[Filmkritika] Terminator 2: Az ítélet napja 3D

Tisztán emlékszem, hogy 1993-ban, egy őszi napon láttam a Terminator 2: Az ítélet napját először, valamelyik akkori magyar tévé adta a kettő közül. Mindössze 7 éves voltam ekkor, de a film nagy hatással volt rám, jóllehet, a Conan, a barbárt akkor még jobban szerettem. Ez persze valami más volt. Valami komolyabb. Akkor persze nem nagyon értettem a film politikai üzenetét, de nem is ez volt a lényeg. Hanem egy szívhez szóló akciófilm és sci-fi volt, nem mellesleg egy családi melodráma, melyben az elvesztett Apát kellett újra megtalálnia John Connornak, a gépek lázadása utáni emberi ellenállás vezetőjének gyerekkorában, mikor megpróbálta megöletni a SkyNet, az ördögi mesterséges intelligencia. Gyakorlatilag ugyanaz a sztori ismétlődött meg, mint amit az első, 1984-es részben láthattunk, csak éppen itt nem egy életre szóló szerelem, hanem egy életre szóló apa-fia kapcsolat született meg a T-800 és a fiatal Connor között. Mikor lement a Terminator 2. utolsó kulcsjelenete az acélöntödében, én ösztönösen is leutánoztam a T-800-at, és mutattam a hüvelykujjammal a tévének, hogy „oké, veled vagyok!”.

És szerintem ezzel nemcsak én voltam így, hanem sok más idősebb kortársam is, mert James Cameron filmje mára klasszikussá érett. Furcsamód az első részt a nézők és kritikusok amolyan kötelező rosszként letudják, és Az ítélet napját emlegetik az örökzöld akciófilmek, illetve sci-fik között. Jóllehet, mára nálam azért fordult a kocka, és ahogy újra és újra megnéztem a két alkotást (természetesen ugyanazon a napon, darálva), A halálosztó gagyi alcímmel ellátott Terminator tetszik jobban keménysége és már-már szürreális hangulata miatt. Jóllehet, a második részt érzelgőssége ellenére is remek alkotásnak tartom, és objektíve el kell ismerni, hogy jóval több gondolattól feszül, mint a sokkal egyszerűbb első felvonás. Azonban annyi bizonyos, hogy mindkét film bőven megérdemli, hogy a rajongók életükben egyszer moziban is láthassák. Nekem és még sok más kortársamnak nem adatott meg ez a lehetőség, azonban most itt az idő, mert a Terminator 2. valóban visszatért: augusztus 29-től már vetíti a Corvin Mozi Budapesten, de szeptember 14-től országosan is bemutatják a Pannónia Entertainment jóvoltából a James Cameron által felújított 3D-s moziváltozatot az eredeti magyar szinkronnal! (A továbbiakban spoilerek következnek, szóval aki netalántán nem látta még a Terminator 2-t, és érdekelné, az csak fenntartásokkal olvasson!)

Tavaly már örömködhettek a Terminator-fanok, mert az első részt éppen egy éve vetítették újra Magyarországon, igaz, azt nem 3D-ben. És igazából ezek azok a filmek, melyeknek nincs is szükségük a 3D-s parasztvakításra, mert nemcsak történetükben, de hangulatukban és akciójeleneteikben is rávernek még a mai túltolt CGI-filmekre is. Habár szerencsére a kaszkadőrmutatványok és tradicionális filmtrükkök kezdik visszanyerni létjogosultságukat (lásd a Mad Maxet és Az ébredő Erőt), de mégis üdítően hat egy Terminator-film a mozivásznakon. Mert bár a nyolcvanas évek környékén is kikeltek sokan a futószalagon érkező hollywoodi filmek ellen (az akkori magyar kritika finoman szólva sem volt nyitott ezek irányába), azonban a Terminator 2-t egy mai átlagos szuperhősfilmmel összevetve a maszkos igazságosztók csúnyán elvéreznek. Már a Terminator 1. részéből is sugárzik a szív és a lélek annak ellenére, hogy James Cameron azért kőkemény technokrata (jelenleg is egyszerre 4 Avatar-filmen dolgozik), és üdítő, hogy a sorozat első két darabja nincsen tele csipkelődő, laza matinéfigurákkal. A Terminator 2-ben a humor még éppen jó arányban van jelen az akciójelenetekhez és a megható momentumokhoz képest.

