Ma mozikba került egy csodálatosan felszabadító, szellemes, jól idézhető és sokszínű film, a Licorice Pizza (ejtsd: liköris – a kifejezés egyébként az édesgyökér pizzát jelöli). Kevés ilyen jellegű alkotás készül mostanában, már csak ezért is érdemes a sok egyenszabású blockbuster közepette beiktatni Paul Thomas Anderson (Vérző olaj, Magnólia) friss rendezését. Ez az alternatív és populáris felfogás határán egyensúlyozó filmstílus uralkodó volt a 70-es és a 90-es években, amit jelen esetben nyomatékosít, hogy valamikor 1972 környékén játszódik a cselekmény. Mégsem retró mozi készült, amiért különösen hálásak lehetünk a direktornak. Vagyis legendás filmek gyengébb színvonalon való másolása (vö. Joker) vagy egy szép emlékű korszak nosztalgikus, de mondanivaló híján zajló megidézése helyett friss, dinamikus, saját történettel szolgáló alkotást kapunk. Még csak nem is különösebben esztétizálja a korszak díszleteit Anderson, mint Tarantino tette például a Volt egyszer egy… Hollywoodban, hanem a cselekmény indokolja a filmből áradó romantikus hangvételt.
(A kép forrása: Port)
Vérbeli felnövéstörténetről van szó, ami kettős szemüvegen keresztül mutatja be Gary és Alana közös útját. Egyrészt mesébe illő kerek sztorit követünk, mégis szinte minden jelenetben látjuk hőseink esetlenségét vagy nyomorát. Nem beszélve az abszurd alapszituációról, miszerint közel tíz éves korkülönbség választja el őket egymástól (már ha lehet hinni a lánynak ezt illetően). Szkeccsfilmszerűen épül fel a mű, a fiú és a lány kapcsolatának legfontosabb epizódjait emeli ki a forgatókönyv, mígnem végleg egymásra találnak. Összességében bármelyik szövevényes, kacskaringós úton kialakult szerelem vagy házasság történetével párhuzamba vonható a Licorice Pizza. Milos Forman-i módon látjuk két szerethető ember, illetve egy románc emelkedőit és buktatóit, sötét foltjait, egyszerre mindkét pólust.
A fentebb említettek szerint Paul Thomas Anderson nem kívánt giccses nosztalgiafilmet készíteni, ugyanakkor a fő cselekményszál mellett beszél kicsit a válságok és csúcspontok között ingadozó hetvenes évekről. Elsősorban a jelen tükrében von le konklúziókat a korszak Amerikájával kapcsolatban. Legyen szó a kisebbségek helyzetéről, a magas pozícióban lévők túlkapásairól, az angolszász kapitalizmusról és az amerikai álomról, vagyis hogy az ügyes és tettrekész vállalkozó szellem mindig utat tör és megtalálja az ösvényt a siker felé. Fogós kérdés, hogy utóbbiból mi maradt 2022-re. Tipikus többször nézős filmről van szó, amit örömmel él át újra, meg újra az ember. Egyrészt kifejezetten vicces a Licorice Pizza, másfelől annyi rétege van a műnek, hogy valószínűleg sokadik alkalommal is képes elveszni egy-egy részletben a néző. Ha készült szellemes, sodró lendületű és mindenkihez szóló alkotás idén, akkor az Paul Thomas Anderson rendezése.
