[Filmkritika] A Setét torony

Nem olvastam a Setét torony könyveket. Egy barátom unszolására ugyan a minap beszereztem az első két kötet hangoskönyv változatát, de még egy másik könyvet hallgatok, idő, mire eljutok hozzájuk – és mivel a Setét torony Stephen King legnagyobb eposza, megannyi könyvön, képregényen és ki tudja még milyen médiumon át, mindehhez képest pedig még az ezerplusz oldalas Az is csak képeskönyvnek tűnik, úgy gondoltam, egy életem-halálom, vakon ugrok fejest a csütörtök óta látható filmadaptációba, ami egyébként nem is adaptáció.

Hogy pontosan micsoda a Setét torony nagyvásznas változata, jó kérdés; ahány olvasó és rajongó, annyi vélemény, de a hivatalos álláspont szerint „kontinuitás”, avagy olyan folytatás, amely bár a könyvek történetét nem veszi fel szálról-szálra, mégis azok után játszódik, és a megannyi idővonalnak és dimenziónak köszönhetően illeszkedik a King-féle multiverzum számtalan világa közé. És most, hogy már minden bizonnyal mindenki elaludt, elárulom, hogy a hosszú bevezető azért kellett, mert fontosnak tartottam tisztázni: ez a cikk a Setét torony filmről szól, nem a regényekkel ápolt kapcsolatáról, sőt még csak a Kinghez fűződő hitelességéről sem. Van róluk egy hivatalos álláspont, kész, ennyi, aki a hét könyv zanzásított változatát várja, inkább olvassa el a ciklus szinopszisát a Wikipédián.

Most, hogy ezt tisztáztuk, térjünk rá a filmre, ami tény, hogy messze van a jótól, pontosabban a kiemelkedőtől. Ez kérem egy nyáresti popcorn-mozi, amit a 40 fokból a légkondis terembe beszabaduló tömeg csak azért néz meg, hogy lássa, hogyan kergeti egymást világokon át Idris Elba és Matthew McConaughey. A háttérsztori három mondatba sűrítve annyi, hogy van egy dimenziók közötti stabilitásért felelős torony, amit McConaughey karaktere, a gonosz Walter nevű varázsló el akar pusztítani, hogy a multiverzum határain túlról beözönlő démonok leigázhassanak mindent és mindenkit. Hogy ez a terve miért született, nem derül ki a filmből, ámbár mindegy is; Walter a velejéig rosszfiú, McConaughey pedig lubickol a már-már komikusan gonosz figura szerepében. Az Elba által alakított Roland egy harcos, akinek az lenne a feladata, hogy megvédje a tornyot, mostanra azonban kiégett pisztolyhős lett belőle, akit csak Walter kicsinálása érdekel – ehhez most mindenki képzelje maga elé Elba szenvedős arckifejezését, tudjátok, azt a „kemény vagyok, de lágy a szívem, és a hátamon hordom az emberiség minden nyűgjét-baját” tekintetet, amivel Bruce Willis is sikert aratott a Die Hard-sorozatban.

Ez persze egyáltalán nem baj, a stilizált karakterek hasznára válnak egy akciófilmnek, főleg, ha fantasyről van szó, ahol a látvány és a hűha-faktor sokat kivesz a nézői figyelemből, és hát a Setét torony műfaja végső soron ez. A sztoriba belekeveredik még egy látó kisfiú, Jake (Tom Taylor), aki tulajdonképpen a nézők szerepét tölti be, azaz rácsodálkozik Roland és Walter dimenziók között húzódó háborújára, miközben egész jól hozza a tipikusan zavarodott tinit, akinek hiányzik a családja. További részleteket nem írok, mert nincs miért; fordulatokat nem szabad várni a filmtől, a forgatókönyv inkább korrekt iparosmunka, semmint művészi alkotás. Annyit megjegyeznék viszont, hogy a dialógusok hasonlók a King által írt könyvekben olvasható beszélgetésekhez, és még a szerző által minden kötetbe pakolt humor is visszaköszön bennük, ami határozottan jót tesz a filmnek. A Setét torony amúgy sem veszi magát túl komolyan. Persze, a sztorinak van tétje, és a remek színészek is zsigerből hozzák az archetipikus karaktereket, de végső soron a szórakozás a lényeg és nem a King-féle filozófia – talán ez az, ami legjobban hiányzik az olvasóknak, és ami tény, hogy alátesz a cím és a marketing alapján komorabbnak gondolt filmélménynek.

Pedig minden más rendben van, kezdve a tényleg pazar látványtól a minőségi vágáson át a popkult utalásokig – felmerül a kérdés, hogy mi kéne még. Sokan felhozták a filmnek, hogy kevés dolgot magyaráz meg, de én ezt nem éreztem, pontosabban nem gondolom, hogy jobb lett volna, ha még fél órán át fejtegetik a ragyogás, a torony vagy a harcosok mibenlétét. Akárcsak egy átlagos fantasyfilm vagy űropera, a Setét torony is elfogadást követel a nézőtől, avagy ami történik, az csak úgy van és kész, túlgondolni felesleges. Bár ezzel a felfogással nagyon sok kiváló film készült a Gyűrűk urától a Star Warsig, a Setét torony ott csúszik el, hogy nem fejti ki a szereplőket, hanem hagyja, hogy a kétsoros magyarázatokra felfűzött sztorit követve szaladjanak A-ból B-be. A sietség érzését egyébként a játékidő is fokozza, hiszen csak 90 perces a film – ez különösen a zárójeleneteknél érezhető, ott már nagyon szűkösen mérik a másodperceket az alkotók.

Ha tehát csak mint szórakoztató akció-fantasyt nézzük, a Setét torony működik, a mögöttes multiverzum ismeretében azonban érthető, hogy sokaknak nem jön be a film, mondván: az alapanyag ennél többet érdemel. Nehéz igazságot tenni ebben a komplex helyzetben, hiszen tény, hogy bár én élveztem a filmet, el kell ismernem, hogy 2-3 nap múlva nem sok mindenre fogok emlékezni belőle. Ugyanakkor fontosnak tartom elmondani, hogy nagyon sok más moziban vetített darabbal vagyok így, amelyek inkább csak közepesek, mint rosszak, akárcsak a Setét torony. Utóbbi viszont annyiban mégis kiemelkedik az átlagból, hogy rávett: foglalkozzak a regényfolyammal. Ez azért csak érdem, nem?

5/10 – átlagos szórakozás