Azt persze hozzá kell tenni, hogy a James Cameron-féle filmek után következő folytatások egyre mélyebbre süllyedtek. A Terminator 3 és a legutóbbi Genisys már önmaguk paródiái (ez utóbbiról mondjuk meglepő módon pozitívan nyilatkozott Cameron), melyben az egyre öregebb Arnold Schwarzenegger már csak egy karikatúra. A Terminator: Megváltás, a negyedik epizód még nem is lett volna annyira rossz, mint A gépek lázadása és a Genisys, csak egyszerűen semmiféle Terminator-hangulata nem volt a filmnek. A tévésorozat, a Sarah Connor krónikák pedig hibái ellenére nagyon jó lett volna, remek színészekkel, de sajnos nem hozta az elvárt nézettséget, így lelőtték.

Az első két rész pont azért volt jó, amiért sok nyolcvanas évekbeli sci-fi, mint az Alienek, a Menekülés New Yorkból vagy éppen a Szárnyas fejvadász: volt stílusuk, és nagyon jól fel volt építve történetük. A Terminator 1-ben elképesztő az az erő és féktelenség, ahogy a T-800 előretör, átgázol mindenkin, és a Sarah Connort védő Kyle Reese és minden más emberi karakter jelentéktelennek, törékenynek tűnik a reménytelen küzdelemben. A Terminator 2-ben pedig James Cameron rendkívül jól adagolja a feszültséget a film elejétől a végéig. Ahogy az újabb T-800 megérkezik, ahogy egy kis időre kételkedőbe esünk, hogy vajon ezúttal is a rossz oldalon áll-e (a T-1000 belépője után persze eloszlik ez a kétely). De Sarah Connor karaktere is igencsak zseniálisan lett kiegyensúlyozva: egy darabig még hihető is lenne, hogy őrült, majd látjuk az első terminátor karját és processzorát, viszont utána meg jön a szökés jelenete, és a Miles Dyson elleni merénylet, melyek egyértelművé teszik, hogy Sarah azért csak megroggyant lelkileg.

A Terminator 2-ben tehát van dráma, vannak benne valódi tétek, és bár meg-megbicsaklik logikailag, de ezt is elnézzük neki. Mert hát a Terminator 3-nak annyiban igaza van, hogy naivitás azt hinni, Dyson halálával a csúcstechnika fejlődése megáll, és a gyilkológépek memóriájának elpusztításával megakadályozható a tragédia, az emberiség bukása. Ma, mikor már léteznek olyan mesterséges intelligenciák, amelyek akár csak viccből is, de az emberiség elpusztítását helyezik kilátásba, meglehetősen támadhatónak tűnik a Terminator 2. megoldása. Azonban a történet összességében nagyon is jól működik, mert a mitológia rendkívül jól ki van találva. Már az 1984-es első részben iszonyúan erős kép volt, ahogy a lánctalpas gépek átgázoltak a rengeteg emberi koponyán, és a Terminator 2. jövőben játszódó képsorai sem kevésbé hatásosak. Bár a Terminator 1-ben jóval félelmetesebbre sikerült a disztópia, azonban a második felvonásnak az a bizonyos atomrobbanásos jelenete valószínűleg mindenkinek beégett az agyába. (Persze a Ne várd a csodát! című film három évvel korábban még ennél is keményebb nukleáris pusztítást mutat be.)

