A Beszélj hozzám! egy rém egyszerű koncepciót követve is felettébb sikeressé tudott válni. Ott a sztori annyiból állt, hogy adott volt egy mumifikált kéz, amit megragadva az illető beszélni tudott a holtakkal. Ezt a ’90-es években még valami nagyon misztikus, nyomozós thrillerként adták volna elő, a Beszélj hozzám! viszont sokkal lazábban kezelte az alapanyagot és teljes mértékben a mai kor igényeihez igazította a stílust. A siker nem maradt el, Hollywood pedig megirigyelve az ausztrálok sikerét, egyből nekiállt kidolgozni egy nagyon hasonló horrort – ebből lett A halálkártya (Tarot), ami már a hazai mozikban is megtekinthető. Persze csak saját felelősségre!
Fiatalok egy csoportja épp egyikőjük születésnapját ünnepli, amihez kibérelnek egy olyan ősrégi kísértetházat, amiért még az Addams-család is azonnal letenné a foglalót. Huszonéves hőseink az éjszaka közepén hamar rájönnek az egyik legborzalmasabb dologra, ami csak megtörténhet velük, egyedül abban a nagy házban: elfogyott az összes pia. Nosza, neki is állnak még több alkoholt keresni és eljutnak egy lezárt ajtóhoz, amire nagy betűkkel ki van írva, hogy tilos a bemenet. Itt biztos van pia! – gondolják, majd feltörik az ajtót, fittyet hányva arra, hogy épp rongálást követnek el. Odabenn nagyon különös tárgyakat találnak, például egy pakli Tarot-kártyát. Közös Mortal Kombat 1 meccsek helyett inkább elkezdenek egymásnak jósolni, mert abból baj sosem lehet… ugye? Hát, dehogynem! Kiderül, hogy a pakli el lett átkozva és a kártyalapokon szereplő alakok (az Akasztott ember, az Ördög vagy a Halál) mind elkezdenek a való életben is vadászni rájuk.
A film az 1992-es Horrorscope regényből készült, persze jócskán modernizálva az eseményeket, de a lényeg ugyanaz. Adott egy kis csapat, akik meggondolatlanul szórakoznak a természetfelettivel, aztán pedig csodálkoznak, hogy szép lassan elkezdenek egymás után elhullani. A Sony láthatóan pakolt pénzt a film mögé, viszont A halálkártya sajnos semmivel sem tud kiemelkedni a tucat-horrorok közül. Az összes olyan kártyát kihúzza, ami manapság trendi. Folyton poénkodó mellékszereplő? Pipa. Meleg pár a baráti társaságban? Pipa. Előre látható és minél hangosabb jumpscare-jelenetek? Többszörösen is pipa. Az ijesztgetések gyengék, a szereplők pedig néha úgy kezdenek viselkedni, hogy már a fejemet fogtam. Jó példa erre a hídon játszódó jelenet, mikor egyikőjük a teljes baráti társaságát a kocsiban hagyva egyszer csak kiszáll és elkezd az ellentétes irányba rohanni. Ez teljes mértékben logikátlan és idióta cselekedet, nem is tudtam hova tenni.
Sajnos A halálkártya olyan, mintha gyerekeknek készült volna. Kiszámítható, klisés, a jóslatok elismétlése pedig jól mutatja, hogy a film mennyire ostobának tartja a saját nézőit. Egy tapasztaltabb rendező kezében talán működhetett volna ez a leosztás, de az elsőfilmes Spenser Cohen és Anna Halberg sajnos nem tudott emlékezeteset letenni az asztalra. Kár érte, mert a különféle Tarot-horrorkarakterek miatt nekem volt egy kis Lidérces mesék éjszakája hangulatom itt-ott, viszont a film egyszerűen képtelen megállni a saját lábán. A trashtől persze távol áll, azonban így is maximum a középkategóriát kapargatja, és azt is csak legalulról.
A halálkártya már megtekinthető a hazai mozikban.
Képek forrása: IMDB, Variety, Bloody-Disgusting
