaz, a szovjet hadsereg kötelékeiben már bőven voltak magasabb rangú nők is). S a film erre természetesen reflektál, főleg, hogy az I. Világháború idején erősödött fel a XIX. század végén indult feminista mozgalom. Patty Jenkins műve éppen ezért sok poénját és kulcsjelenetét is arra alapozza, hogy Diana egy amazonközösségből származik, ahol minden a nőké, mindent a másik nem tagjai uralnak. Azaz Themyscira világa éppen a korai huszadik század nyugati civilizációjának tükörképe. Így, ha megtörténik a határsértés (márpedig megtörténik, hiszen Steve és Diana is járnak egymás birodalmában), akkor lehetőség van számos helyzetkomikumra. Ezek nagy része működik is, jóllehet, nem több üres viccnél, többet ennél nem tud mondani azzal a film, hogy Steve egyedüli férfiként néz szembe az amazonokkal, vagy hogy Diana az érinthetetlen angol lordokat kiosztja arról több nyelven is, hogyan kellene megállítani a németeket.

Természetesen azért a poénok nagy részét ismerjük már így is, hogy most egy speciálisabb esetről, egy női szuperhősről van szó. A legtöbb vicces jelenet az inkompatibilitásra és a férfi-nő kapcsolat buktatóira vezethető vissza, és persze nem ússzuk meg hebegő-habogó, a szexualitásról rébuszokban beszélő, ügyetlenkedő hősök nélkül sem. Pedig Patty Jenkins rendezőnő forgatott már különleges női karakterekről, például a 2003-as A rémje egy valódi amerikai sorozatgyilkosról szól, tehát Jenkinstől többet vártunk volna annál, hogy biztonságos poénokkal elintézi a Wonder Woman-figurát.

Avagy amúgy ezeket a jobbára humoros jeleneteket leszámítva Diana inkább olyan, mint egy férfi – mint az a Thor, aki Asgardból átcsöppent az emberek világába –, és furcsának találja a huszadik század eleji Angliát és Nyugat-Európát az öltözködési szokások miatt. Amúgy akármilyen naiv, keménykötésű, harcias, aktív, nagyot üt – de melyik szuperhős nem üt nagyot? Wonder Womanben nincs semmi extrém cuccain, külsőségein kívül, ami miatt kiemelkedne az átlagból. Persze lasszója rendkívül látványos, golyóálló vértjei szintén pofásak, hogy pajzsáról és az Istenölő kardról ne is beszéljünk. Viszont ezeken kívül nincs funkciója annak, hogy a karakter nő. A Wonder Woman lehetne akár Wonder Man is, ha a sztori fő vonulatát tekintjük. Miként Steve is lehetne akár Stevia is (bocs a rossz poénért), mivel pár jelenetét leszámítva gyakorlatilag Steve az ügyeletes damsel-in-distress, azaz bajba jutott „nő”. A főszerepet viszont egyértelműen Gal Gadot-ra öntötték, minden szempontból illik ehhez a szexi amazonhoz. (És persze Chris Pine is hozza a kötelezőt az ügyeletes szépfiúként, jóllehet, inkább látnánk tőle olyan alakításokat, mint a Hell or High Waterben.)

Burokban élni

Mindemellett pedig úgy Diana, ahogy a film háborúellenes, békepárti üzenete is meglehetősen naiv. Ami nem lenne baj, sőt. Eleinte funkciója is van ennek, hiszen Wonder Woman egy olyan amazon, aki gyakorlatilag felnőtt koráig burokban élt, elszigetelve a világtól, és azt hiszi, hogy a világmindenség olyan egyszerűen működik, hogy megölöm Árészt / Mars istent, és akkor majd minden szép és jó lesz, az emberek nem lesznek többé gonoszak, a világbéke pedig helyreáll. S emiatt kellett a háború, melynek itt most teljesen más szerepe van, mint az eredeti, meglehetősen propagandaízű képregénybeli történetben (melyben amúgy nem is az első, hanem a második világégés adja a sztori hátterét). E tekintetben nagyon találó, hogy az amazonok szigete az örök napsütés birodalma, azonban csak egy burok választja el az emberek világának háborgó tengerétől, melyen épp a németek üldözik Steve-et. Themiscyra szigete maga az álomvilág, melyből fel kell ébrednie Diana-nak, hogy ténylegesen felnőhessen. Hogy valóban hőssé válhasson, meg kell értenie, hogyan működik a valóság.

Az első világháború ábrázolása amúgy pompás, és ez az egyik nagy pozitívuma a Wonder Womannek, hogy rendkívül jól ötvözi a görög mítoszt, a történelmi korszakot és a szuperhősös sztorit. Ludendorff tábornok és Doctor Poison viszonylag kevésszer tűnnek fel (Diana eredettörténetéé a főszerep, így relatíve sok időt eltöltünk a szigeten és a karakter bemutatásával), de amit művelnek, az elég bizarr és éppen ezért dramaturgiai szempontból ütős is. Doctor Poison a deformált arcával és harci gázaival irtó veszélyesnek tűnik, ugyanakkor látszik rajta, hogy csúfsága miatt meglehetősen traumatizált figura is, akit nemcsak a tiszta gonoszság, hanem világfájdalma és dühe is a gyilkolásra késztet. S amúgy sajnos a mustárgáz az első tömegpusztító fegyverek egyike volt a Nagy Háború alatt, mely már előrevetítette a második világégés borzalmait (atombomba, haláltáborok, Katyn stb.). Tehát a főgonoszok egyszerre történelmileg hiteles fanatikusok, mai bioterroristák és szuperhőssztoriba illő gazemberek.