És a Terminator 2. az első rész horrorja és szürreális víziói helyett a megrendültség képeit árasztja magából. Egy mai hollywoodi filmekhez szokott fiatal nézőnek talán még túl lassú is lehet a T2 cselekménye, mert a kulcsmomentumok ki vannak merevítve, több szemszögből be vannak mutatva, kétségtelenül egy szuperhősfilmhez képest James Cameron műve bizonyos értelemben „művészfilm”-nek tűnik. Azonban éppen ezért olyan emlékezetes film a Terminator 2. Mert már a főcímben lassan lángoló játszótér, és a lángok közül végül előtűnő hideg, rémálomszerű fémarc is roppantmód szuggesztívek. Az ilyen és ehhez hasonló nagyon erős képek miatt feleslegesnek is tűnik kimondatni Johnnal a film közepén, hogy „ugye nem fogjuk megtenni?”. Az elpusztított civilizáció romjai, a pusztulás jelenetei és a szomorú, mégis ünnepélyes zene igencsak hátborzongatók és meghatók a mai napig.

De ha belegondolunk, hogy ezt a filmet 1991-ben, a Szovjetunió összeomlása és a Vasfüggöny lebontása után mutatták be, akkor értjük csak meg igazán, miért is égett be Az ítélet napja az emberek agyába. Akkoriban felemelő lehetett a hidegháború nukleáris paranoiáját követően látni a Terminator 2-t és hallani Sarah Connor szavait: „Mert ha egy gép, egy terminátor fel tudta ismerni az élet értékét, akkor talán van még remény”. Szomorú, hogy a rendszerváltás korszakának reményteli optimizmusát a mából leginkább cinikus rezignáltsággal szemlélhetjük, mikor a kortárs társadalmi-politikai fejlemények újfent egy rendkívül sötét jövőt vetítenek előre. Avagy nem a mesterséges intelligencia fog megölni minket, hanem egymás gyűlölete, és persze a hataloméhség.

Úgyhogy a Termiantor 2. máig a megbékélés filmje, melyet újranézve persze már tarthatunk messzemenően naivnak, de üzenetével és ideológiájával úgy gondolom, mindannyiunk tud azonosulni. Jóllehet, a T2 nemcsak az ideológiákról és a magvas, megható mondanivalóról szól, hanem egy kiváló akciófilm is. A film sajtóvetítése előtt láthattunk egy interjút James Cameronnal, melyben a rendező azt fejtegette, hogy a Terminator 2. vizuális effektusait a helyén kell kezelni, habár bizonyos tekintetben a mai napig megállja a helyét e téren is. Nos, Cameron mondandójának második felével maximálisan egyetérthetünk. A trükkök, a speciális effektek, a minimális CGI mind-mind frissességgel hatnak, és egyáltalán nem érezzük úgy, mint egy-két régebbi, olcsóbb filmnél, hogy elavult lenne. És James Cameron műve nemcsak, hogy mai napig látványos és lélegzetelállító, de rendkívül jól van vágva is.

Az átfedésekről, a kitartott pillanatokról már szóltunk, de meg kell említeni az akciójelenetek szerkesztését is, mely szintén elsőrangú a mai napig. A Terminator 2. szinte minden összecsapása jutalom és emlékezetes, így akármelyiket is idézzük, egy klasszikust idézünk be, mely újra és újra áll-leejtő élmény. Mikor például a T-800, John és a T-1000 először találkoznak a plázában, az összerántja a néző gyomrát. Ahogy a labirintusszerű folyosókon kanyarognak a szereplők, és közeledik a T-1000 a kamaszfiú felé, izzadhat a tenyerünk, hogy megtalálja-e a T-800, még mielőtt a folyékony fém beleeresztene pár golyót. Majd ahogy váltanak pár lövést, és amint a két mesterséges intelligencia hozzá csapódik a falhoz, és átviszi azt: rendkívül zsigeri élmény, valahogy így kell izgalmas akciójelenetet rendezni.

