Sokakhoz hasonlóan a David Lynch munkásságával való megismerkedés nálam is a Twin Peaks-sorozattal kezdődött, amely mind a mai napig nagyszerű néznivaló, és nem csoda, hogy például az olyan videójátékok is rengeteget kölcsönöztek belőle, mint az Alan Wake, vagy a Deadly Premonition. Aztán kicsit idősebb fejjel elkezdtem felkutatni Lynch többi filmjét. Jött a Mulholland Drive, a Kék bársony, a Dűne… majd egy olyan alkotás, amely azonnal beleégett az emlékezetembe. Ez volt a Radírfej, Lynch első (1977-es) nagyjátékfilmje. Pénzhiány miatt előzőleg négy éven át készült, a rendező pedig magára vállalta az írást, a vágást, a speciális effekteket, sőt még a zenéért is ő maga felelt. Úgy gondolom, hogy máig ez karrierjének legbizarrabb, legszürreálisabb filmje – aki nem hiszi, nézze csak meg a vacsorajelenetet. Egyetlen film viszont hosszú évekig kimaradt nekem a munkásságából, ami pedig nem más, mint az 1980-as, Az elefántember. A film 2020-ban volt 40 éves, aminek apropójából digitálisan felújították, a fekete-fehér képet restaurálták, de mivel a koronavírus sajnos éppen javában tombolt, a mozis vetítések erősen lekorlátozódtak. Idehaza a Pannónia Entertainment jóvoltából viszont január végén mozikba kerül a felújított változat, mi pedig már néhány nappal előbb megtekinthettük, méghozzá a MOM Parkban.
A történet az 1800-as évek végén játszódik, a viktoriánus korabeli Angliában, azon belül is Londonban, amelyet már jól ismerhetsz az Assassin’s Creed Syndicate-ből: mindenhol nyomor, mocsok, gazemberek, rablók és prostituáltak, a tehetősebb réteg pedig puccos házakban húzza meg magát. Ha megvolt Guillermo del Toro modern klasszikusa, a Rémálmok sikátora, akkor tudhatod, hogy ezekben az időkben a vándorcirkuszok igen népszerűek voltak, pláne a freak-show számokkal fellépők, ahol a legkülönfélébb testi elváltozásokkal rendelkező embereket mutogatták a népnek, afféle groteszk látványosságként. John Merrick (John Hurt) is egy ilyen látványosság. Egy gyermekkori betegségnek köszönhetően teste és arca teljesen el van torzulva, daganatok és szervi rendellenességek csúfítják, amiért a cirkuszban csak Elefántemberként emlegetik. Dr. Fredrick Treves (Sir Anthony Hopkins) – aki elismert sebész és az anatómia szakértője – egy nap felfedezi John-t, és mindenképp szeretné közelebbről is megvizsgálni. Alkut is köt John gondozójával, aki egy kis pénzért bármire hajlandó. John ellátogat a kórházba, ahol Dr. Trevers megkezdi tanulmányozását, illetve bemutatását a többi orvos előtt. Ahogy telik az idő, John egyre jobban otthon érzi magát a kórház falai között. Új barátokra tesz szert – akik már emberként és nem állatként kezelik –, elkezd beszélni, kommunikálni másokkal, és megtapasztalja, hogy mit jelent az emberi jóság, amiben még soha nem volt része.
Persze a kórházban is akadnak, akik csak ki akarják használni ijesztő látványát és előbb-utóbb a cirkuszi pszichopata is feltűnik, hogy tulajdonát visszavigye magával. De Lynch filmje végig egy gyönyörű karakterábrázolást mutat be, és minduntalan emlékeztet rá, hogy nem mindenkinek vannak hátsó szándékai, és az emberi jóság ott lapul ezekben a zord időkben is. Csodálatos jelenet, amikor Dr. Treves elhívja John-t az otthonába teázni, és az édesanyjáról mesél, hogy mennyire igyekezett jó lenni hozzá. Az elefántember egyébként a valóságból táplálkozik: Joseph Merrick életét vették alapul, aki Próteusz-szindrómában szenvedett – szóval mondhatni, hogy ez egy életrajzi film. A fekete-fehér képi világ és a remek zene nagyon szépen illik a korrajzhoz, Lynch pedig érzékenyen és a rá jellemző stílusjegyekkel mesél el egy olyan történetet, amelynél depresszívebbet ritkán láthatsz, ugyanakkor meglepő módon rendkívül felemelő élményt is nyújt.
Aminél rögtön eszedbe juthat, hogy épp kinek a filmjét nézed, az a nyitójelenet az elefántokkal, illetve később az álomjelenet. Ezeknél ütközik ki leginkább, hogy Lynch megpróbált Lynch lenni, azaz a zene horrorisztikusabbra vált, eltorzított hanghatások szólalnak meg, és különféle furcsa jelenetek játszódnak le előtted. Persze azért annyira nem húz be a nyúl szürrealizmussal teli üregébe, mint a Radírfej tette azt a radiátor mögött lakó lány énekével. Amit még mindenképp kiemelnék, az a befejezés. Egyszerűen tökéletes, noha már nagyjából a játékidő felétől kitalálható, hogy mi fog történni. Az Adagio for Strings aláfestőzeneként ennél a jelenetnél kész telitalálat. Hogy megéri-e 2023-ban moziban megnézni Az elefántembert? Abszolút. Ezt a filmet 2033-ban, 2043-ban, vagy akármikor máskor is megéri megnézni, mert semmit sem veszített az értékéből. Az emberi jóságot nagyon ritkán láthatod ennyire tisztán, ennyire szívszaggató, de mégis lélekmelengető módon. Szégyen, hogy a nyolc Oscar-jelölésből az Akadémia egyet sem váltott díjra. Csodálatos film, így akinek kimaradt, az január 26-tól limitált ideig a kiválasztott hazai mozikban is láthatja!
Köszönjük a lehetőséget a Pannónia Entertainmentnek!
(Képek forrása: The Guardian, TCM, Pannónia Entertainment)