Éppen ezért is működképes egy darabig az, hogy Wonder Woman a végletekig naiv hős. Hisz az emberi jóságban, és abban, hogy minden jobbá tehető a szeretet erejével. Ezt az illúzióját töri össze a háborús frontvonal és a lövészárkok képe, melyek tudatosítják Diana-ban, hogy nem kell ide Ludendorff és Doctor Poison ahhoz, hogy ártatlan nők és gyermekek szenvedjenek. Az állóháború, a lerombolt, elgázosított falvak látványa megedzi, megrendíti a szó szerint álomvilágban élő Diana-t, és egyre inkább látjuk összeomlani azt a leegyszerűsített világképet benne, amit a szigeten, gyerekkorában magáévá tett.

Kár, hogy a karakterfejlődés ívét a finálé szépen megtöri, és utána sűrű, ömlesztett kocsmafilozófiával körítve kapunk indoklást arra, hogy miért is van azért végső soron mégis igaza a lánynak. S ez az, ami miatt az egész Wonder Woman visszacsúszik az ígéretes filmalkotásból a tisztességes iparosmunka kategóriájába. Patty Jenkins rendezőnő személye ide, szuperhősnő karakter oda, ez a film megmarad egy rendkívül bátortalan, átlagos látványfilm színvonalán. Bedob témákat, érdekes kérdéseket feszeget, megmutatja a háború mocskát – de semmit sem visz végig. Olyan, mintha valami állandóan visszahúzná, hogy nehogy véletlenül komolyabb alkotássá váljon. Nem, egyáltalán nem szabad ilyen filmektől túlzott mélységet várni, de azért az X-Men-széria vagy Christopher Nolan Batmanjei bebizonyították, hogy lehet értelmes látványfilmet is készíteni, melybe szorult némi komplexitás is. A Wonder Woman viszont megelégszik a lehetőségek felsorakoztatásával, amúgy meg a biztonságos középszerbe burkolódzva elhadarja azt, amit már láttunk ezermilliószor a mozikban szuperhősfilm és háborús film címszó alatt. Van itt eredettörténet, származással kapcsolatos titok, bosszúvágy, tiltott szerelem, rejtőzködő gazember, akinek életigazsága is lehetne, de nem lesz, mert sablongonosszá válik. Ismerősek ezek a Bosszúállókból, a Thorból, vagy akár a legutóbbi A galaxis őrzői vol 2-ből? Nem meglepő, hiszen a Wonder Woman gyakorlatilag újratextúrázott verziója a Nagy Szuperhősmozi Sztorinak. Ha lenne egy könyv, amiben rögzítve lennének a képregényfilmes a klisék, akkor a Wonder Woman nagyjából az összes kötelező kört letudja, és szinte minden szuperhősös sémát felsorakoztat, ami csak létezik. Sőt nemcsak szuperhősfilmekről, hanem általában tömegfilmekről beszélhetünk, hiszen a kihagyhatatlan, lángoló háttér előtt lassított felvételben gyalogló hős / gonosz képétől, és a „Neee!”, egy csapattársunk halálközeli attrakciója közben elhangzó kiáltástól sem szabadulhatunk Patty Jenkins művében.

Összeáll-e az Igazság Ligája?

Mindazonáltal szerencsére a Wonder Woman látványfilmnek nagyon is jó. Amit a film elveszít a sztori terén, azt sokszorosan visszakapjuk a kivitelezésnél. Azaz mint a Batman Superman ellen, úgy a DC univerzumhoz híven a Wonder Woman harcai is igen látványosak. Jóllehet, az időlassítás már elcsépelt klisé, de működik, főleg, hogy nem viszik túlzásba az alkotók, és a viszonylag kevés csatában alkalmazva ütős marad. Például a jelenetben, mikor Diana a fronton szembesül az állóháború borzalmaival, és elege lesz, majd nekiront a német állásoknak, pazar képsoroknak lehetünk szemtanúi. Bizsergető érzés keríthet hatalmába, és érezzük a dühből táplálkozó erőt lüktetni a mi ereinkben is. Szokás szerint sajnos éppen az utolsó, grandiózusnak szánt csihipuhi lett egy erőtlen bossharc, bár szerencsére Steve és csapatának akciói ellenpontozzák az uncsi párbajt Wonder Woman és főellenfele között. Ráadásul a dialógusok is olyan borzasztók ebben a végső küzdelemben, hogy a film+ Zs-kategóriás akciófilmjei jutottak eszembe. És egyébként a szigeten zajló bevezető részben is irtó cikik a párbeszédek. Érthetetlen, hogy női rendező ült abban a bizonyos székben, s még a forgatókönyvbe sem átallott beleszólni, mégis olyan, mintha az alkotóknak halvány fogalmuk sem lenne arról, hogyan beszélgetnek egymással a nőnemű egyének.

Nem rossz film tehát a Wonder Woman, sőt, arra tökéletesen megfelelő, hogy felvezesse az Igazság Ligája-sztorit, és egy kicsit jobban megismertessen a karakterrel. Jóllehet, Patty Jenkins művének pont azok az erényei, melyek inkább a háborús filmes vonulathoz, és nem annyira a brandépítéshez kapcsolódnak: a háború poklának bemutatása, az őrült tudósok harci gázai és a látványos ostromok. A gyenge dialógusokon és a kiszámítható fordulatokon túl lerontja az összképet a túlzott szentimentalizmus, ami A galaxis őrzői vol. 2-t is agyoncsapta a fináléra. Szó mi szó: a Wonder Woman nemcsak egy új univerzum építőkockája, de egy végállapot indikátora is. Indikátor, mert ez a sztori is jelzi, hogy ideje lenne már beújítani szuperhősfronton, ha végre az Igazság Ligája és a Bosszúállók is befejezik grandiózus csatáikat a rejtélyes Gonosszal.

6/10 – szerethető, de naiv és klisés film