Na, de mi a helyzet a mostani moziverzióval? Bizonyára sokan tudják, hogy James Cameron állítólag személyesen felügyelte a bő három évig tartó munkálatokat, vagyis a Terminator 2. felújítását és 3D-sítését. Mivel a 3D-technológia enyhén szólva sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (egy kezemen meg tudom számolni, hány kortárs blockbusternél volt értelme, ha az őrült művészfilmes Jean-Luc Godard Búcsú a nyelvtől című trollkodását nem számítjuk ide), így jómagam szkeptikus voltam a Terminator 2. 3D-változatával kapcsolatban. Persze ha James Cameronról van szó, akkor talán még bízhatunk a minőségben, mert bár a rendező meglepő módon pozitívan nyilatkozott a hulladék Genisysről, az Avataron látszott a maximális igényesség (már a film vizualitását tekintve, a sztori nem volt annyira nagy szám). És a rendező pár évvel ezelőtt bemutatott Titanic 3D-je sem volt rossz. Nos, a Terminator 2. esetében sem kell félni a háromdimenziótól. Amellett, hogy természetesen nincs, nem is lehet kihasználva a technika, szerencsére nem is rontja le a film minőségét. A moziban a képek 1-2 kivételtől eltekintve tűélesek voltak, még azt is felfedezhetjük, hogy Arnold Schwarzenegger és Linda Hamilton arcán már bőven voltak ráncok 1991-ben is. Néhány képernyőből kinyúló puskára és pisztolyra számítsunk, de amúgy nem szabad fejünk mellett elsüvítő golyókra, vagy a T-1000 szétlövése után a vászonból kirepülő szilánkokra számítani. (Ehhez inkább az 1996-os Battle Accross Time című rövidfilmet kellene megnézni az eredeti vetítési körülmények között.)

Továbbá amiatt is „must see” kategória a Terminator 2., mert a rajongók most úgy láthatják, ahogy azt a legelső bemutatásakor (persze a 3D-t leszámítva): az eredeti moziváltozatot az ahhoz készült magyar szinkronnal. Persze Arnie akcentusával az igazi, de a Terminator 2. magyar változata is egy szebb korból származik, amikor még rendkívül igényes szinkron készült a filmekhez jobbnál jobb magyar színészekkel. Illetve a moziváltozatot azok üdvözlik majd, akik hozzám hasonlóan idegenkednek a több szempontból is problémás rendezői változattól. A DVD-n és Blu-Rayen is kiadott verzió ugyan sok érdekes jelenetet is tartalmaz (mint például mikor az acélgyárban a T-1000 úgy bukik le ál-Sarah-ként, hogy lába egybeolvad a fémráccsal), de nagyon sok feleslegeset is, melyek vontatottá, és bizonyos esetben kifejezetten blőddé teszik az amúgy remek filmet (gondolok itt például Sarah első víziójára, melyben Kyle Reese tér vissza, és arcpirítóan rossz dialógusban szépeleg egymással a pár).

Szóval erről a filmről, Az ítélet napjáról és persze az első részről is csak ódákat lehet zengeni, mert az akciófilm és a sci-fi kiemelkedő darabjai, örök klasszikusok, melyeket remélhetőleg még 2029-ben is lesz módunk megtekinteni, és hülye politikusok vagy pénzemberek nem tesznek róla addig, hogy valóban megsemmisüljön az emberi civilizáció. Úgyhogy aki imádja James Cameron klasszikusát, az most az 1986-os Aliens, a Titanic és az első Terminator után Az ítélet napját is megtekintheti a magyar mozikban. Nem érdemes kihagynia a rajongóknak, főleg azoknak nem, akik nem látták annak idején filmszínházakban. Mert mint sok más igazi film, a Terminator 2. is nagyvászonra, a nagyterem sötétjébe való. Jópofa húzás egyébként a forgalmazótól, hogy augusztus 29-én, az országos permier előtt is vetítik a budapesti Corvin Palotában – éppen azon a napon, amikor a filmbeli ítélet napja is zajlik (vagy zajlott: ahogy tetszik) majd 1997-ben.

10/10 – kihagyhatatlan élmény