A Ju-on számomra mindig egy rejtély volt. Eleve nem vagyok az ázsiai horrorok megszállottja, de vannak ott is kifejezetten hangulatos és jól összeszedett alkotások. Ehhez képest itt ez a már említett „sorozat”, aminek az alapvetése is faék egyszerűségű. Valami arról, hogy ha valaki erőszakos halált hal, harag és átok születik, ami onnantól kísérti a házat. Közel 10 film sem volt elég, hogy megjegyezzem a konkrét szabályt, annyira érdektelen az egész.
Még ezzel sincs gond, hiszen pofonegyszerű ötletekből is lehet zseniális alkotást készíteni, de az szerintem sokat elmond, hogy ez már minimum a negyedik verziója a filmnek, amit először Japánban videóra (jó, igazából tévére, 2000-ben), majd szintén Japánban moziba (egyszerre folytatásként és felújításként, 2002-ben), azután pedig Amerikában moziba (2004) küldött alkotója, Takasi Simizu – megfejelve mindegyiket egy folytatással, amik egyébként további filmeket is szültek, csak már másoktól.
Felmerül a kérdés, hogy egy ennyire primitív koncepciónál mi lehet az oka annak, hogy az ötletgazda kétszer is remake-eli a saját produkcióját, illetve mi mindent lehet még hozzátenni a vetélytársakénál (Ringu és többiek) valamivel gyengébb alapokhoz. Nos, a nyávogó fiúszellem és a hosszú, önálló életet élő ázott haj nem válasz. Márpedig sajnos a Grudge-filmek (A harag, Átok, teljesen mindegy) eleve nem nyújtottak sokkal többet – viszont legalább rendelkeztek egy sajátossággal, ami az ázsiai horrorok különlegessége, ez pedig az egyéni hangulat.
Csirkét fogunk enni!
Na, jó, próbáljunk a legújabb feldolgozásra (igazából egyszerre lehet önálló folytatás és remake) összpontosítani, ami úgy hiányzott év elejére, mint egy falat kenyér. Muldoon nyomozó (Andrea Riseborough – a Mandy különleges arcú, címadó karaktere) kisfiával új helyre költözik, majd beáll a szófukar és magának való Goodman (Demián Bichir) mellé, aki messziről kerül egy bizonyos házat, közben pedig a múlt démonjaival küzd, merthogy ahhoz a bizonyos épülethez köthető megőrült társa mániája is, miszerint a falak között a gonosz lakozik.
A környék egyébként otthonos, barátságos, a nyomozók pedig szinte már egyből találnak egy rég magára hagyott hullát az erdőben, ami persze kapcsolódik legfőbb esetünkhöz. Nyugalom, arra is hamar fény derül, merthogy Muldoon bekukkant a már említett házba, ahol a Matheson-feleség (Lin Shaye) éppen főzőcskézve őrültködik, a ház ura meg teljesen belefeledkezik a hulláskodásba. Innentől adja magát, hogy megismerjük a hely múltját, még egy család életébe betekintést nyerünk, Muldoon lassan megszállottjává válik az esetnek, Goodman pedig próbálja kiragadni őt a mániájából, mielőtt minden kezdődik elölről.
Átkozott!
Sam Raimi producerkedése ide (el tudom képzelni: „Van egy horrorfilmünk, Lin Shaye szerepel benne 3 percet, adod a neved és a pénzed? Újabb Grudge…” „Persze.”), Lin Shaye felbukkanása (jó, talán 4-5 perc is megvan) oda, nekem fogalmam nincs, ki gondolta úgy, hogy bármi más helyett jó ötlet egy újabb Grudge a korábbiak mellé, ráadásul ebben a formában. De vegyük először a pozitívumokat. Merthogy vannak azok is. Például néha nyomasztó, néha gyomorforgató egy kicsit, legalábbis a mostanában látott mozis horrorfilmek mellett. Meeeg… van egy-két jó pillanat, néhány szépen fényképezett helyzet. De lépjünk is tovább, mert már kellemetlenül érzem magam.
Mindehhez pedig jön a totális inkompetencia. 10 perc után lehet tudni, most éppen mikor fognak valamivel megrémiszteni (természetesen a film nagyobb hányada az egyetlen felismerhető szabályra húzott jump scare-ekről szól), emellett pedig csak úgy halad a sztori, de a cselekményben semmi érdemleges pillanat nincs. Elindulunk onnan, hogy átok és harag, majd megismerjük, hogy honnan jött… nem, ez nem is igaz, inkább csak látjuk, hogy korábban mit művelt, majd visszatérünk oda, hogy átok és harag.
Mindezt tesszük érdektelen karakterek és párbeszédek mellett, akik próbálják valamivel kitölteni azt a háromnak tűnő másfél órát, de mivel nem történik semmi érdemleges esemény, ez nem nagyon sikerül. Néha ide-oda morognak pár szót, sírnak, hogy mennyire szeretik egymást, de ezen kívül egész egyszerűen semmi nem történik, csak néha zombivá alakuló kísértetek molesztálják a jónépet, illetve egy-egy esetben bejön a képbe a már jól ismert hosszú fekete haj. Hajjaj. Még jó, hogy dáridózni nem kezdünk.
Szóval Sam Raimi… meg Lin Shaye… ja, igen, róluk már többet volt szó, mint ami közük lehetett a filmhez. Szóval lássuk inkább az írót, a Gary Dauberman (Annabelle 3) mellé nyugodtan odahelyezhető másik fenegyereket Hollywoodból, aki a közelmúlt nagyszerű történeteiért felelt. Ő Jeff Buhler (A csodagyerek), aki a rendezővel (Nicolas Pesce – Anyám szeme) összedolgozva hozta a csodálatos, lélekemelő jeleneteket és párbeszédeket. Nagyon nem is szaporítom a szót, szóval maradjunk annyiban, hogy ha már nincs más, aki arrafelé horrorfilmes sztorikat írna, akkor… az utolsó kapcsolja le a villanyt. Köszi!
Röviden összefoglalva: Az átok háza nem lett jó film. Nem jó horror. Vannak jó pillanatai, így aki életében még nem látott kettőnél több horrort, de azok is az Annabelle 3-A csodagyerek-Fekete karácsony hármasból vannak, talán élvezhetik a másfél órás agypihentetést (ki kell kapcsolni, mert őrületes logika van néhány jelenetben). Mindenki más viszont jobban teszi, ha elkerüli. Akkor már inkább a korábbi verziók, de az ázsiai vonalon eleve vannak jobb darabok. Amikből érdekes módon nem készült még 3-4 feldolgozás és folytatás, mert nem üzleti érdekből születtek.
Az átok háza (The Grudge)
Rendező: Nicolas Pesce
Játékidő: 93 perc
Hazai bemutató dátuma: 2020. 01. 02.
Forgalmazó: Intercom
