Tegnap derült égből villámcsapásként érkezett a hír, hogy 78 éves korában elhunyt David Lynch, minden idők egyik legnagyobb filmrendezője. Az a David Lynch, aki már karrierje kezdetén hamar a filmtörténet egyik legsikeresebb alakjává vált, és akinek egy időben még azt a bravúrt is sikerült végrehajtania, amit kevés horrorspecialista ért el: széles közönség nézte nyomasztó, sok esetben perverziók tárházát elénk táró filmjeit. A következőkben David Lynch titkát próbáljuk megfejteni öt különböző korszakban készült rendezésén keresztül. Tartsatok velünk!
(Forrás: Crack Magazine)
Radírfej (1977)
Első nagyjátékfilmje – meglepő módon – legkevésbé populáris, legnehezebben fogyasztható alkotása. Igazi egyetemi vizsgafilm jellege van a műnek. Egy rendkívül bizarr és több jelenetében gyomorforgató eseményeket tartalmazó felnövéstörténetet láthatunk. Később is fontos elemét képzeték a szerző munkásságának az ember ösztönös-zsigeri látomásai (amikor pszichológusa kitűzte azt a célt, hogy a terápia végeztével megszűnnének Lynch rendszeres rémálmai, a direktor azon melegében hagyott fel az öngyógyító foglalkozásokkal), ennyire nyers formában viszont alig-alig fejezte ki magát az elmúlt negyven év során. A dialógusokat és a világosan dekódolható, a maguk konkrétságában értelmezendő szituációkat koncepciózusan kerülő alkotás nem épp szívderítő, ám rendkívül átélhető metaforája a felnövés folyamatának. Sorban látjuk az elköltözés, a párválasztás, a másik szülei megismerésének, illetve a gyerekvállalás nehézségeinek rémképeit. Leginkább mumus és szörny képében jelentkeznek ezek a kihívások a vásznon.
(Forrás: Oklahoma City Museum of Art)
Kék bársony (1986)
A film, ami elhozta az áttörést a kultikus szerzőnek. Aki beleszeretett Lynch-be, az a Kék bársony láttán szeretett bele. Ez már az a visszafogott párbeszédeiben, pedánsan felöltöztetett karaktereiben, elegáns színvilágában, fátyolos zeneválasztásában és nem túl éles, fanyar humora révén folyamatosan romantizáló David Lynch, akit az egész világ megismert. A Reagan-Thatcher korszak ötvenes évek mániájától megihletett történet a hatvanas-hetvenes évek horrorjaival ellentétben kevésbé élezi ki a feszült jeleneteket. Inkább túlzottan rapszodikus színészi játékot látunk, amit nyilvánvalóan parodisztikus szándékkal alkalmaz a rendező. Jóllehet ő sosem nyomta volna a falig ezeket a helyzeteket, mint például Argento vagy Tarantino. A horrorfilmekre korábban jellemző húsba tépően dinamikus kameramozgások és látványos vágások helyett művi világítással, fantázia- vagy álomképeket idéző díszletekkel és higgadtabb kameramozgásokkal operál a Kék bársony. Mintha csak a kiélezett események hátterében egy pezsgővel a kezében, elegáns zakóban élvezkedne a nagy mesélő.
(Forrás: Cooltix)
Veszett a világ (1990)
A nagyon jellegzetes stílust követő alkotók pályáján mindig érdekes pillanat, amikor kicsit kimerészkednek saját kereteik közül. Lynch munkásságában a Veszett a világ a kakukktojás. Bár a film végére egyre inkább előjönnek a nyers testiség és szikrázó szófordulatok helyett a bizarr megjelenésre apelláló szerzői jegyek, amik a rendező egész karrierjét jellemzik, a játékidő nagy részében előbbiek kerülnek előtérbe. Az a film, aminek rögtön nyitányában egy ember fejét puszta ököllel véresre verik, amiben metálra szeretkezik a menekülő pár vagy ami szorongó fantáziaképekkel illusztrál egy undorító erőszakolást, joggal versenghet megdöbbentő erejét tekintve a kilencvenes évek elejének moziját „lángba borító” Scorsese vagy még inkább Tarantino filmjeivel. Míg legtöbb művében az emberi lélek és elme aberrációit kereste Lynch, ezúttal teljesen egyértelműen az amerikai popkultúra erőszakmítoszát kritizálta. A direktorért kevésbé rajongó filmkedvelőknek és a sötét-morbid poénok szerelmeseinek különösen ajánlott opusz.
(Forrás: Taste of Cinema)
Lost Highway – Útvesztőben (1997)
A Twin Peaks hozta el azt a váltás az életműben, amikortól nem tekintette magára nézve kötelező elvárásnak Lynch, hogy történetei mindig körbe érjenek vagy teljesen érthetőek legyenek. Ennek kiteljesedése viszont már a Lost Highway - Útvesztőben képkockáin mutatkozott meg. Ha egyszerű megoldókulcsot akarunk találni a filmhez, értelmezhetjük lélekvándorlásként a történetet. Amikor két gyilkos hajlamú figura sorsa összeér, lelkük egybeforr vagy testet cserél. Ez az a pont a filmográfiában, amikor a nézőnek engedményt kell tennie. Az egyes jelenetek spirituális üzeneteit kell összefűznünk ahelyett, hogy klasszikus három felvonásos – konfliktussal induló, végül szintézisre vagy világos tanulságra jutó – sztoriként igyekszünk értelmezni a látottakat. Ami biztosan kiderül a filmből: a gyilkosság nem a fizikai tettben, hanem a sötét gondolatokban gyökerezik. A halál pedig csak oda megy, ahova hívják.
(Forrás: Rotten Tomatoes)
Mulholland Drive – A sötétség útja (2001)
A 2001-es Mulholland Drive, noha jókora rajongótábornak örvend, sok tekintetben elgondolkodtatta a közönséget. A sztorit végleg felülírta az egyes karakterek viselkedésének, vágyainak és lelkének esztétizált boncolgatása. A forgatókönyv dramaturgiája gyakorlatilag értékelhetetlen, aminek következtében maga a cselekmény is leül, unalmassá válik néha. Az egyetlen alkalmazható befogadói módszer, ha gondolatfoszlányokként, spirituális üzenetet hordozó jelenetekként értelmezzük a filmet, de még így is nagy falat lehet az átlagnézőnek.
(Forrás: IMDB)
Utóbbi viszont finoman szólva nem közönségbarát megoldás, ráadásul az egyes szituációk nem mondhatók olyan színvonalasnak, mint amiket Lynch korábbi műveiben láthatunk. Ez lett a végső pont a rendező mozis karrierjének a végén, ami után ő maga is felismerte, hogy szövevényes koncepciói kifejtésére inkább a sorozatos formátum lehet alkalmas.
És nektek melyik a kedvenc David Lynch filmetek?
Borítókép forrása: Rolling Stone
