Holnap hazánkban mozikba kerül az elegáns-lírai címet viselő, bestseller regényt adaptáló Ahol a folyami rákok énekelnek. A film ugyan saját jogán nem mutat semmi különlegeset, lényegében egyszerű illusztrációja a könyvnek, a történet mégis elég szenvedélyt és állítást hordoz, hogy érdemes legyen beülni egy vetítésre. Noha a készítők előtt több lehetőség mutatkozott – a cselekmény helyszínéül szolgáló mocsár közegében és a bántalmazó apa súlya alatt döcögő hétköznapokban is elmerülhettek volna, vagy választhattak volna egy bűntény fokozatosan felgöngyölítő dramaturgiát –, végül is egyedül a bántalmazott és rendkívül sérült hősnő kapcsolataira koncentráltak. Utóbbit azonban kétségkívül igényes és érzékeny módon ábrázolták. A film gyönyörűen kibontja, hogy mit jelent a szerelem és milyen a szerelem nélküli érzelmekre épített románc. Illetve kiderül, mekkora teherként nehezedik az elhagyottra a múlt emléke.
(A kép forrása: Port)
A nyúlfarknyi tárgyalótermi és börtönjelenetek eleinte nem illeszkednek a múltba révedő hosszabb jelenetfüzérekhez, csak a film második felére válnak igazán feszültté a cselekmény egymás mellett futtatott jelenidejű és flashback szekvenciái. Delia Owens könyve valószínűleg jóval színesebb élményt nyújt az olvasónak, a film ugyanis kissé kommersz. Egyébként is kifejezetten regényszerű, nem drámai pillanatokra és párbeszédekre épül a forgatókönyv, amit egy filmes szkript megkíván. A viktoriánus regényeket idéző történet azonban felemeli a hollywoodi produkciót, sőt a játékidő második felében kifejezetten átélhető módon tárják elénk az alkotók a régi Amerika társadalmi feszültségeit és a nőkkel szemben rendkívül kirekesztő évtizedeket. Noha kaphatott volna szebb adaptációt is az Ahol a folyami rákok énekelnek, az alaptörténet és a főszereplő erőteljes alakítása miatt senki sem távozik majd elégedetlenül a moziból.
